Nem szántom, nem vetem, csak aratom
2010. 10. 13. 09:43Azért, mert megállt a piac. Mi például 1995 óta kizárólag exportra dolgoztunk. 2008-ban, amikor a választásra készülő politikusok azt állították, hogy „ha máshol gazdasági válság van, az az ő bajuk, ide nem jön”, akkor a németeknél két hét alatt két olyan cég zárt be, amely forgalmunk 80 százalékát kötötte le. Ilyen helyzetben, a nulláról indulva egy új partnert keresni, amely a termelésünket megveszi, szinte lehetetlen. Másoknak is ez a bajuk. A bútoripari termelés jelentősen visszaesett. Az is igaz – bár nem tetszik a faiparban érdekelteknek, de beszélni kell róla –, hogy a fának nyersanyagként való felhasználása teljesen átértékelődött. Valamikor azt hittük, hogy a fa, a famesterség, a fából való építkezés a székelységnek több száz éves megélhetést biztosít.
Ma viszont ki kell mondjuk, egészen más szelek fújnak a fafeldolgozás terén. Például a faházak esetében a technika mára odáig fejlődött, hogy más építőanyagokból olcsóbb, jobban szigetelt házakat lehet építeni, mint fából. Ha ezeknek ugyanannyi pénzből jobb az energetikai mutatójuk, akkor már nem kell a faház. Ha ugyanis a mai modern szigetelőanyagokkal lezárjuk a faházat, akkor nem lélegzik, könnyen befulladhat, begombásodhat, vagyis a fából való építkezés, a faház idővel csak valamiféle népművészeti látványossággá válik. Hétvégi ház lesz, de nem mindennapos használatú családi ház.
Az építkezésnél maradva, a különböző alumíniumok használata miatt a fa lassan kiszorul az ajtó- és ablakgyártásból is. A tetőszerkezet kialakításában marad ugyan a fa, de ott is egész más technológiákat alkalmaznak, ezért fából kevesebb kell. Arról nem is beszélve, hogy az állványozáshoz, zsaluzáshoz is tizedannyi faanyagra van szükség ma, mint volt néhány évtizede.
Hasonló helyzetben vannak a bútorgyártók is?
Ami a bútorgyártásban feldolgozott fát illeti, divatváltást tapasztalhattunk. Mi voltunk azok, akik 18 éven keresztül tömör fából gyártottunk bútort, de az utóbbi időben egyre jobban érződött, hogy kisebb az a piac, ahol megfizetik a masszív bútort. A divat ugyanis az úgynevezett konzumbútor – préselt falap, négy fémlábbal, valamilyen fóliával borítva – irányába mozdult el.
Valójában térségünkből ma egészen más mennyiségekre van szükség abból az anyagból, amely száz éven keresztül a megélhetés alapját jelentette. Ez jó hír az erdőinkre nézve. Ugyanakkor megjelentek olyan cégek is, mint például a brassói Kronospan. Ez olyan lemezeket gyárt, amelyekhez ledarálják, majd összepréselik a fát, vagyis naponta több mint 2 ezer köbméter anyagot használ el. Ez egyszerűen megeszi az erdőinket. A Kronospannak van még egy szászsebesi gyára is, s létezik egy másik cég is, szintén két feldolgozóegységgel. Ez a négy elég ahhoz, hogy 20 év múlva az erdőink helyén lecsupaszított területek maradjanak, ha engedik, hogy tovább folyjon az, ami most történik. Ma ugyanis mindenki rönk formájában értékesíti a fáját, mert azonnal fizetnek érte, és sokak szemében ez a legjobb. Románia valamikor azzal dicsekedett – nem is alaptalanul –, hogy soha nem adott el rönköt külföldre, hanem kizárólag feldolgozott fát. Ez megélhetést nyújtott az embereknek, nem utolsósorban egészen más értéke volt a feldolgozott anyagnak. Az osztrákoknál tavaly jelent meg egy rendkívül szigorú törvény, amelynek alapján az erdőbe még lábujjhegyen sem lehet bemenni. Az említett két cég, illetve a négy üzem osztrák, s éppen a szigorú törvények elől menekült ide.
A fa szerepének átértékelésével együtt tehát szemléletváltásra is szükség van?
Igen. A faiparosoknak – tetszik, nem tetszik – szembe kell nézniük azzal, hogy a faanyag feldolgozásában, hasznosításában a piacon szemléletváltás történt. Az, hogy eltüzeljük, nem megoldás. Másrészt a hulladékfeldolgozás, mely korábban szinte ismeretlen volt, mára sokkal magasabb szintre került. Ezért a pelletgyártók, brikettgyártók, az erőművek egyaránt hulladék – apríték – után futnak. Erre valók egyébként az energetikai ültetvények. Ezt csinálják a világon mindenhol, erre találták ki. Számos olyan növény van, ami erre a célra szolgál: elültetik, learatják, és ez biztosítja a termeléshez szükséges hulladékfát. Telepítésük már csak azért is szükségszerűvé vált, mert ha a faipar nehézségei miatt kevesebb fát dolgoznak fel, a keletkező hulladék mennyisége is kevesebb.
A válság után milyen feléledési esélyei vannak az iparágnak?
A faipar a válság után már sohasem lesz olyan, amilyen volt. Az a kereslet, ami korábban létezett, többé már nem alakul ki. Valami vissza fog jönni, de egészen más formában és méretben. Vagy pedig kitörésként valami újat kell csinálni. Ma arra kellene törekedni, hogy egyre kevesebb mennyiségből egyre nagyobb értéket lehessen kihozni. Ez viszont azt jelenti, hogy újra kell technologizálni a ma működő feldolgozóegységeket, mert azok jelenleg nem képesek erre. Mindez új beruházási igényt, pénzbevonást jelent, s nem utolsósorban új információkat követel meg.
A faipari vállalkozók amúgy hajlandók lennének erre a váltásra?
Úgy látom, a fából élő vállalkozók elvesztették a fejüket. Az utóbbi hat-hét évben az iparágon belül amúgy is érződött egy lefelé tartó tendencia, amit a válság felerősített. A vállalkozók ezért mára elvesztették a reményt, hogy az iparág valamikor a régi szintjére kapaszkodhat vissza. A kérdésre válaszolva, akik felvállalják ezeket a beruházásokat, biztos, hogy más irányba fognak elmozdulni, bár a legtöbben felszereltség tekintetében csak a kisbútor gyártásáig jutottak el, míg a nagyok java része eltűnt.
A piacszerzés azért is nehéz, mert Kína, Brazília, Vietnam, a Fülöp-szigetek olcsó termékeivel elárasztotta a piacot, aprópénzért árulja a bútorokat, a romániai gyártók labdába se rúgnak mellettük, mert esetünkben már a nyersanyag ára több, mint amennyiért a behozott bútorokat árulják. Persze lehet, hogy a hazai termékek jobbak minőségben, de a vevő szinte mindig ár alapján vásárol.
Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nálunk nem érződik az, ami krízis idején máshol a legtermészetesebb. A gazdasági válság idején ugyanis csökkennek az árak, nemcsak a fa, hanem minden termék esetében. Bár nálunk a pénztelenség jobban érződik, mint a nyugati országokban, az árak mégis szinte mozdulatlanok maradtak. A legtöbb vállalkozó meg van győződve arról, hogy az általa megszabott árhoz ragaszkodnia kell, függetlenül attól, hogy megadják vagy sem. A fafeldolgozóknál ma két szélsőséges magatartás tapasztalható. Az egyik azt mondja, többet nem dolgozok fel egy rönk fát se, mert a deszka nem kell. Ez érdekes dolgokhoz vezet. Felhívott egy német ismerősöm, akivel húsz éve üzleti viszonyban vagyok. Panaszolom neki, hogy nem kapok fahulladékot, mert sorra állnak le a gatterek a megrendelések hiánya miatt. Erre felveti, hogy az egyik ismerőse pontosan most keres 4600 köbméternyi, ládák gyártására való deszkát. Azt hiszi, találtam valakit, aki ezt legyártotta volna? Végül kaptam valakit, aki felvállalta volna, de adott egy olyan árajánlatot, amiről tudtam, hogy ha német barátom meglátja, válaszolni se fog rá. Ugyanis 195 eurót kérni ma a deszka köbméteréért egyszerűen szemtelenség akkor, amikor az ukránoktól 70-80 euróért is meg lehet kapni. Az emberek sajnos így gondolják, ha annyit adnak érte, érdemes csinálnom, ha nem, akkor inkább leállunk, semmint hogy olcsóbban dolgozzuk fel a fát.
A visszarendeződés, vagy ha úgy tetszik, az árkijózanodás időszaka mikorra várható, illetve milyen lefolyású lehet?
Nézze, azok közül, akik abbahagyták, sokan már nem térnek vissza a piacra, bár vannak jelek, hogy a fűrészáru-gyártás szintjén egyesek mégis elkezdtek mozgolódni. A piac azok felé fordul, akik hajlandóak a modernizálásra, áldoznak a beruházásra. Erre vannak programok is, pályázási lehetőségek, tehát nem feltétlenül kell azt gondolni, hogy most mindenkinek ki kell húznia a zsebéből 200-300 ezer eurót, mert legalább ennyi kell egy korszerűbb fafeldolgozó indulásához. Vannak tehát pályázási lehetőségek, csak az a baj, hogy a kudarcokba sokan belefásultak, nem látják a kiutat. Nézzük meg a román gazdaságot: van valaki, aki pontos irányt mutat, és azt mondja, erre gyertek, mert kikerülitek a mocsarat? Nincs senki. Ahányan vagyunk, annyiféle irányba mozgunk.
Az említett finanszírozási forrásokra, pályázati pénzekre mennyire nehéz szert tenni?
Finanszírozási forrás többféle van. De már több vállalkozótól is azt hallottam, hogy az utófinanszírozás során nem kapják meg a támogatott összeget. Azaz ha megnyertem egy 400 ezer euró összértékű, 50 százalékos finanszírozású pályázatot, akkor előbb saját zsebből el kell költenem a 400 ezer eurót ahhoz, hogy utólag visszakapjam a 200 ezret. Na ezzel a 200 ezerrel van a baj. Ha nekem nincs 400 ezer euróm, mit tehetek, hitelt veszek fel. Ezt is lehet, de nem adják. Ebbe kellene a kormánysegítség, de mit várjunk el attól, aki a hitelpiacon a termelők konkurense? Hiszen a vállalkozók is és az állam is hitelért fordulnak a bankokhoz. Melyik az a bank, amelyik előbb nem a számára jóval biztonságosabb állami hiteligényt szolgálja ki? Inkább a kormánynak ad egy nagy munkálatra egy nagy összeget, semmint hogy azt az összeget kétszáz kisvállalkozó között, kétszáz kis értékű elgondolásra ossza szét. Kétszáz eset, kétszáz bizonytalanság. A bankok arrogánsak. Tavaly nem is beszéltek velünk, ma már hajlandók szóba állni, de továbbra is magas lóról tárgyalnak, pontosan azért, mert a kormány nap mint nap megy, és az állampapír-kibocsátáson keresztül könyörög, hogy adjanak pénzt. Ez nem csak a faipar gondja, minden termelés-modernizáláshoz pénz kell, a pályázáshoz önrész.
Hogy került a képbe az energiafűz?
Pontosan azért, amiről most beszéltünk. Én 1995 óta foglalkozom famegmunkálással, és azt látom, hogy az utóbbi években jelentősen csökkent a mennyiség. Csökkent azért is, mert betört az európai piacra az olcsó kínai és brazil bútor – ez a kettő a domináns –, de csökkent azért is, mert a bútoriparban változott a divat. Évekkel ezelőtt mindenki faragott bútort akart, népművészeti motívumokkal, ma ez már nem kell a kutyának se. Korábban jött az intarziás bútor, most a fémkombinációs bútorok. Ebből adódóan csökkent a felhasznált famennyiség, kevesebb a keletkező fahulladék is. Mivel én pelletgyártással foglalkozom, nekem az utóbbira van szükségem. A zöldenergia-termeléssel is előtérbe került ez a téma, de biomasszából is több van.
Először az energiafűvel próbálkoztam. A szarvasiak tíz évig kísérleteztek egy energiafű fajtával, szereztem is vetőmagot belőle, s egy hektár területen Csíkszereda mellett ki is próbáltam. Aratáskor derült ki, hogy túl magas a fű szilíciumtartalma – 7-8 százalék –, ami égéskor egy olvadt üvegréteget képez, lefojtja a tüzet, tehát nem lehet használni. A pécsi kombinátnak rengeteg biomasszára van szüksége, de már ők sem vállalták, hogy ezzel tüzeljenek, mert a szilícium kezdte tönkretenni a kazánjaik belső bélelését.
Én már bánkódtam, hogy annyi időt és pénzt beleöltem egy halott üzletbe, azért a számítógép előtt ülve arra gondoltam, mégis keresek még valami információt róla. Ekkor történt, hogy a Google keresőjébe a fű mellé véletlenül beütöttem a z betűt is, s megdöbbenésemre rengeteg honlap került elő az energiafűzről. Először Magyarországon indultam el az energiafűz nyomán, majd nem kis szabadalmi hivatali nyomozás után Svédországba kerültem. A svédekkel 2006-ban ismerkedtem meg, egy egész évem ráment, mert nem akartak szerződést kötni velünk.
Miért?
Mindenfélébe belekötöttek. Adott pillanatban abba is, hogy a cégemnek 11 részvényese van, és hogy ők nem adják ki a licencet a kezükből csak olyan cégnek, amelyben kevés döntéshozó van. Főleg az volt a bajuk, hogy Romániában mind a mai napig nincs törvény az energetikai ültetvényekre. Egyedül vagyunk az Európai Unióban, ahol nincs ilyen jogszabály. Három év után sikerül annyit elérni, hogy Antal István és Kelemen Atilla képviselők tavaly beadtak egy törvényjavaslatot. Három bizottságon át is ment, de valahol mégis elveszett. Félretették.
Annak, hogy a mai napig nem is foglalkoznak vele, három oka van. Az egyik az, hogy óriási az érdektelenség. Ha nem tudunk róla, akkor nincs. A másik, hogy pénzt kellene adni érte, azaz ha hivatalosan lehetne ilyen ültetvény, akkor az szubvenciójogosult lenne. Ez nem jó az államnak, még akkor sem, ha a támogatás 80 százalékát az Európai Unió adná, hisz a 20 százalékot csak neki kellene odatennie. Inkább nem, az uniótól akkor egy lej se kell. A harmadik elakasztó ok pedig maga a Romsilva, mely a fennhatóságának a megnyirbálása miatt olyan, mint a megsebzett, de le nem terített, felbőszült medve. A Romsilva az első lövést akkor kapta, amikor az állami erdészet monopóliuma megszűnt, és létrejöhettek a magánerdészetek; a fennhatósága azóta is folyamatosan csökken. Addig ugyanis a Romsilva volt az ura vadászatnak, erdészetnek, mindennek. Hatalma már nincs, de minden fékezési alkalmat kihasznál. Az energiaültetvény-törvényhez például valamelyik szakbizottság kért a Romsilvától egy jelentést, és ebben az intézet szakemberei azt állították, hogy Románia biomassza vagyona olyan nagy, hogy még nem érdemes az alternatívákkal foglalkozni.
Ez égbekiáltó hazugság, hisz már ma egymás kezéből tépjük ki a hulladékot, mert nincs elég. A Romsilva számítása egyszerű volt. Egy hektár erdő évente 5-6 köbmétert növekszik, tehát ez vették alapnak. Megnézték, hány hektár erdeje van Romániának, ezt megszorozták 5-tel, abból kijött nem tudom, hány millió köbméter. Ebből levontak 32 százalékot, amit nem lehet iparosítani – ezek a hegyekben levő megközelíthetetlen területen levők, illetve az ágak és a kérgek – s ebből a számításból jött ki, hogy Romániának akkora biomassza vagyona van, hogy még kimondani is sok. A valóságban egyrészt az erdők sűrűsége nem olyan, mint amilyennek kellene lennie. Nagyon össze vannak mocskolva az erdők. Másrészt az erdőkből a 80 százalékát sem szedik ki ezeknek az ágaknak, mert olyan költséges, hogy nem kell senkinek. A rönköket összekötve, 15 köbmétert azokon a szűk utakon, ahol lehet, 10-15 kilométerre is le tudják húzni az erdőből, de az ágakból legtöbb 2-3 köbméter húzható le, mert rengeteg helyet foglal, de a mennyiség kicsi. Drága a lehúzása, ezért inkább ott maradnak az erdőben. Ha tarvágást végeznek van, akkor össze lehet szedni, de ilyen már kevés van az országban, mivel az elmúlt évek széldöntései miatt ezt is szigorúbban veszik.
De a lényeg az, hogy nincs energetikaaültetvény-törvény, ami miatt a svédek nem akarták adni a licencet. Végül csak összehoztuk, mégpedig egy olyan magyar cégen keresztül, amelynek már volt lincence, és ezt kiterjeszthette olyan országokra, ahol még nem volt képviseletük. Romániában rajtam kívül mára van még egy cég Craiován, amelynek szerződése van, a pénzt külön pályázatból nyerte egy 4 ezer hektár nagyságú terület beültetésére és a termés feldolgozására. Õ is kapott engedélyt, de csak arra, hogy saját szükségletére létrehozza a csemetekertjét, ültetőanyagát.
Az országban már több mint ötven helyen van ültetvény, ahol immár három éve követjük, hogyan alakul, hol milyen hozamok vannak, milyen gondok. Erdélyben már jobb eredményeket értünk el, mint Svédországban.
Ez a jobb eredmény konkrétan mit jelent?
Azt jelenti, hogy legalább 30 százalékkal nagyobb a hozam. A svédek 20 tonnáról beszélnek hektáronként, míg nálunk simán 30 tonna fölé lehet menni. Van ennek logikája is. Az energiafűz 3 centimétert nő naponta. Nálunk másfél hónappal hosszabb a vegetációs időszak, mint a svédeknél, de jobb a klíma is. A fűz azt szereti, ha nedvesség van a lábánál, de közben a leveleit süsse a nap. A telepítés költséges ugyan, de aki komolyan gondolja, annak legalább száz hektárra kell pályáznia.
Egy frissen beültetett terület hány év múlva válik kitermelhetővé, illetve hány hektárnál válik a termelés kifizetődővé?
Egy tízhektáros területen már kifizetődővé válik a termelés, annál kevesebbel nem érdemes bíbelődni. A svédeknél, aki ilyennel foglalkozik, legalább 100–300 hektáron műveli, de ott az energiatermelő cégek az első év után átveszik, azaz a betakarítás teljes logisztikáját ők intézik. Ezért is van az, hogy az első évben kell foglalkozni vele, amíg megerősödik a gyökérzet, illetve csinosabbá válik az ültetvényem, hisz ennek alapján tudunk alkudozni arról, hogy a felvásárló mennyit fizet érte.
Különben a fűznek rengeteg olyan jó tulajdonsága van, ami a legelterjedtebbé tette az energianövények között. A fűz legfontosabb jó tulajdonsága, hogy szereti a nedvességet, azaz hónapokig állhat vízben anélkül, hogy bármi baja lenne. Azaz a fűzzel azokat a területeket lehet kihasználni, amelyek magas nedvességtartalmuk miatt másra nem jók. A mezőgazdasági szakintézet szerint Romániában 550 ezer hektár ilyen terület van.
Az Európai Unióban két nagy tábor rengeteget vitázik egymással: az egyik szerint nem szabad beengedni a mezőgazdaságba az energetikai növényeket, mivel az energetikában több a pénz, ezért a mezőgazdaság folyamatosan átáll arra, és nem lesz élelem. A másik fél viszont a megműveletlen földek miatt állítja, van hely mindennek. Persze jogos a kérdés, mi a garancia arra, hogy az energianövényeket olyan helyen termesztik, ami eddig nem volt megművelve. A fűz viszont pont olyan helyre mehet, ami nem volt megművelve, sőt a magas nedvességtartalmú földekben érzi jól magát.
Hargita megyében ma mekkora lehet az energiafűz-ültetvények nagysága?
Pillanatnyilag nem lehet több 70 hektárnál, beleértve a csemetekerteket is. Senki sem lehet próféta a maga hazájában, a Hargita megyeieket ez nem érdekli. Csak a pityóka. A pityókával is pont az a baj, mint a fával, túlhaladta az idő. Nem hajlandók váltani. Az energianövényeknek piacuk van, szedik ki az ember kezéből. Ha most valakinek lenne 500 hektárja, 500 hektárról venném meg az aprítékot, mert kell a termelésbe. De nem, termesztik inkább azt évről évre, aminek nincs piaca.
A hasznosítása egyébként apríték formájában is két módon történhet: az egyik, hogy lesilózva égetésre megvásárolják az erőművek, a másik pedig, hogy brikett és pellet készül belőle. A pelletgyártás fel tudna venni évente 15 ezer tonnát, ahhoz kell 500 hektár energiafűz. De egy olasz cég épp most építi az üzemét, ahová évente 50 ezer tonnányi apríték kellene, nem beszélve arról, hogy Hargita megyében még van öt pelletgyár is. Állítom, hogy jövedelmezőség terén az agrártermékek közül bármelyikkel felveszi a versenyt.
Mit takar ez a jövedelmezőség?
A fűznek, mivel nincs történelme, ezért nincs piaca, tehát nincs kialakult ára sem. Ha azt mondjuk viszont, hogy mit helyettesít, akkor tárgyalhatunk árról. Ha hulladékfáról beszélünk, akkor az nyers formájában kerül 40 euróba. Tehát ha kapok ennek helyettesítésére 40 euróért fűzaprítékot, akkor azt veszem meg. Ha holnap a hulladéknak 50 euró lesz az ára, akkor annyit adok érte. Persze az ár- és mennyiségszámításnál a nedvességi fokot előre meg kell határozni. Romániában 30 százalékos nedvességről beszélünk, mert általában ilyen, amikor betakarítom. Ez az a szint, amivel a nagyüzemek már tudnak dolgozni, nem kell szárítni. A svédek egy elméleti nulla százalékos nedvességfokkal számolnak, míg a magyarok 15 százalékosba számolják át.
Ami a jövedelmezőséget illeti, az úgy fest, hogy egy hektárról betakarítható 30 tonna 40 eurós áron, ez 1200 euró bevételt jelent, amiből rá kell költeni a betakarításra – ami kétévente a legideálisabb, ez esetben 60 tonnát aratnak le –, a tisztán tartásra, esetleg műtrágyázásra, 150 eurót a föld bérleti díjára, akkor is tisztán megmarad hektáronként 800-850 euró. Ennél jobbat egy haszonnövény sem tud felmutatni. És ne feledjük, hogy a telepítést követő két év után semmit sem kell csinálni vele. Nem szántom, nem vetem, nem permetezem, nem válogatom, nem raktározom. Csak kétévente learatom.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
