Ha valami nagyot akarsz – Posticum

 

A Napra emlékeztető, nyolcküllőjű park egyik sugarának folytatásában, ott, ahol a Hárs utca torkollik a kerek térségbe, egy hajót horgonyoztak le. Nem, nem zátonyra futott hajó ez, hanem kecsesen szárnyaló kápolna, hasonló élethangulatot sugalló épületek ölelésében. Az Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére emelt kis templom puritán falai közt, a felborított bárkára emlékeztető, csúcsíves bordázatú mennyezet alatt a kereszt mellett csupán egyetlen, fából faragott, a Szent Családot ábrázoló szoborcsoport jelzi, hogy Isten Házában vagyunk. A falakat – hagyományos szentképek helyett – a hely légköréhez illő gyermekrajzok ékesítik. Ott, ahol a templomépítészet előírásai szerint a szentélyzáródásnak kellene állnia, „záródás” helyett „nyitódás” van: egy – szinte a teljes falfelületet elfoglaló – hatalmas ablak áll az oltárkép helyén, melyen keresztül természetes fény özönlik befelé. Szemközt patinás, késő barokk hangulatú orgona, a Posticum újabb szerzeménye. A kápolna a szó szoros, de nemes értelmében „átjáróház” is, hiszen mindkét kijárata bejárat is, szervesen, funkcionálisan kötődik a hozzá csatlakozó épületszárnyakhoz.

 

Valaki valóságot álmodik. Riporterségemmel szemközt két lelkész ül a patinás bútorzatú könyvtárszobában: a római katolikus Rencsik Imre, a Posticum megálmodója és építtetője, református lelkésztársának, Csernák Bélának, a „keresztény szellemiségű katolikus kulturális egyesület” jelenlegi elnökének társaságában. Bár mindkettejüknek bizonyára sok tennivalójuk volna, átbeszéljük a Ház múltját, jelenét, jövőjét. Az alapítót indulásból arról faggatom, mi késztette egy ilyen sokfunkciójú intézmény létrehozására, miként kezdett hozzá az ötlet valóra váltásához.
„Ezek nehéz kérdések… Most nem szónoki szünetet tartok, de tényleg el kell gondolkoznom felettük… Nem mintha nem emlékeznék minden rezdülésre, minden pillanatra, hanem szeretném, hogy minden gondolat a helyén legyen. Mert nem olyan egyszerűen alakult, hogy nekem támadt egy ötletem, egy vízióm, és akkor gyorsan nekiláttunk építkezni. A feszültségek közepette, amik életemet jellemezték, azért ott munkált bennem Isten akaratának keresése. Már Gyulafehérváron, szemináriumi éveim alatt fogékony voltam a diakóniára. Amikor bekövetkezett a rendszerváltó fordulat, még inkább fokozódtak Isten akaratát kereső törekvéseim. Néhány hónap múltán, 1990 tavaszán már Nyugatra mentem. Magánhallgatóként folytattam a teológiát, hosszabb körutat tettem, alkalmi munkából tartottam el magam, majd ifjúsági nevelő voltam egy szalézi ifjúsági központban, Bécsben. És állandó vívódás közben négy év után jöttem vissza. Akkor még ott volt a levegőben, hogy valamit lehet csinálni, és jelentkeztem Tempfli József püspök úrnál, ifjúsági lelkésznek. Számos gondolatom, tettvágyam aköré csoportosult, hogy választ találjunk az elmúlt rendszerre. Fél lábbal én még benne éltem, voltak bizonyos tapasztalataim, úgy éreztem, választ kell találnom annak a világnak a sérelmeire, de úgy, hogy az a jövőbe mutasson. Bár kezdetben érzelmi alapon mocorogtak bennem a dolgok, elképzeléseim hamarosan racionális útra terelődtek. Pappá szentelésem után én lettem az egyházmegye ifjúsági lelkésze.”
Első tevékenységi területe – immár nem véletlenül – a diakónia volt. Szembesülnie kellett azzal a mérhetetlen szegénységgel, ami a kilencvenes évek elejét jellemezte. Segélyakciókat bonyolítottak le, Nyugatról érkező segélyszállítmányok útját egyengették. „A Sulyok István Református Főiskola hallgatóival karöltve mi szerveztük meg a hajléktalanoknak az első karácsonyt. Nem felejtem el, még a rendőrség is félt, annyi hajléktalant hívtunk össze. Százötven embernek adtunk vacsorát, kis ajándékcsomagot útravalóul. Fantasztikus élmény volt.”
Imrének kezdetben rendkívüli, mondhatni túlzottan nagyra törő álmai voltak. Elképzelései szerint legelőször országos szinten akarta engedélyeztetni a püspökkari konferencia által, hogy Kolozsváron létesítsenek közösen egy komoly szellemi központot, egyetemek melletti kollégiumot, kiegészítő képzésekkel, olyan tárgyakkal, amiket az univerzitáson nem tanítanak. „Az egyháznak nem kellett, s arra kényszerített a sors, hogy Váradon fogjak hozzá valamihez. Amikor embereket, társakat, partnereket kezdtem keresni, először István bátyámhoz fordultam. Õ egyházjogász, akkor jött haza Rómából, segített a Posticum kialakításában. Mindenképp azt szerettem volna, hogy egy egyházi intézmény legyen, de nagy gondot fordítottam az egyháztól és az államtól való függetlenségére is. Õ segített kidolgozni egyházjogilag a státusát, s azóta a Posticum a katolikus egyházjog szerinti magántársulás.”

 

Egy építész hattyúdala. Rencsik Imre kezdetben Nagyváradon is sokat szeretett volna markolni, naiv lelkesedéssel nem kevesebbet, mint a vár egyik épületét nézte ki maguknak. S aztán jóval kevesebbel, úgyszólván a semmivel kellett beérnie, az egyházmegye egy félig beépített külvárosi területet ajánlott fel neki: „Itt tombold ki magad!” A telek katasztrofális állapotban volt. Az ötvenes években Szent Erzsébet tiszteletére templomot terveztek ide, de a terv soha nem valósult meg. Hátul volt ugyan egy lakatlan plébániaépület, hajléktalanok húzódtak meg benne, az állam is beköltöztetett valakiket. A jogosulatlan foglalóknak lakást kellett felajánlani, hogy távozzanak. Humánusan próbálták megoldani a kérdést. Viszont a beépítetlen részen ott bűzölgött a város egyik hivatalos szeméttelepe. Hosszas meggyőző munkával sikerült elérniük, hogy a környék lakói ne hordjanak oda több szemetet.
„1995 tavaszán ismerkedtem meg Szabó Arnold építésszel, egy évig terveztük ezt a házat, azért olyan sokáig, mert a lelkét próbáltuk megérteni. Mondhatom, a Posticum a hattyúdala, a végrendelete volt. Az elrettentő adottságok ellenére tetszett neki a környék, látott benne fantáziát. Rendszeresen, szinte hetente tanácskoztunk. Hatvannégy évesen halt meg, mire elkezdtünk építkezni. Kézen-közön elvesztek a kész tervek, egyszerű skiccek, rajzok alapján kellett az építész akaratát megvalósítani. „A hajó-motívum, a hajó-gondolat már megvolt. Maga a ház kinézetében is predestinált bizonyos dolgokra, nem azért épült, hogy üresen álljon. Ne csak szelje a vizeket, hanem ide-oda hordozzon embereket, gondolatokat. Ahogy készült, hamar belaktuk, úgy próbáltuk élettel megtölteni. Amikor nyugati kalandozásaim során rövid időre a jezsuitáknál kötöttem ki, megtanultam a rend egyik jelmondatát: ha valami nagyot akarsz tenni, gyere el jezsuitának, de én továbbmentem, Isten akaratát keresni. Aztán egyetlen projektünk se úgy született, hogy »most már kész van a ház, és akkor tervezzünk beléje dolgokat«, nem, mindegyiket »kihordtuk«. Kérdeztem emberektől, prófétáktól, mondják meg: mi legyen a Posticum ars poeticája? Karátson Gábor festő, filozófus barátunk azt javasolta: legyen a szándéktalanság! – ami nem más, mint Isten akaratát keresni. Ha nagyon-nagyon akarsz valamit, az te vagy, s nem biztos, hogy Isten ott megfogan. Ma örülök, hogy egyre inkább visszatérő tapasztalat: az adja magát, amire szükség van.”

Magad uram, ha szolgád nincs. Házigazdáim elbeszéléséből – előlegként – most hadd idézzek két esetet. Beszélgetésünk helyszínén már belépésemkor feltűnt, hogy ebben a 21. századi intézményben mennyi értékes, régi könyv van. „A régi könyvek a magyarcsékei plébániáról kerültek ide – kapom a magyarázatot. – Teljesen kihalt, száz éve még 800 magyar élt ott, nagyjából fele-fele arányban katolikusok és reformátusok. Kevesen voltak, négyen-öten, aztán ketten maradtak. De ennek ellenére jártam ki misézni. Azt mondtuk, legalább az elmúlásuk mellett asszisztáljunk szépen, ha már többet nem tehetünk. A püspökség végül eladta a plébániát, valószínűleg mi voltunk az elsők, akik meg tudtunk szabadulni a múlttól, illetve le tudtuk zárni, nem csak a salétromos falakat menteni, merthogy a múltat tisztelni kell. Az ára hatalmas összeg volt akkoriban, több mint 40 ezer márka, ezzel a püspökség támogatta a Posticum építkezését. A könyvtári bútorzatot egy öreg nénitől kaptuk, akinek kifestettük a lakását. Egy Magyarországról Saarbrückenbe került professzor is ránk hagyományozta a könyvtárát, megkaptuk Genfből egy magyar család hagyatékát, és így tovább. Tíz évig nem pályáztunk sehová, addig minden személyes kapcsolatoknak köszönhetően valósult meg.”
Mire 2000-ben elkészült a székház, a kápolnát, konferenciatermet, klubhelyiségeket, könyvtárat, folyóirattárat, vendégszobákat, diákszállást, konyhát, étkezdét stb. magában foglaló épületegyüttes, Imre lelkipásztornak ideiglenesen tovább kellett állnia, hogy előteremtse az intézmény fenntartásához, működtetéséhez szükséges további pénzeket. Munkatársaira, elsősorban Zsugán Gyulára bízta a ház igazgatását, és ő maga meg sem állt Svájcig. „Amikor befejeztük az építkezést, Svájcban megpályáztam egy segédlelkészi állást. Tempfli püspök úr elengedett, az ottani illetékes hatóság pedig beleegyezett abba, hogy csak 30 százalék után fizessek adót, a fizetésem 70 százalékát el tudtam különíteni, ebből tartottam fenn a Posticumot. Azalatt itthon zajlott az élet, munkatársaim s a hozzánk csatlakozott önkéntesek gazdag tartalommal töltötték meg a székházunkat. A nagyváradi Szent László gimnáziumban indulásunkkor ismertem meg Wagner Andreát, aki most a gyermekprogramokért felel, és Zsugán Gyulát. Az ő nevéhez fűződik gyakorlatilag a Posticum kulturális életének elindítása, és hosszú ideig a működtetése is, magas szinten. Gyula barátunk zsurnalisztikát végzett Kolozsvárott, az idén doktorált. Bár házassága révén nemrégiben Svájcba költözött, továbbra is kuratóriumi tag. Az első generáció kezében volt az indulás, értéket és tudást hoztak. Természetesen az adományozók is meghatározták az arculatot, nem mindent mi találtunk ki. Közösen kerestük az Isten akaratát, így lettünk kulturális, szellemi központ.”
Mire elkészült a székház, a „birodalom” tovább terjeszkedett. Kaptak egy várad-velencei, Templom téri ingatlant, ott alakították ki a Don Bosco diákotthont. Már a kezdetektől jól felszerelt asztalosműhelyt működtettek benne, ott készítették a Posticum bútorait, jelenleg Constantin Costea festőművész, egyetemi tanár irányítja. Aztán az ő ötlete volt, hogy az épületben, mely a Don Bosco diákotthonnak is helyet ad, a műhelyben művészi asztalosságot tanuló, szociálisan hátrányos helyzetű fiatalok számára, ott nyissanak kiállítótermeket, azzal a nemes céllal, hogy kortárs művészeti projekteket indíthasson, és teret biztosítson a nagyváradi művészeknek. Természetesen szabad kezet adtak a tanárnak, így jött létre végül 2010-ben a Konstant galéria, a legfiatalabb „gyermekük”. „A Don Bosco szociális programunk keretében arra törekszünk, hogy a fiatal ne csak azt tanulja meg, hogy miként kell egy asztalt, széket összeróni, hanem hogy elsajátítsa a művészi asztalosság, a festett, faragott bútorok előállításának minden csínját-bínját. Párhuzamosan, ahogy a Posticumot építettük, itt is, ott is lassan-lassan kialakítottunk valamit. Volt egy autójavító műhelyünk is, egy építőipari kisvállalkozást indítottunk, próbáltunk termelőtevékenység révén egyfajta anyagi bázist teremteni a Háznak. Sikeresen működött, míg egy olasz cég rá nem szedett bennünket, a mai napig perben állunk. Ami a kavicsbánya-kalandunkat illeti, mert az is van nekünk, háromévente kellett Bukarestből kitermelési engedélyt kérnünk. A szomszédunk, egy román–olasz vegyes vállalat megszerezte egy hatalmas területre a kitermelési engedélyt. Huszonkét évre megbénította a tevékenységünket. Miután kiderült, hogy a felségterületünk nem működhet kavicsbányaként, egy kis erdőt ültettünk vigasztalásképpen, halastavat hoztunk létre, van egy ház is rajta. Teheneket tartunk ott, volt két pónilovunk a gyerekek örömére, de megszöktek tőlünk, nem voltunk jó gazdáik. Amikor annak idején szemlét tartottam: jobbra kavicsbánya, balra kavicsbánya, odább szeméttelep, kissé depresszióba estem: »Ugyan, mit keresek én itt, a svájci hegyek után újabb szeméthegyek mellett?« Szemlémre elkísért ifjú munkatársam, a nemrégiben éppen Helvéciából hazatért Bakó Gábor rendező, aki jelenleg Visual Kontakt programunkat futtatja. Nem kis hivatástudattal válaszolta: »Hát ez a mi országunk, és ez a mi otthonunk. Csináljunk belőle valamit, egy kis szigetet.« További vállalkozásunk: Torockón, a piactéren vásároltunk egy csodálatos házat, ha sikerül felújítanunk, nemcsak turisztikailag szeretnénk hasznosítani, hanem egy szellemi műhelyt is kialakítunk benne.”

 

Amikor beindult az élet. A Posticumba készültömben nézegettem a honlapjukat, tanulmányoztam az intézmény éves jelentéseit. Az elmúlt tíz esztendő eseményeinek, a házban hosszabb-rövidebb ideig tevékenykedőknek a felsorolása is meghaladná a riportom kereteit. Ezért felkértem beszélgetőpartnereimet: emeljenek ki néhány mozzanatot a Ház históriájából. Egyik első rendezvényük egy teológusok és filozófusok részvételével fiatalok számára megtartott konferencia volt. Nem, nem hagyományos értelemben vett tudományos szimpózium volt az, ahol az előadók szövegelnek, a hallgatóság pedig jegyzetel. Az elhangzottakat senki nem vette szentírásszámba, élénk viták, jóízű beszélgetések estek, olyan témák kerültek terítékre a teológia és a filozófia határmezsgyéjén, amelyekről a bölcselők is csak tapogatóznak. Az akkor elhangzottakat rögzítették, és meg is jelentették egy kötetben.
A Ház egyik büszkesége a több mint száz kiadványt kínáló folyóirat-olvasó, internetes hozzáféréssel az ide nem járatott lapokhoz. Házigazdáim nem titkolják, csalódás érte őket, amikor kiderült: a szellemi tájékozódásnak ez a forrása kevesek érdeklődését keltette fel, se az egyetemisták, se a tanárok nem tapossák le egymás sarkát az olvasóteremben. „Kiderült, hogy nincs nagy igény rá, lehet, hogy mi se tudtuk igazán megszólítani a közönséget. De végül is ez hosszú távon nekünk ugyanaz, mint a »szándéktalanság stratégiája«, a félszegségünkből – kicsit visszatekintve – erényt kovácsoltunk. Mert hát amire saját maga bukkan rá az ember, annak annál nagyobb az értéke” – vigasztalja magamagát a tisztelendő.
A kezdetektől voltak gyermekprogramjaik, azok mind túlélték a tíz évet, az Ipiapacs játszóház például kiemelten gondot fordít a kreativitásra. Volt évekig sikeresen működő gyermek- és ifjúsági kórusuk is, összesen nyolcvan taggal. Szabó Mária tanárnő vezette, s bár volt néhány nagy visszhangot keltő fellépésük, külföldön is turnéztak, CD-n is meg vannak örökítve a legszebb dalok, a gyerekek előbb-utóbb belefáradtak volna, ha a gyér szereplési lehetőség miatt kevés a sikerélményük. „Mi építettük le a kórust, nem vártuk meg azt, hogy elfogyjanak, hanem elébe mentünk. Néha búcsúzni kell, ha egy projekt nem megy. Tavalyelőtt éppen a volt kórusvezetőnk javasolta, hogy a dzsesszzenekarunkkal együtt csináljunk egy gospelkoncertet, ha ez a divat a fiatalok körében. A volt gyerekkórus tagjainak írtunk egy körlevelet, és összejöttek harmincan. Ez az, amikor az isteni gondviselést keresed, és nem önmagad igazolását, hogy jaj, van egy kórusunk, és azért meg kell tenni mindent, hogy tovább működhessen. Nem kell mindent túlélni.”
Kapóra jön további faggatózásom végett a dzsesszmuzsika emlegetése. Ugyanis a Posticum szinte fennállása óta a váradi dzsesszélet fontos színtere. A kápolna alatti alagsori, multifunkcionális termet – nem véletlenül –Jazzlandnak keresztelték el. „Nálunk minden, ami történik, egy-egy emberhez kötődik. Lásd filozófiakonferencia vagy folyóirat-olvasó: egy újságírói diplomával rendelkező fiatalember, Zsugán Gyula nevéhez kapcsolódik. A dzsessz pedig Báder Olivérhez. Annak idején idecsapódott az ifjúsági zenekarunkhoz, gitárosként. Nagyon tehetségesnek bizonyult, már akkor nagyon igényes zenét játszott. Mi küldtük ki Bécsbe, tovább tanulni. Az ő világa a dzsessz, nekem semmi közöm nem volt hozzá, végül gyakori dzsesszrendezvényeink mind neki köszönhetően valósultak meg. Házunk tevékenységébe sok-sokféle program belefér, ami emberhez kötődik, és lelkivilágunkat színesíti. És hát a dzsessz meditatív zene… Ami pedig a még gyakoribb komolyzenei programokat illeti, azok a gyermek- és ifjúsági kórusnak köszönhetően alakultak ki. A kórus révén széles körű kapcsolatunk adódott tanárokkal, diákokkal, zenészekkel. Mindebbe a családi koncert is belefér, ahogy Hausmann György elhozta két tanítványát koncertezni, úgy léptek fel nálunk volt növendékek, jelenlegi zenetanárok.”
Zenei kapcsolataiknak köszönhetően jött létre az Orchestra Posticum. A Szegedi Tudományegyetem Vántus István Gyakorló Zeneművészeti Szakközépiskolájával hívtak életre egy alkalmi nemzetközi ifjúsági zenekart. A 2009. évi zenekar tagjai Magyarország, Románia, Olaszország és Szerbia zeneművészeti szakközépiskoláinak diákjai voltak. Nemzetközi jellegét a karmester személye is kiemeli: a cseh származású Petr Zejfart, az olaszországi Parma Konzervatóriumának professzora a 2009-es és 2010-es évadban vállalta a zenekar vezetését. Kurzusokat is tartanak a fiatal zenészek számára. Az idén szeptember 9. és 14. között tartják a próbákat, majd az immár „egyesített, összeszokott zenekar” nagyváradi koncertje után Szeged, Pannonhalma, St. Gallen (Svájc) és Prága következik. Mindez egyben a tehetséges fiatalok felkutatását és pályájukon való elindítását is jelentheti.

Református elnök. A Ház nyitott szellemének ismeretében riporterségem nem álmélkodik azon, hogy immár második esztendeje egy református pap, Csernák Béla bihari lelkipásztor vette át a kormányosi tisztséget. „Egyszerű a képlet: meg akartuk őrizni a Posticum váradi jellegét, és Béla tősgyökeres váradi. A kezdeti bizonytalan években bármennyire is próbáltuk a félszegségünket erénnyé kovácsolni, a kuratórium tagjai nagyrészt nyugati szponzorok voltak, néhány személyiséget próbáltunk megszólítani. A kezdeti lépések után, páter Sághy bécsi szalézi szerzetes volt az elnökünk, akinél én ifjúsági nevelő voltam. Tartottunk egy vezetőtanácsi gyűlést, nyílt nappal egybekötve: ki mit gondol a Posticumról. Felkértük egy svájci közgazdász és egy mérnök barátunkat, mérjék fel szakszerűen: hol áll a Posticum, mind szellemi, mind anyagi szempontból. Milyen jövőképe lehet reálisan? Akkor fogalmazódott meg, hogy most már ideje volna helyi szinten elnököt keresni. És akkor találtunk egy váradit. Rácz Laci, a Posticum lelkésze ismerte Bélát, ő volt református részről az első, aki a gyerekkórusunkat meghívta a templomába. S ha most valaki rákérdez: Imre, miben mutatkozik meg nálatok az ökumené?, rögtön azt válaszolhatom, hogy hát az elnökünk református lelkész! Ott kezdődik a szeretet a jézusi tanítás szerint, ha a hatalmunkat kezdjük másokkal is megosztani.”
„Az én feladataim közé tartozik a Ház reprezentációja – magyarázza Csernák tiszteletes –, elsősorban különböző alkalmakon való megjelenítése, mind írásbelileg, mind személyes megszólalások révén. A koncertek, kiállítások, más rendezvények alkalmával én képviselem, mint házigazda, az intézményt, köszöntöm a megjelenteket. Mindegyik tevékenységi pászmával tartom a kapcsolatot. Rálátásom van mindarra, ami a Házban történik, milyen tevékenységek zajlanak, igyekszem mindenféle kapcsolatot ápolni, mind befelé, mind kifelé, hogy minél szélesebb körbe tudjuk elhelyezni az intézményünket. Konkrét résztvevője is vagyok bizonyos rendezvényeknek, például, a Váradi teának, ahol legutóbb Bécsben élő képzőművész testvérem, Gyalai István is szerepelt, váradi minőségében. A Váradi teának előzménye is volt, megidéztük azok emlékét, akik a maguk idejében meghatározó egyéniségek voltak, ható, tevékeny emberek. Az első éppen a Ház megalkotója, tervezője, Szabó Arnold műépítész volt, akinek a hagyatékából – a családdal való együttműködésnek köszönhetően – a tervrajzait és egyéb, Nagyváradhoz kötődő tevékenységét mutattuk be. Másrészt tiszteletre méltó elhunyt papokra emlékeztünk, például a bihari Gots György tisztelendőre. Aztán olyan élő lelkipásztorokat hívtunk meg, akik a szellem és a lélek értékével jeleskedtek, például Bálintfi Béla nyugalmazott plébánost, akiről kezdünk megfeledkezni, pedig jelentős személyiség volt. Nagyon szép adományt adott a Posticumnak, egy kalotaszegi bútort, s ezzel az alkalommal azt a termet, ahová berendeztük, elneveztük Bálintfi teremnek. A Mementó lezártával az élőkre irányult a figyelmünk. Olyanokra, akik veretesen váradiak, de akikről keveset beszélnek. Nagy Bélával, a színház volt irodalmi titkárával kezdtük, s ebbe a sorba illett be az öcsém is, Nagyvárad szülötteként. Legközelebb Implon Irén, a jeles publicista-szerkesztő lesz a vendégünk.”
Legfrissebb ötletük a Napmese program. „Úgy képzeltük el, mint egy platóni iskolát. Egy-egy személyiséget meghívunk, akinek nemcsak mondanivalója van, aki nem csak oktat, hanem együtt élünk is vele. Ezért nem egynapos, nem egy előadásnyi, hanem csütörtök estétől vasárnap délig tartó együttlét, beszélgetünk, kérdezzük az életéről, olyan dolgok hangzanak el, amiket egyetemeken nem tanítanak. Nagyon sok esetben azok maradnak meg bennünk, amiket egy-egy személyiséghez tudunk kötni. Karátson Gábor, a filozófus-festő volt az első, a második Kányádi Sándor lett volna, de ő betegség miatt lemondta. Legutóbb Böjte Csaba testvér múlatta nálunk az idejét. Májusban Kobzos Kis Tamás következik, akinek most jelent meg az új lemeze, s éppen a hatvanadik születésnapját ünnepeli nálunk. Maga az ötletcsíra Balázs Zoltáné, itt tanít grafikát a Partiumi Egyetemen, vele sokat beszélgettünk erről. Ha megnézzük ezt a parkot, itt, a Posticum előtt, olyan, mint a Nap: kör alakú, nagyon sok utca nyílik belőle sugarasan. Olyan embereket várunk ide, akik valamit sugároznak. Napembereket, akik egy kicsit együtt élnek velünk.”
Csernák Béla egy füzetet tesz elém, az intézmény 2009–2010-es programjával. „A Posticum tevékenységében nem volt eddig olyan rendszeres tervezés, amilyen 2009-ben született meg. Akkor adtuk ki ezt a füzetet, amelyben 2010-re is előírtuk a programot. Nemcsak hogy rögzítettük, bejelöltük, hogy milyen irányokba lépünk, de nagyon sok romániai intézménynek, iskolának, gyermek- és ifjúsági szervezetnek, közéleti személyiségnek, politikusnak, vezető értelmiséginek meg is küldtük. Ez volt az első olyan kirobbanó életjelzés a Posticum részéről, amivel jelezni akartuk a létünket. Nagyon jól elképzelt programtervezet a maga teljességében. A Posticum önálló műsorkínálata van benne lefektetve. Ez nem jelenti azt, hogy csak ennyi történik. Gyakran ki is bérelik a termeinket. Ilyen volt például a családorvosok konferenciája. Partnerek vagyunk abban, ha valakinek önálló elképzelése van, hogy mit szeretne csinálni, társak vagyunk a programja megvalósításában.”
A Kultúrmozaik egy-egy országot mutat be, a felkért vagy önként ajánlkozó előadók arra törekednek, hogy minél szélesebb körű tájékoztatást nyújtsanak, kiállítással, vetítéssel, kultúrakóstolóval, akár tánccal is. „Latolgattuk, merre tartsunk. Legyen a Posticum sótartó. Tehát nemcsak az, amit mi kínálunk, hanem az is, amit behoznak. Egyre tudatosabban próbáljuk ezt. S ebből is program lett, Sótartó-program, hogy ha X. Y.-nak van egy jó ötlete, és rátette az életét, mi hozzájárulunk teremmel, eszközökkel, ezzel-azzal, hogy meg is valósuljon. »Ti vagytok a föld sója« – mondja Jézus a Hegyi beszédben –, de hogy az a só ne szóródjon szét, azt együtt kell tartani. Ehhez akár ingyen is biztosítunk termet.”
Beszélgetésünk végére járva Csernák elnök úr kíséretében végigjárjuk a házat. A könyvtár előszobája a „Fidél-emléksarok”. Pacsay János Fidél váradi születésű kapucinus atyának, a Posticum hajdani jeles támogatójának emlékét őrzi. A szerzetes néhány bútordarabja, tárgya van benne. Kegyelettel őrzött csuhájának is itt kellene lennie, csakhogy az a minap kellékként szolgált az Időutazás nevet viselő programhoz. Eljöttek a Szent László és a Lorántffy gimnázium diákjai, a Kolozsvári úti cigány iskola tanulói, román és német osztályok is. Virágvasárnap olyan kiállítás nyílt, mellyel beléptek az időbe. Ott voltak Jeruzsálem falai, az utolsó vacsora terme, leültek, a narrátor elmesélte a történetet, megtörték a kenyeret, szőlőlevet ittak. Virágvasárnaptól a mennybemenetelig Jézus életének, halálának, feltámadásának minden állomását átélték, korhű rendezettséggel, koreográfiával, intim csendben, imádsággal. Ez is egy olyan program, mely nemzeti hovatartozástól függetlenül szólítja meg Várad ifjúságát.

Jelen időben. Bakó Gábor, művésznevén: Gabriel Miloia programja megérne egy külön riportot. „Õ is váradi gyökerű, európai ember – magyarázza Rencsik Imre. – Éppen Svájcban éltem, amikor még gimnazistaként Gábor Nyugat felé orientálódott. Fribourgba vittem tovább tanulni, ott érettségizett, vizuális művészeti szakon szerzett diplomát, majd Ulmban tanult tovább, a színházművészeti akadémia rendezői szakán. Néhány évig megszakadt a kapcsolatunk, de most hazajött és megkeresett, hogy csináljunk közösen valamit. Így született meg az általa kezdeményezett és irányított Visual Kontakt program. Amit szervez, a korral haladó alkotók modern színházi és képzőművészeti törekvéseinek európai kitekintésű fóruma, a kortárs művészetek sajátos, változatos, izgalmas »csomagolása«. Ami megfogott benne, az a gondolat, hogy a művészet nem élhet önmagáért, választ kell adnia a kereső embernek.”
Éppen posticumbeli forgolódásom idején lehettem tanúja a Gábor tízrészes Visual Kontakt programja keretében megszervezett kétnapos „ulmi fesztiválnak”. Első napi vendége Reihaneh Youzbashi Dizaji iráni származású, européer színésznő volt, aki hármas tagolású, saját maga írta monodrámájában mutatta be egy kettős identitású, kettős kötődésű értelmiségi vívódásait. Másnap Simone Zillhardt vetített formában megjelenített mozgásművészeti produkcióját tekinthették meg az érdeklődők.
Egyebekre, például a Filmklub bemutatására már nem maradt spáciumom, arra se, hogy elmeséljem: az egyik terem padlóján gyermekrajzok között hasaló képzőművész, Búzási Andrea miként készíti elő két bécsi diák asszisztenciájával a kölyökművészek holnap megnyíló kiállítását…