Jó pihenést, Miniszterelnök úr!

Érdekes kérdés, hogy a judaizmus, és az abból születő kereszténység, miért tartja annyira fontosnak mindennemű aktivitás heti egyszeri beszüntetését. Miért kell a szombat, avagy vasárnap, amikor szünetel a hatnapos rutin, szigorú óhitű szabályok szerint még a villanyt sem lehet felgyújtani, nemhogy a bőrt rúgni, légyen bármennyire is csábító a stadion a kert végében? Tasnádi-Sáhy Péter írása.

A Tízparancsolat nem parancsolja meg a munkát, viszont elrendeli a munka utáni pihenést. Ez épp ellenkezője annak, amit általában gondolunk – írja Dietrich Bonhoeffer evangélikus lelkész, a második világháborús német ellenállás mártírja, akinek fontossága már csak abból is lemérhető, hogy Heinrich Himmler, az SS főparancsnoka fáradságot nem kímélve személyesen adott utasítást felakasztására.
Érdekes egybeesés, hogy pont néhány nappal az illiberális demokráciát és munkaalapú társadalmat hirdető tusványosi Orbán-beszéd után futok bele ezekbe a gondolatokba, állítom, e nélkül a koincidencia nélkül jó eséllyel figyelmetlenül átsiklok felettük, és vice versa: Bonhoeffer meglátásai híján szinte biztos, hogy nem írok publicisztikát az újabb miniszterelnöki programhirdetéssel kapcsolatban.
No, nem azért, mert nem háborít fel, hanem egész egyszerűen haszontalannak tartanám sokadikként elmondani, miért nem szeretnék Oroszország- vagy Szingapúr-szerű anyaországot, miért lenne rossz a romániai magyarságnak, ha az orbáni példa ragadós lenne, és egyébként is, bármilyen tartalommal kozmetikázzuk újra, az illiberális alapvetően szűkkeblűt, kicsinyest jelent, és nem tesz boldoggá, ha ilyen baromsággal márkázzuk magunkat a világban.
Hiába fejteném ki az előbbi bekezdést ennél nagyobb terjedelemben, végigelemezve a beszéd összes logikai bukfencét, az utcák nem telnének meg felháborodott emberekkel, nem jelenne meg hirtelen értelmes szereplő az összmagyar politikai térben, aki valamilyen –megfelelő helyzetértékelésen alapuló - kommunikációs bravúrral fel tudná rázni a hajdan minden hétvégére bécsi nagybevásárlást álmodó, mostanra viszont mélykómába esett nemzettársakat. Megkockáztatom, annyit sem sikerülne kiharcolnom, hogy Lázár János maga kérje a párezer forintos honoráriumról leadott magyarországi adóbevallásom alapos felülvizsgálatát.
A Bonhoeffer idézet tükrében inkább csak arról gondolkodnék egy cseppet, mit is jelenthet a munkaalapú társadalom, amit a Miniszterelnök úr méltóztatott bepottyantani a köztudatba, de nem adott hozzá használati utasítást. Gondolt vele valamit, vagy csak Tusványos előtt, parlamenti dolgozószobájában merengve, vigyázó szemeit a Duna-partra száműzött József Attila szoborra vetette és eszébe jutott: Dolgozni csak pontosan, szépen… Atikám, köszi, ez lesz a mottó?
Esetleg felütötte az etimológiai szótárat, és felfedezte: a munka szláv(!) jövevényszóként érkezett édes anyanyelvünkbe, kín, gyötrelem értelemben, és rájött, a Kéktúrát át kell szervezni egész éves kálváriaúttá a civil ürgék bőrébe vart külföldi ügynökök átnevelésére?
Vagy csak tetszeni akart: rendes magyar ember dolgozik, érezze, hogy becsülik? Ha esetleg a koncepció még kidolgozás alatt áll, javasolnám a bonhoeferi gondolat feletti hosszabb kontemplációt. Mert nem vitatva a munka fontosságát – főleg tudatos, célszerű emberi tevékenység értelemben – érdekes kérdés, hogy a judaizmus, és az abból születő kereszténység, miért tartja annyira fontosnak mindennemű aktivitás heti egyszeri beszüntetését. Miért kell a szombat, avagy vasárnap, amikor szünetel a hatnapos rutin, szigorú óhitű szabályok szerint még a villanyt sem lehet felgyújtani, nemhogy a bőrt rúgni, légyen bármennyire is csábító a stadion a kert végében?
Megkockáztatom – teológus nem lévén, úgyhogy csak praktikusan – azért, mert amikor feladatokat állítunk magunk elé (bejelentett munkavégzés keretében, segélyre várva, közpénzt haveroknak mutyizva) a tudatunk beszűkül, így képtelenné válunk arra, hogy a világot befogadjuk a maga teljességében. Szintén praktikus okokat figyelembe véve, ez pedig több szempontból is tragikus következményekkel járhat. A legkisebb ezek közül az, hogy kevésszer szembesülünk önnön kicsinységünkkel, mulandóságunkkal, és ennek hiányában embertársaink számára kellemetlen, nárcisztikus hólyagokká válunk. Emellett, és ez már társadalmi hasznosságunkból is elvesz, az állandóan viselt szemellenzőnek köszönhetően képtelenné válunk a nagyobb összefüggéseket átlátni, így, a mikrovilágunkba beszűrődő mondatfoszlányokra alapozva, jellemzően téves következtetésre jutunk.
Ezek lehetnek a közösség szempontjából kis és nagy balfogások. Az egyszeri melós tekintetében társadalmi szinten jellemzően nem relevánsak, bár több mint kétmillió ember közös tévedése már tud komoly kellemetlenségeket okozni. Vezető beosztásban viszont erősen nő a tét, súlyosabbak a következmények, és a korrekcióra is kevesebb a lehetőség. Egy másik Bonhoeffer mondattal élve: Ha rossz vonatra szálltál, nem segít, ha a jó irányba kezdesz futni.