Je suis France

2015. 02. 01. 17:38

1789, a nagy francia forradalom óta az egyház és az állam kettéválasztása alighanem Franciaországban a legerősebb, az egyház a világiak számára soha, egyetlen pillanatra sem volt tabutéma, és ez kisugárzik minden vallásra, azoknak minden intézményére, fő- és mellékalakjára. Székedi Ferenc jegyzete.

 

Csíkszépvíz városias külsejű nagyközség Csíkszeredától alig több, mint tíz kilométerre a Gyimesek felé. Leginkább az örmények 17. századbeli betelepedése hagyott jellegzetes lenyomatokat a településen, de az utóbbi két évtized sem múlt el erőteljes változások nélkül. A községvezetésnek kiválóan sikerült a modernitást a hagyományőrzéssel összekapcsolnia, az infrastruktúrafejlesztés eredményeként egyre több új ház épült, megújultak a középületek, saját lapot jelentetnek meg, helyi rádió működik, életképesek a demokrácia helyi fórumai, ugyanakkor visszahozták a köztudatba az egykori káposztafesztiválokat és a népi szokásvilág más jellegzetességeit. Legújabban arra is van gondjuk, hogy egy eldugott magyar települést, Kósteleket, amelyet Bákó megyéhez csatoltak és csak 74 kilométeres kerülővel lehet megközelíteni, egy, a Hargita megyei tanács segítségével felújított erdei úttal összekössék, így csupán alig valamivel több, mint tíz kilométert kell megtenni az elszigeteltség megszüntetéséért. És persze igen nagy gondot fordítanak Szent László király emlékének ápolására, a monda szerint ugyanis Szépvíz neve onnan származik, hogy Szent László a kunokat legyőzve lovával egy szikláról a patakba ugratott és szép víznek nevezte. A patak felső folyásán mintegy harminc évvel ezelőtt hatalmas víztározót létesítettek, többek között Csíkszereda is innen kap vizet, hat évvel ezelőtt pedig a község hatalmas, egész alakos bronz szobor felállításával emlékezett meg a névadásra. Operatőr munkatársammal dokumentumfilmet készítettünk a környék rendezéséről, a Dóczy András szobrász készítette talapzat elhelyezéséről és persze, csúcsmozzanatként azokról a pillanatokról, amikor a Bocskay Vince készítette alkotást egy nagy emelődaru a magasba emelte, majd a talapzatra helyezte. Hosszú perceken át kattogtattam a fényképezőgépet, amint Szent László, nyakában egy hurokkal az erdő, a hegyek és az ég között lebegett, arra gondolva, hogy visszahozhatatlan pillanatok ezek, majd elküldöm valamilyen fotókiállításra, ahol biztos az elismerés. Csakhogy amikor a digitális fotókat később megnéztem, a fölösleges részleteket eltávolítottam és imitt-amott másképpen is fotoshoppoztam rajtuk, felsejlett bennem, hogy bármennyire is valósághű a fotós ábrázolás, a jelképszámba menő király, nyakában a kötéllel, lehet bármennyire egyedi és látványos, minden bizonnyal sértené a helyi lakosság és általában a csíki katolikusság érzékenységét. Úgy döntöttem, hogy szépen meghagyom az adattárolóban és még a később berobbanó közösségi hálóra sem teszem ki, noha elég nagy a csábítás, hiszen sok ezren megnézhetnék. Ha mondjuk mindezt a Húsvét-szigeteken, vagy Angliában, a Stonehenge környékén fotózom, akkor eszembe sem jut, hogy ne jelentessem meg, hiszen az óriás szobrokhoz és egyedi sziklacsoporthoz hozzászokott szemnek fel sem tűnik.
Mindezt azért írtam meg, hogy eljussunk a Charlie Hebdo tragédia vallásszabadság-szólásszabadság ügyében kibontakozott vitájának egy olyan vonatkozásához, amelyről nem sokat beszélnek. Hogy ezeket a karikatúrákat mindenekelőtt a francia társadalom, a francia történelem, művészet- és karikatúra/történet szellemében kellene értelmezni.

1789, a nagy francia forradalom óta az egyház és az állam kettéválasztása alighanem Franciaországban a legerősebb, az egyház a világiak számára soha, egyetlen pillanatra sem volt tabutéma, és ez kisugárzik minden vallásra, azoknak minden intézményére, fő- és mellékalakjára. Ami máshol botrányos, az Franciaországban nem.

A hasonló stílusú karikatúrák Daumiertől kezdve végigvonulnak a műfajon és talán elegendő, ha a múlt század nagy karikatúristájára, Jean Effelre gondolunk, hogy a Világ teremtése sorozatában és más rajzaiban hányszor és hogyan ábrázolta az Urat, vagy milyen pikáns, erotikus, de biblikus fogantatású rajzokkal vívta ki magának a világhírnevet. Ez a karikatúra vonulat a maga vonalaival, szövegeivel, felületkitöltésével, a rajzok elhelyezésével Franciaországban, a franciák körében természetesnek hat. Mint ahogyan nem véletlen az sem, hogy az akadémikus festészet térvesztése után Párizs vált és maradt a modern képzőművészeti áramlatok otthona. Amiben ott megérzik az alkotás egyediségét, máshol lehet, hogy ki sem állítanák. A dada, szürrealizmus és sok más posztmodern irányzat másképpen edzette a franciákat, a Charlie Hebdo művészei pedig mindenekelőtt a saját közösségüknek alkottak és nem a botránykeltés szándéka járt a fejükben.
Feledve persze, hogy az ország lakosságának immár tíz százaléka nem azt a történelmet élte meg, mint a többség és a globalizálódás útjai az egész földkerekségre elvezetnek. Annak minden következményével egyetemben. A terrorizmusra természetesen soha, egyetlen pillanatra sincs mentség. Csak magyarázat. De ez hosszú hónapokra és évekre. Az alkotás abszolút szabadsága és az emberi lét helyhez kötött mindennapisága között.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!