Búcsú Moszkvától

2015. 01. 31. 10:57

 

DÉNES ADÉL a nagyváradi Moszkva Kávézó programszervezője, magyarul event-managere, legalábbis februárig, mert aztán Budapestre költözik. A nagyváradi kulturális élet egyik nagyon fontos egyéniségét az elmúlt öt év tapasztalatairól Tasnádi-Sáhy Péter kérdezte.


 

Mielőtt arról beszélnénk, hogy milyen remek dolgokat csináltál az elmúlt öt évben Nagyváradon, tisztázzuk, miként kerültél ide. Tudtommal Székelyföldről jöttél…

 

Igen, udvarhelyi vagyok, és az egyetem miatt jöttem ide. Jelentkeztem Kolozsvárra kommunikáció-média szakra, illetve a Partiumra szociológiára. Kolozsvárra fizetős helyre vettek volna fel, ide nem, egyébként pedig az akkori barátom, aki később a Moszkva egyik alapítója lett, Békéscsaba mellett élt, és az is szempont volt, hogy közel legyek hozzá.

 

Gyorsan kikötöttünk a Moszkvánál, aminek ezek szerint kezdetektől fogva valamennyire a része voltál. Mesélnél a hőskorról?

 

2010-ben, két srác csinálta az Alma nevű helyet az egyetem mellett, majd kitalálták, akarnak valami nagyobbat. Sok beszélgetés után társultak az akkori barátommal, ebből lett a Moszkva itt a Sonnenfeld palotában, ami olyan szempontból is remek helyszín, hogy már a kommunizmus idején is zajlott itt a kultúra, volt nyomdász klub, benne sakk, meg fotó szakkör, és itt volt a Tempo tánciskola is. Mondjuk, amikor nyitott a hely, évek óta nem volt már semmi, iszonyatosan le volt lakva a ház. Nyitáskor például még csak azt a termet használtuk, amiben a központi bárpult van. Annyi.

 

Te milyen minőségben vettél ebben részt?

 

Először csak segítettem dekorálni, meg kitaláltuk a logót, aztán pedig én lettem az első báros, az első fél évben azt hiszem egyedül csináltam az egyetem mellett. Mondjuk, akkor még tényleg csak a baráti kör járt ide. Később kezdődtek a koncertek, és a többi. Azóta a tulajdonosi kör is változott.

 

Az már kezdetektől fogva cél volt, hogy ez ne egy szimpla kocsma legyen, hanem valamiféle kulturális színtér?

 

Teljesen egyértelműen.

 

Mi volt akkor a kínálat a városban?

 

A Posticumba jártunk jazz koncertre, az egyetemen volt még pár érdekes akció, az Almában is volt egy-két buli, de az nagyon kicsi volt ehhez. A mai Gekko helyén volt a Bánya, oda jártunk még, ott szólt néha Kispál és a Borz, meg olyan zenék, amire rezonáltunk, de nem volt túl nagy élet.

 

Akkor kimondhatjuk, Várad – könnyűzeneileg – nem volt rajta a térképen. Hogy indultatok el, hogy kezdtetek koncerteket szervezni?

 

Iszonyat egyszerűen. Felmegy az ember a netre, megnézi az adott együttes honlapját vagy Facebook-profilját, megtalálja, ki a kontaktszemély és ír neki. Utána jön a latolgatás, hogy mik az ő elvárásaik, mik a mi lehetőségeink, és ki lehet sakkozni.

 

Voltak ehhez komoly anyagi forrásaitok?

 

Pont annyi, amennyi most is: amit a kocsma kitermel, meg a belépők. Támogatást sosem kaptunk sehonnan.

 

Most mégis nagyon komoly nevek járnak ide, láthatóan szívesen, ezt mégiscsak elértétek valahogy?

 

Az van, hogy a nagy nevek, és sokan mások, kifejezetten szeretnek hozzánk járni. Hallottam olyat, hogy komoly együttesek menedzserei beszélgettek arról, hol érdemes lemezbemutató koncertet tartani, és akkor jött, hogy Budapest, pár nagyobb magyarországi város, és a Moszkva. Nyilván ez egy más terep, másfajta fogadtatás, mint otthon, amit nagyon élveznek.

 

Ezt én értem, de abból, hogy az ember bátran írogat együttesek menedzsereinek, még nem következik egyértelműen, hogy például a Kispál és a Borz nála tartsa az összeállás utáni első koncertjét. Hogy lehet ezt elérni, sok sört adtok a VIP-ban, vagy csak simán kedvesek vagytok?

 

Azt hiszem, nagyon kedvesek vagyunk, sok olyan visszajelzést kaptunk, hogy sok helyen messze nem zajlik ennyire személyesen, baráti hangulatban a szervezés. Ha nem alszanak itt a fellépők, akkor zuhanyoznak valamelyikünknél, ha otthon felejtették a fogkeféjüket, adunk, utána pedig mindenki kinn bulizik az emberekkel. Sokkal nagyobb eufóriával fogadnak itt az emberek egy bandát, mint mondjuk Pesten, ahol heti húsz koncertből lehet válogatni.

 

Mennyire speciális a váradi közönség ízlése, ami megy Pesten, az itt is, vagy bonyolultabb?

 

Erre öt év után sem tudom a választ. Volt már hirtelen beesett ismeretlen belgrádi blues banda koncertjén száz ember, vagy mondjuk a leggyengébbnek számító hétfőn négyszáz, és kongott már a terem automatikus sikernek gondolt bandának.

 

Sokan hátrányként említik, hogy Várad tranzit város, de tudtommal ti ezt az adottságot jól használjátok.

 

Persze, ez óriási előny. Szeretünk mondjuk egy bandát, akik adott esetben New York-iak. Természetesen nem tudnánk kifizetni, hogy eljöjjenek egyedül hozzánk, így elkezdünk szervezkedni Pesten, meg Székelyföldön, Aradon, Temesváron, csinálunk nekik egy turnét. Meg fordítva is működik: figyeljük, ki jár erre, és lecsapunk rá, hogy oda vagy visszafele álljon meg nálunk. Ezeket nem lehetne megcsinálni, ha Várad nem ott lenne, ahol.
Ezzel kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a legkevesebb koncertet Kolozsvárra sikerült átszervezni. Ott olyan trendek vannak, hogy a klubok nem szívesen vállalnak be semmi meredekebbet.

 

Merthogy nálatok a nagy – alternatív – nevek mellett vannak például elég durva free jazz koncertek, és mindenféle előadók az elvetemülten underground szcénából, szerte a világból…

 

Igen, amit elég nehéz csinálni, de ez azt hiszem egyfajta védjegyünk.

 

Tény, hogy itt mindig nagy menet van.

 

Igen, most számoltam össze, hogy 2014-ben kábé hetven koncertünk volt, egyébként pedig legalább háromszáznál tartunk és akkor a millió más aktivitásról, kiállításokról, kvízestekről, versestről, vásárról, filmvetítésről még nem is beszéltem.

 

A millió más aktivitásra mindjárt áttérünk, de előbb maradjunk még a koncert vonalon. Mi volt a szervezéssel kapcsolatos legnagyobb élményed?

 

Tavaly történt, hogy két zenekar Bécsből mindenképpen együtt akart jönni. Az ilyet nem igazán szeretjük, főleg nem egy estére, mert nyolckor még nincs senki, tízkor meg abba kell hagyni, szóval nehéz. Azt végül sikerült elérni, hogy két egymást követő este játszanak, de így is rengetegen voltak, szóval nem tudtunk szállást adni. Erre teljesen látatlanba azt mondták, ez nekik nem jelent problémát, kemping cuccal jönnek és elalszanak bárhol. Mondtam, ez itt mégiscsak romkocsma, füst van, az emberek hajnalig mulatnak, de ennek ellenére is boldogan elaludtak itt a VIP teremben, és köszönték, hogy megengedtük, pedig mondjuk Bécsben a fél város megmozdul rájuk.

Nagyon jó érzés látni, amikor valakinek tényleg csak az számít, hogy eljuttassa a zenéjét az emberekhez.

 

Gondolom van példa az ellenkezőjére is.

 

Igen, vannak olyan nagyon menő magyarországi zenekarok, akik megélhetési zenélést csinálnak. Sosem éreztem abban kihívást, hogy ők eljöjjenek a Moszkvába.

 

Említetted az előbb a tíz órás koncert befejezést, mint korlátot, tudtommal ez egy kompromisszum, korábban egy időre be is zártak benneteket csendháborítás miatt.

 

Igen, van egy szomszéd, aki szeretne eltűntetni minket a Föld színéről, legalábbis az ő utcájából. Kaptunk egymás után három csendháborításos felszólítást, amit méréssel sem tudtak igazolni, fellebbezni sem volt időnk, és azután becsukatták a helyet egy hónapra, mert ez a törvény. Az jó érzés volt, hogy emiatt sokan kimentek az utcára. Azóta tartjuk a tíz órát.

 

 

Azt hiszem az, hogy sokan kiálltak mellettetek, annak is köszönhető, hogy a Moszkva, a sokféle programmal egy közösséget hozott létre. Most viszont megkérlek, mesélj ezekről a programokról!

 

Az egyik legvagányabb kezdeményezés például egy cserebere vásár volt. Ez arról szólt, hogy a lányok, köztük én is, kiszedik a gardróbból azokat a ruhákat, amiket már nem hordanak, és elcserélik egymás között. Aztán csatlakozott hozzánk a Családsegítő Egyesület, akiknek volt hasonló rendezvényük, hogy fogjunk össze. Mostanra ez továbbfejlődött, egy olyan vásár lett belőle, ahol csak kézzel készített, meg házi dolgokat lehet árulni. Karácsony előtt akkora az érdeklődés, hogy egy tűt nem lehet leejteni. Az asztalokért az árusoktól pénzt kérünk, amit maradéktalanul jótékony célra ajánlunk fel.

 

Egyszer beszélgettünk arról, hogy a Moszkvának nem lett valahogy igazi konkurenciája az elmúlt öt évben, pedig azt mondtátok, még örülnétek is neki.

 

Igen, már csak azért is, mert jó lenne nem a saját munkahelyemet látogatni rekreációs céllal. Elég nehéz úgy szórakozni, hogy azt nézed, tele vannak-e a hamutartók, jól vannak-e elosztva a székek az asztaloknál, vagy csak simán odajön hozzád valaki, hogy elmondja, melyik koncert nem tetszett, kit kéne elhozni, meleg a viszki vagy elfogyott a budipapír.
Hogy mi az oka a konkurencia hiányának, nem tudom. Ami számomra fontos, hogy nálunk román-magyar multikulturális élet zajlik, bár majd hetven százalékban magyarok járnak ide, jóllehet, ha román együttes jön, akkor meg minimum a fordítottja, de nem ez a jellemző. Persze, ez sem szándékos. Magyarok kezdtük el csinálni a helyet, a mi barátaink jöttek első körben, akik szintén többnyire magyarok, és persze az ő román barátaik. A kommunikációnk két nyelven zajlik, a filmet angolul vetítjük, az asztalnál pedig, ha valaki nem beszél magyarul, teljesen természetes, hogy egy ember miatt is románra váltunk. A lényeg, hogy értsük egymást.

 

Hogy látod a várost a Moszkván kívül?

 

Én nem látok a Moszkván kívül olyan helyet, ahol szívesen dolgoznék. Ezért megyek el a városból is amiatt, hogy a Moszkvát itt hagyom.

 

Adódik a kérdés, miért hagyod itt a Moszkvát?

 

Szükségem van valami másra. Úgy érzem, az itteni munkám valahogy tetőzött, nem tudok megújulni benne, nem tudok igazán hozzátenni érdemben, meg talán kicsit fáradt is vagyok, nem könnyű behozni az embereket.

 

Talán azért is, mert egy erősen civil vonalat képviseltek egy erősen átpolitizált városban, nem tartoztok sehova.

 

Pedig ez nem volt fontos szempont, csak valahogy így alakult, hogy mindig minden oldalon álltunk, vagy sehol se. Nézőpont kérdése. Lehet nincs is ehhez készségünk. A francia haverommal ugyanúgy iszom a kávét, mint a románnal, magyarral, zsidóval, vagy cigánnyal.
Azt hiszem, bele is csömöröltem otthon a nagy magyarságba. Amikor idejöttem, anyukám a csomagban székely címert küldött a szalonna mellé, hogy tegyem ki a falra, mert jó lesz az. Gyerekkoromban kétszer, ha beszéltem a bukaresti rokonokkal, meg egyszer egy nyarat eltöltöttem náluk.

Csakhogy Székelyföldön könnyebb kiállni azokért az értékekért, amikhez a való életben már nem sok közünk van, vagy éppen utálni másokat, mint ott, ahol együtt kell élni, dolgokat megvitatni, vagy kocsmaasztalt megosztani. Szóval a magyarkodás hamar lekopott rólam.

 

Egy helyzet volt, amikor frontvonal közelbe kerültetek, tavaly partnerek lettetek a politikailag erősen implikált Szent László napokon. Ez hogy történt?

 

Hihetetlenül egyszerűen. A szervezők között sok olyan ember van, akikkel hetente többször együtt kávézunk, főzünk, sörözünk, magyarán a barátaink, attól függetlenül, hogy mi van a politikával. Hívtak, és mi mentünk. Csinálhattunk egy marha jó nulladik napot, amin bemutatkozhatott a lakótársnőm a rendkívül tehetséges zenekarával, láthatta az a közönség, másnap ők hoztak valakit, akit a mi közönségünk ismert meg, aztán meg kimentünk egy sátorral, ahol volt papírmerítés, meg programok, és igyekeztünk minél több embernek elmondani, hogy jöjjenek egész évben hozzánk, mer’ az nagyon jó. Részünkről ennyiről szólt az egész, nem többről.

Szerintem, ha egy ilyen kicsi városban pártalapon terelgetjük az embereket, főleg kulturális eseményeken, akkor annyi lesz az eredmény, hogy itt is lesz harminc ember, meg ott is. Nem jobb, ha az a hatvan együtt érzi jól magát? Nem az a legfontosabb, hogy művészi értékek minél több emberhez eljussanak?

Mellesleg mindkét politikai oldalról dolgozott már nálunk nagy névnek a gyereke, és ez a része a kutyát sem érdekelte.

 

Említetted a művészi értékeket. Szerinted mennyire van igény ezekre Váradon?

 

A populáris dolgokra van nagy igény. Pontosan ismerjük a receptet, milyen zenekarokat kéne hívni, milyen ital promóciókat kéne csinálni, hogy több pénz legyen, de mi nem ezt választjuk. Az értékeket viszont, amiket fontosnak tartunk, szeretnénk minél több emberhez eljuttatni. Mindig próbáljuk győzködni az embereket, hogy jobb, ha idejönnek, mintha otthon ülnének, mindig találhat valami érdekeset, minimum pár embert, akivel megoszthatja a gondolatait. Az például nagy segítség lenne, ha a helyi média mellénk állna, és nem kéne durva piaci árat fizetni egy hirdetésért a rádióban vagy az újságban. De ezt egyelőre tudjuk pótolni civil vonalon. Van egy csomó önkéntesünk, akik segítenek promózni, cserébe ingyen jöhetnek minden eseményre.

 

Ennek a rendszernek, amit ma a Moszkvának nevezünk, te oszlopos tagja, rugója vagy, mi lesz, ha elmész?

 

Nyilván lesz más. Beszélgetünk emberekkel, lesz valaki, aki csinálja és minden megy tovább. Én már májusig mindent leszerveztem, nagyon jó tavasz lesz, csomó olyan banda, akik nem voltak még, vagy nagyon várjuk őket vissza. Jön a 30Y, a Hiperkarma, a Bälga, a Bin-Jip, a Žagar, visszatér a Budapest Bár, a Vad Fruttik, Péterfy Bori, román részről jön a Vita de Vie, folytatódnak a nemzetközi jazz projektek. A szervezés mindig két, három, négy hónappal előrébb tart.

 

Szóval az utódodnak lesz ideje felkészülni… És veled mi lesz?

 

Az biztos, hogy költözöm Budapestre, elég valószínű, hogy zenekarmenedzsmenttel fogok foglalkozni, de még nem publikus. Nehéz innen elmenni, hisz rengeteg remek barátom van Váradon, és az életemet is itt indítottam el. Szeretnék sokszor visszajönni. Az például nagyon zavar, hogy az előbb említett koncerteken messze nem biztos, hogy itt leszek, van olyan, amiért három éve tárgyalok, de hát ez ilyen.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!