In memoriam olvasó

2016. 08. 29. 17:49

Az utóbbi időben két olvasót is elvesztettem. Két olyan kedves ember halt meg, akikkel bár soha nem találkoztam, az általam, vagy mások által jegyzett cikkek ürügyén többször leveleztünk, beszélgettünk. Általuk más értelmet nyert számomra az újságírás. Becsei Sándorra és Sándor Dénesre Parászka Boróka emlékezik.

 

Becsei Sándor és Sándor Dénes egymástól távol éltek, – keveset tudtam róluk. Az „olvasóim” voltak, ha szabad ezt a szerénytelen birtokos esetet használni. Időnként rövidebb-hosszabb visszajelzéseket kaptam tőlük, ha megjelent egy számukra megbeszélésre érdemes írásom. Természetesen nem csak az én „olvasóim” voltak, hanem főállású olvasókként, rendszeresen követték az új publikációkat, a még működő folyóiratokat, a pörgő honlapokat. Életformájuk, lételemük volt a szöveg. Sokszor én is tőlük értesültem arról, mit érdemes fellapozni, milyen könyvbemutatóra érdemes elmenni. Ezekből az ajánlatokból rajzolódott ki valamilyen személyes kép róluk.

Becsei Sándor például nagyon szerette a verseket, Szentesen élt, és onnan jelezte nekem, ha például Markó Bélának, vagy Lövétei Lázár Lászlónak Erdélyben új szövege jelent meg. Szégyellem, de elgondolkodtam azon, hogy ennyire tájékozott, miért volt fontos és érdekes neki ennyire az, hogy napirenden legyen, ott messze. Ma már nekem is, szóból és szóval élőnek sem magától értetődő ez az intenzív figyelem, ez a ráhangolódás. Ez a folyamatos irodalomban élés.

Sándor Dénes személyes életéről valamivel többet tudtam, bár soha nem találkoztunk, többször terveztem, hogy meglátogatom. Kétórányi autóútra laktunk egymástól. Nyugdíjas tanítóként élt, eszperantóval foglalkozott, és rendkívül érdekelték a történeti, társadalomtudományi ismeretterjesztő anyagok. Ő „szisztematikusan” művelődött, szótári cikkeket szerkesztett, és a telefonján beállította azoknak a rádióműsoroknak a kezdési idejét, amelyeket nem akart elszalasztani.

Sándor Dénes idősebb, Becsei fiatalabb volt, de mindketten a „rangidős” internethasználókhoz tartoztak. Volt Facebook-oldaluk, lájkoltak oldalakat, fényképalbumokat szerkesztettek. (Dénes itt is gyűjtötte régi iskolája, a székelykeresztúri tanítóképző dokumentumait, és volt egy „feleségem képei” nevű nagyon szép, kedves sorozata).

Online csetepatékba nem bonyolódtak. Néha felbukkant egy-egy határozott hozzászólásuk, állásfoglalásuk, nagyon kiélezett pillanatban, egyébként „befelé” éltek, feldolgoztak, figyeltek.

Becsei Sándor halálhíre váratlanul ért, idén májusban – felesége jelentette be a Facebook oldalán. Sejteni lehetett elejtett megjegyzéseiből, elmaradásaiból, hogy gondokkal küzd, de ezekről természetesen nem beszélt. Megértő ember volt, nem kitárulkozó.

Időnként még most is találkozom olyan régi cikkekkel, ahol felbukkan „megosztotta”, „lájkolta” Becsei Sándor. Ilyenkor átfut rajtam az öröm, hát mégis valahol itt van, ebben a fura, digitalizált emberi felhőben. Aztán rájövök, hogy ez csak algoritmus, egyáltalán nem isteni, sorsszerű program, visszatérés. Amíg szellemi, és online útjaink közösek maradnak, addig időről időre szembe fog köszönni.

Sándor Dénes néhány hónapja eltemette a feleségét, és már csak a „feleségem képei” miatt is éreztem, így a vonal másik, távoli végén, milyen veszteséggel küzd. Lassan tért vissza az olvasóközösségbe, de a nyár közepén újra felbukkant egy-egy cikk kedvelőjeként. Évekig beszélgettünk arról, hogy megkeresem, egyszerre bátorított, és hárított. Elküldte régebbi munkáit, saját szövegeit, és aztán arról írt: már nehezen mozog, nagyot hall. Inkább halasszuk a személyes beszélgetést.

Aznap szembesültem halálhírével, amikor elszántam magam: már csak azért is megkeresem, hogy kicsit enyhítsem a gyász utáni magányát. Nem lesz már rá módom találkozni sem Dénessel, sem Sándorral. Kevesebb vitatkozó, elemző visszajelzés érkezik majd. A cikkek alatt majd néha elburjánzanak a hol okos, hol kevésbé okos, ám annál provokatívabb rövidke kommentek más hozzászólóktól. Lesznek majd szövegek ürügyén lezajló háborúskodások. De ez nem ugyanaz, aminek a hiányát most érzem.

Tudom, hogy vannak még olvasók, akik számára a szöveg lehetőség arra, hogy gazdagodjék az olvasással eltöltött idő. Nem tudom, hányan vannak, fogyatkoznak a tartalmas szövegek is, ha lenne akarat és figyelem a minőségi tájékozódásra, eszmecserére, akkor sincs már nagyon mit kínálni az ilyesmire nyitottaknak.

Ma arról szól a vita a magyar sajtóban, jár-e állami elismerés az uszításnak, a leegyszerűsítő, indulatszavaknak? És közben nyomtalan, név nélkül tűnnek el azok, akik ennél többet akartak, többet értettek. Akik ennél sokkal többre becsülték a magyar újságírást, irodalmat, tudományos szövegeket, mint olvasók.

Egyetlen eszköz van a kezemben arra, hogy kifejezzem elismerésemet, tiszteletemet és köszönetemet számukra. Mióta Sándor, és Dénes meghalt, és nem érkeznek az emailek, az alapos megjegyzések, azóta minden egyes szövegnek úgy kezdek neki, mintha nekik írnám. A gondolkodva olvasóknak, a könyvtárszobából figyelőknek, a szótár- és lexikon forgatóknak.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!