Üdvözlet Abbáziából 2.

2016. 08. 29. 11:07

A Navigare necesse est intelmét komolyan vevő Simon Judit úti riportjának második részében a horvát szigetekkel ismerkedve, azzal az élet egyéb területein is kamatoztatható tapasztalattal is gazdagabb lett, hogy nem mindig a szebb és nagyobb hajó fut be biztosabban a kikötőbe.

 

A part menti bódékban elsősorban sétahajózásokat kínálnak

 

A Lungamore sétányon bódék sorakoznak, amelyekben mindenfélét kapni. Az egyik soron hajókirándulásokat kínálnak. Egyik sem túl drága, és akár bőségesnek is nevezhető a kínálat. A Sárga tengeralattjáró tényleg lemerül, de nem nagyon mélyre, a gyerekek viszont nagyon élvezik. Éjszaka üvegfenekű bárkán lehet halakat bámulni, és persze sétahajókázások minden mennyiségben, időtartalomban és árban. Barátommal a szinte egész napos vízitúrát választjuk. A kínálat: üdítő minden mennyiségben, tízórai falatozás a hajón, ebéd, gyümölcs, pálinka. Utóbbit a negyven fokos melegben az öböl közepén nem tartjuk a legjobb ötletnek, úgyhogy ennek minőségéről nem tudok beszámolni.

Bárkánkat Melkior-nak hívják, a jegyárusító bódéban a középkorú hölgy gyorsan elmondja, hogy a járművet a három királyok egyikéről nevezték el, de az ő apukája is ezt a nevet kapta a keresztségben. Még mielőtt belefogna Gáspár, Menyhért és Boldizsár, valamint az apukája történetébe, gyorsan közöljük, ismerjük a napkeleti bölcsek történetét, a többit pedig majd máskor eljövünk meghallgatni. Mondanom sem kell, nem mentünk. Kisétáltunk viszont a kikötőbe, ahol a piros bárka ringatózott a vízen. Egymásra néztünk, megjegyeztük, nagyon édes kis hajó, később kiderült, mindketten arra gondoltunk, hogy bírja ez olyan sok órán át a vízen, ötven emberrel a fedélzeten. Akkor nem mondtuk, csodáltuk a bárkákat, a vitorlásokat, a jachtokat, és szép csendben elsomfordáltunk vacsorázni.

Másnap reggel, a kikötőben a beszállásra várva, sóváran néztem a szép kék hajót, ahol asztalok és székek vannak a fedélzeten, és amely a mi kis piros járgányunkhoz képest maga volt a luxus.

Úton az Adrián, Cres és Krk szigete felé   A szerző felvételei

 

Cres: égető nap, jeges vízzel

A Melkioron megszólalt a zene, ott termett a három rendkívül jóképű és jókötésű hajós. Ivan a kapitány és Marko remekül beszéltek angolul, segítettek beszállni, udvaroltak a hölgyeknek, egyikük komolyan is vette a fiúkat. Mivel nem tudok úszni, indulás előtt azzal biztatom magam, a három jóvágású legény és barátom, aki valamikor versenyúszó volt, csak kimentenek a Kvarner öbölből, ha szétesik a ladikunk.

Kiültünk a tatra helyezett padra, fújt a szél, fodrozódtak a habok, szólt a zene, és elfelejtettük, hogy nem luxushajón utazunk. A hangulat az első pálinka elfogyasztása után felpezsdült, számos nyelven beszélgettek az utasok, a lányok fürdőruhára vetkőztek, kifeküdtek a napra, és abba sem hagyták a napozást, amíg tartott az utazás. Szünetet csak akkor tartottak, amikor enni, inni kellett.

Mi, idősebbek felöltözve csodáltuk a távoli szigeteket, a tengert, a napsütést és a megszámlálhatatlan sirályt.

Lovranban, az Abbázia közeli kisebb fürdővárosban is felszedünk pár utast és már repülünk, bocsánat siklunk tovább az első sziget, Cres felé. Ahogy közeledünk, a kapitány horvátul, angolul, olaszul, németül és oroszul mondja be: egy órát tölthetünk Beli kikötőben, ott is van tengerpart, lehet napozni.

A barnuló kommandó rohan a zsebkendőnyi strandra, ahol már egy tűnek is alig jut hely, nemhogy egy hölgykoszorúnak. Ők mégis találnak maguknak plédnyi kavicsot, ahol letelepszenek. A hozzájuk tartozó vagy nem tartozó urak viszik nekik a hideg innivalót. Egy óra rövid idő, főleg, ha a mellékhelyiség előtt hosszú a sor, és a jeges vizet sem győzzük nyelni. Mert a hajon az üdítő inkább langyoska már.

Finom kávé, jeges víz, meseszép táj. Mi kell még a boldogsághoz? Na, ez derült ki a következő szigeten.

Mediterrán hangulatú, barátságos öböl, motorcsónakokkal az Adria partján

 

Spárgakrémleves, olajos riporterrel

Beszállás, máris szeljük a habokat. Ismét kis pálinkával kínálják a hajózókat, többségük nyeli a tüzes vizet, mi maradunk a partról hozott simánál.

A gyomrom jelzi, közeledik az ebédidő és igaza van: hamarosan horgonyt vetünk Krk szigetének Malinska nevű kikötőjében. Az útikönyvek szerint ez az Adria egyik legszebb szigete. Irány ebédelni. Megeszem életem első spárgakrém levesét – tartok tőle, hogy egyben az utolsót is –, a többi szokványos: rántott és roston sült hús, krumplisalátával. Evés közben jövök rá, kegyetlenül ég az arcom, az orrom meg határozottam piros krumplira kezd hasonlítani, sajog is rendesen. Persze, kellett volna hozni fényvédő-krémet, de nem szeretek zsírban lubickolni a napon, most meg égek. Barátom jön a megoldással: kenjem be az arcomat olajjal. Nézek rá, látja, nem értem, és kedvesen odanyújtja a salátákhoz kínált olívaolajat. Elmázolom a képemen, és rájövök, na ez a boldogság, amikor az ember arcnak érzi az arcát.

Kiszabadulunk, irány az első terasz, jeges víz és talán a legnagyobb fagylaltadag, amit eddig kaptam. Még sétálunk kicsit a kikötőben, csodáljuk a hajókat és a tűző napon grilleződő testeket, majd ismét felszállunk a zenétől hangos bárkára.

Elkél az árnyék, ahogy a hideg italok is a horvát nyárban

 

Motor kaput

Irány vissza Abbáziába, én már érzem is a langyos zuhany simogatását, amikor a járgányunk nagy zökkenéssel megáll a víz közepén. Mögöttünk a szép, kékhajó. A tengerészek kötelekkel rohangálnak, kiderül, a csendes kéknek leállt a hajtóműve. Motor kaput – magyarázza az idegen nyelvet alig beszélő harmadik tengerész. Húzni nem tudjuk a Melkiornál nagyobb hajót, hát a fiúk mellénk kötik. Ennek eredménye, hogy csigalassússággal haladunk, még a szelet sem érezzük. Néhány sirály röhög fölöttünk. A kékhajó utasai két táborra szakadnak: az egyik tagjai ijedten figyelik, hogy mi történik, az optimistábbak, zömében fiatalok, azonnal táncra perdülnek. Örülnek a zenének. Néhányan átugranak a mi piros hajónkra, és az orrban elkezdődik a dínom-dánom. Újra körbejár a pálinka, ezúttal gyümölcs kíséretében. Feltűnik, hogy a három tengerészünk most nem vesz részt a mulatságban, a kormánynál állnak, telefonálnak, folyamatosan figyelik, nehogy egymáshoz súrlódjanak a hajók.

Néhány tíz kilométer után – ne kérdezzék hány csomó sebessége mellett –, megszólal a hangosbemondó, és négy nyelven bemondja: Iván, a kapitány apja egy erősebb hajóval elindult, hogy átvegye a Melkiortól és bevontassa a kikötőbe a kékhajót. Ennek mindenki örül. Iván apukája szépen magához köti a motorhibás járművet és elkanyarodik tőlünk. Integetés, köszönés, apuka fia rákapcsol, időre kell beérni a kikötőbe. Kiderül, néhány kékhajós utas nálunk ragadt, előkerül a kalózzászló, hogy embereket raboltunk a másik a hajóról.

Az öbölben csúcsforgalom, a sétahajók a kikötőbe igyekeznek, a sárga tengeralattjáró éppen valahányadszor kifut, az üvegfenekűt még nem látni. Motorcsónakok száguldoznak, jachtok siklanak méltósággal, érkezik Velencéből a gyors, majdnem dugóba keveredünk. Mégsem. Újra vidám tengerészeink ügyesen lavíroznak, kanyarognak, a zene ritmusára mozgatják a hajót.

A kikötőben elbúcsúzunk utastársainktól és a hajósoktól, akik szemmel láthatóan fáradtak. Még vár rájuk a takarítás, sikálás, mert a hajó nem maradhat koszosan éjszakára. Reggel meg kezdik elölről, ha nincs vihar.

 

Nagyidő az Adrián

A villám lecsap a tengerre. A vihar a hegyek felől érkezik

 

Másnap borús időre ébredünk, éjszaka vihar volt, az erkélyről látjuk, a tenger még nem nyugodott meg. Tudja, hogy a hegyek felől újabb viharfelhők közelednek, lehet, a sirályok szóltak neki. Mi is látjuk az erkélyről a hegyek fölött a fekete felhőket. Elindulunk viharos tengert nézni. Jól tesszük, mert gyönyörű. A strandok most üresek, a kerthelyiségek is, noha többségük ponyvával fedett, ami a naptól, az esőtől is véd. Meleg estéken művészet helyet kapni.

A hűvös időben, az üres strandon idős férfi kukázik. A mankós embert már a városban is láttuk guberálni. Tiszta ruhában, fegyelmezetten, módszeresen nézi át a szemeteseket. Lehet, ő az egyetlen guberáló, és a város szépen öltözteti, hogy ne nyújtson kellemetlen látványt a turistáknak. Az arcán mély elkeseredés, tekintetében beletörődés. Ezen a csillogó-villogó, napsütéses helyen szomorú figura. Jobban illik hozzá a borús ég, a viharos tenger.

Kukázó bácsi az üres abbáziai korzón, vihar előtt

 

Mindenki sétál, néhány bátor turista bemerészkedik a tengerbe, élvezik, hogy nincs tumultus. Bizony, jól esik a forró kávé, mert a levegő is lehűlt, legalább 15 fokkal van hűvösebb, mint előző nap.

Elered az eső, bemegyünk két múzeumba, mire kijövünk, eláll, vissza a tengerpartra, ahol villámlik, dörög az ég. A viharos tenger, a fekete felhők között cikázó villámok olyan látványt nyújtanak, mint egy barokk festmény. Rövid késői ebéd egy teraszon, és indulás a szállodába, mert az egyre erősödő szél semmi jót nem jósol. Már csak néhány méterre vagyunk a szállodától, amikor hatalmas cseppekben elindul az égi áldás, esőfüggönyt von a vihar közénk és világ közé. Mire beérünk, csuromvizesek vagyunk, az esernyő csak dísznek szolgál az abbáziai viharban.

Másnap Fiuméba megyünk, s még nem tudjuk, hogy a vakációnk utolsó két napját is a kikötővárosban töltjük, de erről a kalandunkról majd legközelebb.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!