Így ment ez…

Az utolsó dossziémat 1991-ben (!) zárták le. Ebből csak néhány lap került hozzám. A 80-as évekből többek között kiderül, hogy „nevezett Sz. A. baráti és látogató viszonyt tart fenn nagyváradi értelmiségi elemekkel (sic!), akik a lakásán tartanak mulatságokat”. Szilágyi Aladár jegyzete.

A vaskos, de hiányos dosszié – mely véletlenül került a kezembe – az első volt a hét iratcsomóból, amely a román állambiztonság 1966 és 1989 között irántam tanúsított megtisztelő figyelmének dokumentumait tartalmazza. Azzal már zsenge ifjúként tisztában voltam, hogy a Securitate érdeklődik viselt vagy nem viselt dolgaim iránt, hiszen az 1. számú dosszié megnyitása előtt alig két esztendővel szabadult ki 20 évre ítélt apám az általános amnesztiának köszönhetően. Éppen megbélyegzett voltomnak hála évekig nem találtattam méltónak, hogy a román hadsereg egyenruháját magamra öltsem. Végül 1966 májusában véltek alkalmasnak arra, hogy a hazát nagy kaliberű csákánnyal, lapáttal védhessem.
Tíz hónapja baka voltam, amikor Zsil-völgyi utásztáborunkba látogatott egy szekus hadnagy, belső elhárítással megbízott őrnagyunk kíséretében. Már angyalbőrbe bújásom első heteiben munkát adtam az őrnagyunknak, két cimborámat is informátorként hasznosította. Első, táborunkban múlatott napjuk az ellenem tanúskodó bajtársak meghallgatásával telt el. A legszórakoztatóbb az volt a kézzel írt vallomások olvastán, hogy a szövegek számos, infantilis fordulata hajmeresztően egyezett egymással, akár fel is lehetett volna cserélni őket. Azon már meg sem lepődtem, hogy a reám aggatott epithetonok minden válaszban ismétlődtek, hiszen a feltett kérdésekbe is befoglaltatott, hogy „duºmãnos” (ellenséges), „naþionalist-iredentist” (nacionalista-irredenta) megnyilvánulásaim voltak. Az is, hogy kétségbe vontam a román nép kontinuitását Erdélyben stb. stb.
Akármennyire töröm a fejem, erre nézvést közel ötven év elteltével csak egyetlen epizód jut az eszembe: egyik káplárunk lépten-nyomon gyötörte a legénység magyar felét, lebozgorozott, lebarbározott bennünket. Mivel kevesen voltunk tanultabb fiúk, néhány hónapi csákányozás múltán magam is irodára kerültem. Ekkor vettem magamnak a bátorságot, és kikértem magunknak ezt a megalázó, sértő hangnemet. A szóváltás végén előkerült a mi jöttmentségünk, megtűrtségünk az örök idők óta itt élő román nemzettel szemben. Ekkor követtem el azt a meggondolatlanságot, hogy rövid történelemórát tartottam, felsoroltam: a rómaiak kivonulása és a magyar honfoglalás között ki mindenki élt hosszabb-rövidebb ideig Dacia földjén.
Másik motívum, mely minden vallomásban szinte szó szerint előbukkan: úgymond, tapasztalt Magyarországra látogatóként gyakran éltem azzal a fordulattal, hogy „bezzeg nálunk, Magyarországon”, s ezt mindig Romániát ócsárló összehasonlításokkal folytattam, a szabadságjogokat, az életszínvonalat illetően. Ezzel csak egy gondom van: nem mondhattam azt, hogy „nálunk Magyarországon stb.”, hiszen csak leszerelésem után négy esztendővel, 1971-ben kaptam útlevelet, s újabb két évnek kellett eltelnie, míg átengedtek a gránicon. A tiszt elvtársak könnyen utánajárhattak volna, de inkább hittek az ellenem tanúskodóknak. Ma már komikusnak tűnő intermezzo: az egyik tanúságtevő felidézte, hogy egy közös ivászat csúcspontján „nevezett Szilágyi Aladár a Hamlet című műből szavalt magyarul, és nem volt hajlandó lefordítani románra, hogy mi is értsük”. – Ez tényleg így történt…
Az én kihallgatásom – az általam nem „ellenjegyzett” jegyzőkönyv szerint – 1967. március 24-én 9 óra 15 perckor kezdődött, és 13 óra 40 perckor ért véget. Előtte házkutatást tartottak a katonaládámban, s megtalálták néhány versemet. Azokkal nem tudtak mit kezdeni, mert szerencsémre, bakakori zsengéim szerre megjelentek a különböző hazai lapokban, s azok nyomtatott változatát is prezentálni tudtam. Végül megúsztam egy alapos fejmosással, és annak az ígéretével, hogy „többé nem teszek ilyet”.
A dévai elvtársak természetesen elküldték a dokumentumokat a nagyváradi elvtársaknak, akik bukaresti utasításra tovább folytatták a megfigyelésemet. Az utolsó dossziémat 1991-ben (!) zárták le. Ebből csak néhány lap került hozzám. A 80-as évekből többek között kiderül, hogy „nevezett Sz. A. baráti és látogató viszonyt tart fenn nagyváradi értelmiségi elemekkel (sic!), akik a lakásán tartanak mulatságokat”. Felsőbb utasítás szerint az én védangyalomnak alaposan utánam kell járnia, ahogy 15 éves Jutka lányomnak is, aki „magyarországi zenekarokkal folytat ellenséges levelezést”…