Dacia „nyögvenyelős” provinciának indult

A Magyar Tudományos Akadémia doktora, TÓTH ENDRE régész, egyetemi tanár A dák királyság és Dacia provincia címmel tartott előadást Nagyváradon. A témáró, a korról és egyéb búvárlásairól Szilágyi Aladár kérdezte a jeles kutatót.

1998-ban itt, Nagyváradon László Gyula hirtelen elhunyt a Lorántffy központban, én voltam az utolsó ember, aki beszélt vele. Hosszú út állt másnap előtte, Sepsiszentgyörgyön nyitott volna meg egy kiállítást, ezért rövidre akartam fogni az interjút, de váltig biztatott: „Ne hagyjuk abba a beszélgetést, én krőzusa vagyok az időnek”… Nemde, tanár úr tanítványa volt László Gyulának?

Hogyne, igen. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen a régészképzés úgy zajlott abban az időben, hogy két régész szakot kellett választani, emellett tanári szakot is. Mócsy Andrásnál végeztem az ókor és Pannónia régészetét. A másik szak a középkor volt, és László Gyulát hallgattam négy éven keresztül. Aminek meg is lett egy komoly eredménye. Pontosabban meg is lesz, mert még nincs kész, de az indíttatást tőle kaptam. László Gyula belém szuggerálta másodéves koromban szemináriumi dolgozatként a koronázási jelvényeket. Ez végigkísért a pályám folyamán. Ezt kérdezte tőlem az államvizsgán és a doktori vizsgán is. Nem beszéltünk róla különösebben, hogy a koronázási jelvényekkel fogok-e később foglalkozni, de amikor 1978-ban visszajöttek a jelvények, akkor nekiláttam. Jó néhány cikket, tanulmányt írtam, a koronáról is, a jogarról is, a koronázási palásttal kezdtem. Össze van gyűjtve az anyagom, remélhetőleg nyáron el tudom kezdeni a leírását. A könyvhöz minden készen áll, összegyűjtöttem a képeket, rajzokat, diákat, kialakult az elképzelés. A Szent István-i államalapításról és a királykoronázásról rengetegféle téves nézet van; magáról a koronáról, a koronázási szertartásról is. Ezért úgy döntöttem, egy olyan fejezetet is meg kell írnom, ami eloszlatja a korona körüli összes hiedelmet.

Térjünk rá előadásának a tematikájára. A tanár úr szövegeiben és egyebütt is találtam olyan szakmai véleményeket, melyek szerint: román vonatkozásban az itteni feltárások esetlegesek, hiányosak, az ásatásoknak nincs egységes koncepciójuk, a publikációk szegényesek, és így tovább. Valóban így van ez?

Valószínűleg most már kevéssé, de a korábbi állapotokat bizonyára befolyásolta a dákoromán kontinuitás elmélete. Amikor ez a kérdés előjött, az nagyon régen volt. Bonfini és a humanisták Mátyás korában felfigyeltek arra, hogy itt a hegyek között, Erdélyben olyan emberek élnek, akik hasonlóan beszélnek, mint ők, sok szavukat meg is értik. Egy neolatin nyelvet beszélő ember számára, akár francia volt, akár olasz, világos volt: ha valahol neolatin nyelvet beszélnek, ott a rómaiak leszármazottjai élnek. Kicsit utánanéztek, és megállapították: Erdély Dacia néven római provincia volt, tehát akik ott élnek, azok a tartomány lakosságának a leszármazottai, akik megőrizték a nyelvüket. Ugyanúgy, ahogy az olasz, francia, spanyol átalakult, átalakult ez a nyelv is, de a gyökerei a latinra mennek vissza. Ez az állítás az 1500-as évektől fogva élt. De amikor ez a felfogás ismertté vált, még nem létezett történelemkutatás, és régészet sem volt. Amikorra megkezdődött a magyarországi tudományos történetírás, azaz a 18. század második felében, az ókorral még kevéssé foglalkozott. Kellett a tárgyi anyag feltárása, hogy felfigyeljenek rá. Ez a 19. század második feléhez köthető, ahhoz a személyhez, aki itt van Váradon eltemetve: Rómer Flórishoz. Aki egymagában szervezte meg a vidéki gyűjtést, és ő tekinthető a magyar régészetkutatás kezdeményezőjének és atyamesterének. Tehát a régészeti feltárás, feldolgozás a 19. század második felében indult meg. Ekkorra a dákoromán elmélet, a Dacia római lakossága kontinuitásának az elképzelése már virágba szökött. Minden román számára evidencia volt, hogy ők a rómaiak leszármazottai. Mindig azt keresték, milyen bizonyítékai vannak az elképzelésnek. A vizsgálat egyébként könnyű, mert a Római Birodalom nagy volt, és a módszertani vizsgálatok az összes többi tartományban ugyanúgy folytak, Hispániában, Galliában, Pannóniában. A probléma az, hogy a román kutatók inkább a kontinuitást támogató érveket keresték, és nem a kritikus pontokat. Amikor Traianus meghódította a területet, tudjuk, százéves folyamatot zárt le ez a háború. Ez nem volt diadalmenet a rómaiak számára, tartottak a dákoktól. Amikor végül is megszállták Dáciát, kezdetben nem is akartak tartományt szervezni. Volt egy köztes időszak, néhány év, mialatt megismerték a területet. Végül úgy döntöttek, jó lenne ezt a régiót is megtartani. Ez újdonság volt, mert földrajzilag más adottságú volt a terület, mint a birodalom más határtartományai. A határ vonala a Rajnánál és a Dunánál a birodalmon kívüli területektől jól elválasztható folyami határ volt, amelynek a vonalában kiépítették a védelmi rendszert. Erdély területén nem lehetett létrehozni egy ilyen jól látható, szabályos határvonalat, ahol a közlekedés a határ menti táborok között megvalósítható. Továbbá a dákok – a korábbi hosszú és véres harcok miatt – roppant ellenszenvesek voltak számukra; ez a dák vezetők tömeges öngyilkosságából is sejthető. Az őslakosság megtizedelődött. A vita arról folyik, hogy azok a bizonyos antik szövegek – amelyek azt állítják, hogy Traianus császár a világ minden részéről telepített ide embereket, mert a hosszú háború következtében elfogyott a helyi lakosság – mennyire értendők szó szerint. Nyilván, nem arról van szó, hogy mindenki kipusztult. De a dák lakosság jó részének kétségtelenül el kellett tűnnie, mert a betelepítéseknek bizonyítékaik vannak. Ha a forrásszövegeket lehet különféleképpen is értelmezni, a régészeti leleteket nem. Tehát ha a dák lakosság nagy számban fennmaradt volna Dacia területén, Erdélyben vagy Havasalföldön, akkor ez kimutatható lenne a régészeti leleteken, a sírkövek feliratain és ábrázolásain. A romanizáció folyamatának a régészeti kimutatása a birodalom különböző részein mindenütt pontosan nyomon követhető. A hosszú katonai szolgálat után, a városi igazgatás nyelve hatására kétnyelvűvé válik a tartomány, majd a 4. század végére, betelepítések és egyebek mellett, kialakul a latin nyelv kizárólagos használata. Évszázadok kellenek hozzá. Daciának viszont csupán 160 év állt rendelkezésére.

Különbözik a helyzet, nem csak földrajzi, stratégiai adottságaiban, hogy nem is úgy kezelték Dacia provinciát, mint ahogy gyakorlat volt több évszázadon keresztül, hiszen az intézményrendszere inkább katonai jellegű volt, lakossága jobbára nem stabilizálódott polgári rétegből állott. Nemde, a civitásoknak a hiánya jellemezte?

Igen. Kétségtelen, hogy Dacia „nyögvenyelős” provinciának indult: akarták is, meg nem is. Tudjuk, hogy röviddel a provinciává válás után, Hadrianus korában, miközben roxolán-szarmata betörések voltak a birodalomba, a rómaiak el is akarták hagyni Daciát. Lebontják a drobetai Duna-híd felépítményét, nehogy az ellenség ott törjön be. Nem tudjuk, hogy mi okozta a rómaiak maradását; a terület megtartásában minden bizonnyal közrejátszott az aranybányák felfedezése, ami megnövelte a terület fontosságát. És akkor, a 140-es, 50-es, 60-as években indul meg a jelentősebb fejlődés. Még akkor sem viszik túlzásba a városalapítási törekvéseket. A katonai táborok rendszere, a katonai szervezet jobban kiépül, mint a polgári szervezet, a római városok, a kolóniák. Ahhoz, hogy egy katonai territórium megkapja a tartományi státust, tehát provinciává váljon, be kellett vezetni a polgári közigazgatást is. Márpedig ahhoz városi rangú településre volt szükség. Ez hamar, a háborúk után elkezdődött, 112-re Sarmisegetuza, Ulpia Traiana városi, kolónia rangot kapott. De több várost nem alapítottak egy ideig, csak amikor különleges katonai-stratégiai okok miatt felosztották a tartományt három részre, ezek: Alsó-Dacia, Felső-Dacia és az északi részen a Porolissumról elnevezett Dacia Porolissensis. Akkor a két új tartománynak is kellett egy városi székhely, egy polgári település, akkor három várost hoztak létre. Septimus Severus uralkodása alatt, tehát a 2. század végén, lényeges változás történt. Ez az időszak a birodalom közép-dunai provinciáiban jelentős gazdagodást jelentett: Septimus Severust Pannóniában kiáltották ki császárnak, csatlakoztak a pannóniai légiók, és csatlakoztak a daciai légiók is. Ez meghozta a gyümölcsét. Daciába a császár testvére került helytartónak, és egy sor kedvezményt hoztak. Egyebek mellett, ami a legfeltűnőbb, „a földek itáliai joga”: több város adómentességet élvezett a földtulajdont illetően. Ez vonzotta az embereket. Elősegítették a tartomány fejlődését, és kétségtelen, hogy a római szobrászati emlékeken, sírköveken gyönyörű műalkotások születtek ebben az időben. Viszonylag nagy számban kerültek ezek elő. De a Severus kori fellendülés a 230-as évekre kifulladt, valószínűleg az aranybányák művelése is lassult, a tárnák elvizesedtek, mert abból az időből a bányakörzetekben kevesebb az emlék. A legnagyobb probléma az volt a többi római tartománnyal összehasonlítva, hogy más volt a határvédelem rendszere. Biztos, hogy ez gondot okozott a rómaiaknak. Lassan kiderült, hogy nem érdemes a tartományt a birodalomban tartani, és feladták. Az, hogy maradt-e Dacia területén romanizált lakosság, a római történelem ismeretében kizárt. Lehetett tudni, hogy ellenséggel van körbevéve a terület, a gótok ott állnak a keleti oldalon, bevonulásra készen Erdélybe – ami meg is történt. Miért maradtak volna Erdélyben rómaiak? A kivonulást egyértelműen bizonyítaná a temetők lezárása. Daciában viszont régebben nemigen tártak fel temetőket. Nem tudom, mi a helyzet az utóbbi évtizedben. Korábban római temetőfeltárásra nem került sor, mert egyértelműen kiderült volna, hogy eddig és eddig vannak leletek, és utána nincs semmi tovább…

A katonák mellett azok családja, a kiszolgáló személyzet mellett kereskedők, mesteremberek is letelepedtek. Gondolom, ezek egy része – a tisztek, a hivatalnoki gárda kivételével – eleve nem tudott latinul, mások jobb esetben kétnyelvűek voltak. Tehát ők nem képezhettek hatékony latinizáló, romanizáló réteget, ugye?

Dacia sokkal inkább többnyelvű tartomány volt, mint Noricum vagy Pannónia. A feliratokról tudjuk azt is, hogy sok volt a görög telepes, szír feliratok is előkerültek, kurzív írással vagy kőbe vésve. Ami mutatja, hogy a lakosság nem volt egységes, nem egy latin kultúrájú, latinul beszélő néptömeg állt szembe a dákul beszélőkkel, hanem egy többnyelvű társaság.

Ahogy birodalomszerte kialakultak a különböző latinizált területek, előtérbe került a kereszténység kérdése. Bizony, Daciában nem dicsekedhetünk a rómaiak kivonulása utáni korból keresztény leletekkel, templomokkal.

Régebben a román kutatók azzal próbálkoztak, hogy keresztény leleteket találjanak, hisz a kereszténység többé-kevésbé a birodalomhoz, és a 4. századhoz köthető. A birodalmi lakosság kereszténnyé vált, és ha keresztény leleteket tudunk kimutatni, akkor azt a római lakossághoz lehet kötni. Alig van azonban keresztény lelet, ami bizonyítaná a keresztény lakosság jelenlétét. Ezek Dacia feladása előtt nem jelennek meg. Ha Erdély területén ilyesmit találtak volna, az köthető lenne a kivonulás után tovább élő keresztényekhez. Nem tudjuk, hogy Dacia területén volt-e keresztény térítés. Késői egyházszervezetnek nincs nyoma, vannak ugyan keresztény leletek, amelyek viszont a 4. században itt élő keresztény gótokhoz köthetők. Maradhattak itt provinciálisok, de oly elenyésző számban, hogy a románság etnogenezisében nem játszhattak meghatározó szerepet. És akkor még nem szóltam azokról a nyelvészeti érvekről, hogy a román nyelvben melyek azok az elemek, amelyek a Balkán északi részén élő albánokkal mutatnak rokonságot. Egyébként még az elején kellett volna mondanom: ez a dák-román elképzelés a román etnogenezis helyét illetően, hogy a Dunától délre vagy északra jött létre, nem volt mindig általános a román tudományosságban. A jászvásári történeti iskola még az 1950-es évek elején is a Dunától délre, a Balkán északi részére tette a román „őshazát”.