Két világ Alkony-variációi

A debreceni Modem Alkony címmel nagyszabású nemzetközi kiállításon mutatta be a kortárs figuratív festészet irányzatait. A február első napjaiban zárt tárlat anyagát Simon Judit is megtekintette.

Kilenc országból – galériákból, magángyűjtőktől – érkezett a 109 festmény a cívisvárosba, ahonnan Prágába utazik tovább. „Az Alkony kurátora Jane Neal független művészetkritikus az Egyesült Királyságból. Neal a tárlatot öt szekcióra osztotta: Megtört táj és torz szépség; Portréfestészet – az identitás keresése, és ami mögötte rejlik; A sötétség leple alatt; Festészet és mozi; Vészterhes otthon” – írják a kiállítás ismertetőjében. Világhírű művészek alkotásai sorakoznak a tárlaton, többek között Neo Rauch és Karin Mamma Andersson munkái. A Modemtől megszoktam a rendkívüli tárlatokat, meg sem lepődtem, hogy figuratív festészetet hoztak el a világ minden sarkából. A múlt század utolsó évtizedeitől kezdve visszatért az ember a vászonra, a tájba, ismét fontosak az alakok, az arcok, a tekintetek. A kiállításon különböző iskolák irányzatai jelennek meg, s mert gyakorlatilag egymás mellett sorakoznak, – számomra legalábbis – kirajzolódott egy kép arról, ahogy világunkat a képzőművészek, jelesen a festők látják, érzékelik. Az alkotások többsége történetet mesél valamiről, valakikről, de elsősorban az alkotóról, annak filozófiai és empirikus tapasztalatairól.
Az alkony mint cím is sokatmondóvá vált, miután végignéztem a tárlatot. A sötét tónusokon túl, a tematikák sem a napfényes oldalról szólnak.
Az alkotásokat, a jeles művészetkritikus felosztása mellett, a magam laikus véleménye szerint más csoportosításban is el lehet helyezni: kelet-közép-európaiak és nyugat-európaiak, más szóval azoknak az alkotóknak a művei, akik megismerték a térség diktatúráit, és azokéi, akik szabadságban éltek 1989 előtt is. Ugyanis a két csoport másképpen közelít a világhoz, ha úgy tetszik, más színeket használ – ha nem is konkrétan – az ember és környezetének megmutatására.
Számomra izgalmasabbak is a Modemben bemutatott román és a magyar művészek alkotásai. Világhírűek ők is, a föld különböző országaiban élnek, képeik neves galériák és magánszemélyek tulajdonában vannak. Ezekben az alkotásokban viszont felismerem a magam és a térségünkben élő emberek gondolatiságát, élni és túlélni vágyását, felismerem az alig múlt idő szörnyű történéseit, képeit. A kolozsvári iskolához tartozó romániai vagy innen elszármazott művészek festményei magukban hordozzák azt a sajátos tragikus és humoros kettőséget, ami az ország lakosságát jellemezte és jellemzi mindmáig.
ªtefan Savu vásznain a meleg színekkel megfestett szocialista lakónegyed, ahol semmi nem az, aminek mondják, a kert csak pár négyzetméter terület a tömbházak között, a fű kiégett, de az emberek élnek, és örülni is tudnak. Savu autómosója egy felszerelés nélküli betonépítmény, ahová vedrekkel érkeznek az emberek megmosni a régi autót. Az autópálya pedig egy sáros, falusi út. Ez már humor, a túlélést biztosító nevetés forrása. Victor Man szürreális festményein, Mircea Suciu szénrajzainak történeti allegóriáiban, Alexander Tinei fojtogató csoportképeiben, Marius Bercea színpompás vásznain is ez a kettősség jelenik meg.
A magyar Bodoni Zsolt Edukáció I., II., III. alkotásaiban visszaköszön a szocreál emberábrázolás mögötti üresség, a hatalmaskodás, az arc nélküli példaképek. Bodoni fekete, fehér, szürke színeivel drámákat fest, képein nyoma sincs a derűnek.
A már említett Neo Rauch a lipcsei iskola művésze, elrettentő képén NDK-s asszonyok közé pofaszakállas férfiak vegyülnek.
A nyugat-európai művészek más szemszögből nézik a világot, de a kialakult kép egyáltalán nem vidám. Hanyatló társadalmak megmutatása, hagyományok és kapitalista korunk elleni lázadás jelenik meg a vásznakon. Más okokért utálják a 20. századot és tekintenek borúsan a 21.-re.
A Modem figuratív festészetet bemutató kiállításán érdekes volt felfedezni, hogy a munkákban visszaköszön a klasszikus festészet, ecsetkezelés, – megkockáztatom – portré, persze tág értelmezésben, mondjuk, Velázqueztől Delacroix-ig, Goyától Salvador Dalíig. Ami jellemző: a festőiség, valamint a bemutatott művészek képessége, hogy műveiken keresztül közvetlenül szóljanak a nézőkhöz. Magukhoz vonzottak a képek, vagy éppen elkergettek a közelükből, de szóltak hozzám. Mondataik pedig elkísértek és kísérnek, mert amiről szólnak, az a világ, amelyben mindannyin élünk.