Obama emberei: új arcok régi szerepekben

Régi és új szereplőkkel vágott neki második elnöki ciklusának Barack Obama amerikai elnök, aki bel- és külpolitikai téren egyaránt fontos kihívásokkal szembesül. A Fehér Ház megújult csapatának kulcsfiguráit Ady András mutatja be.

Nemrég zajlott le Barack Obama amerikai elnök beiktatása a második mandátumba, s az urbi et orbi zajló ceremóniát végignézők láthatták, a szociális érzékenységéről is híres vezető mintha még szociálisabb irányt szabott volna országa vezetésének. Egyúttal egy olyan Obama mutatkozott be, aki befelé figyelő, az állami pénztárcát óvó, s ehhez kéri immár nemcsak a fegyverforgató tömegek, hanem az amerikai civilek segítségét is. Bátor beszéd volt, és bátorságra e négy évben igencsak szüksége lesz, hisz olyan belső problémákkal néz szembe, amelyek négy évvel ezelőtt nem szerepeltek ekkora hangsúllyal a politikai étlapon. Erőforrásai szabadabbak lesznek, hisz a külpolitikai kihívások mérséklődtek: az iraki után az afgán dossziét is lezárják, közben óvatosan lavíroznak a többi közel-keleti, afrikai válsággóc körül. Az következik, hogy hangsúlyosabb véleményt kell majd nyilvánítani a zsidó–palesztin konfliktusról, Pakisztánt „gondozni” kell, Iránnal pedig közvetett tárgyalások helyett közvetlenül tárgyalni. A belpolitikai gondok súlyozottságára utal, hogy a választóknak köszönetet mondó Obama tudja: otthon van mit tenni. Az alapvető bajok egyike csalókán kisebbnek látszik, mint 2009-ben, amikor a gazdasági válság első nagy gödréből kellett kirántani Amerikát. Most „minden egyszerűbb”: fel kell tornászni a gazdasági mutatókat, elégedettséget (és nem örömöt) jelentő költségvetés tartása a feladat, az államadóság lefaragása. Nem túl izgalmas dolgok, ha figyelmen kívül hagyjuk a fiskális sziklát (fiscal cliff). Ennek csapódott neki majdnem újév előtt a nagy amerikai bárka, hisz kiderült, az állam szinte csődhelyzetben van, s automatikusan be akartak kapcsolni azok a biztonsági rendszerek, amelyek addig faragnak le a kiadásokból, amíg a baj elkerülhető. A minden nagy állami programot pénzügyileg elviselhetővé tevő intézkedés elodázása olyan halasztás, ami, ha valami érdemi mentés nem történik, kifulladhat március után. Annak ellenére, hogy az elnök decemberi egyensúlyozása folytán tovább emelték a magas adósság-plafont, csak vissza fog csapni az ebbéli republikánus engedékenység, és utóbbiak nyomására sor kerül a védelmi költségvetés kemény visszanyesésére.
Ehhez jobb segítőtársat nem is kaphatott volna magának az elnök, mint Jaсob Lew. A Timothy Geithner utódául kiszemelt pénzügyisről olyan hírek járják, hogy annak a „vetésforgónak” a része, amely az amerikai állami pénzügyek gauleitersége és a Wall Street között csereberéli a szakembereket. Ilyes befolyásnak tudható be Obama inkonzekvens gazdaságpolitikája is. Mások semmi égbekiáltót nem látnak abban, hogy a fent nevezett „utcán” eltöltött idő alatt az aktuális fő-pénzügyőr kissé a zsebeit is feltölti, illetve a világgazdaságot nagyban befolyásoló mikro-bankvilág szakemberei ügyködnek az országért. Ez utóbbiak szerint a miniszter hű és csendes követője lesz az elnök fiskális beavatkozásának. Az viszont elgondolkodtató, hogy Lew is az államfukarság embere, s nem látja, hogy a megszorításokra telepedő megszorítások még sosem eredményeztek fellendülést, legjobb esetben stagnálást. De az már régen baj, ha a világ első számú gazdasági gőzkalapácsa csak félgőzzel kalapál. Ha Geithnernek reformer híre volt, a „csendes amerikai” Lew a nyugalom vizeire, a megszorítások öblébe vezetheti az országot, ezzel pedig nehéz összeegyeztetni a pénzügyi összeomlást követő kárfelmérő-javító munkát, de azt is, hogy az őshibás amerikai bankrendszer éppen stabilizálódással mutasson példát az öreg kontinens pénzintézeteinek.

A külügy gazdája John Kerry volt massachusettsi szenátor. Az európai gyökerekkel rendelkező miniszter körülbelül úgy áll a vérségi kötelékekkel, ahogy Nicolas Sarkozi: igazából sehogy. Valódi másodgenerációs amerikai, aki komolyan veszi országát, s kevésbé komolyan mások népnemzetiességét. Krédója, hogy a külpolitika most gazdaságpolitikát jelent, s kimondottan zavarja, hogy minduntalan a fejére olvassák a szír államfőhöz fűződő egykori barátságát, mondván: azok más idők voltak. Ugyanakkor nyugodtabb ember, mint Hillary Clinton. Apropó Clinton: ha a bengázi diplomatagyilkoláshoz vezető washingtoni hibák vállalása végleg nem tépázza meg a hírnevét, ő lehet a régi gárdából az egyik legesélyesebb, legjobb képességű elnökjelölt 2017-ben. Kerryt tárgyalóképesnek írják le még Iránt illetően is, bár ez azt jelentheti, hogy tudja: nem holnap oldódik meg ez a kérdés. John Kerry az okos afgán visszavonulás híve, magyarán ott marad a CIA. Közben Európa azt lesi, mennyi figyelmet szentel majd neki az új külügyes, és mennyit a csendes-óceáni térségének. Tippem az, hogy Kerry követi a „Pacific”-doktrínát. Számára most fontos, hogy kommunikálni is tudja a prioritásait, elkerülve, hogy egy szűk, „belterjes gondolkodásra” hajlamos körre bízza az ügyvezetést, ellenőrizhetően le kell osztania a feladatokat. Arra is figyelnie kell, hogy visszavegyen a különleges küldöttek/megbízottak számából, különben csak megduplázza a parancsláncolat hosszát. Mint hadviselt férfiúnak, Amerika másik nagy belső problémáját, a lőfegyverek ellenőrzését illetően is kell hallatsszon a szava; kérdés, mennyi ereje lesz a gigászi fegyverlobbival és a szenátusi republikánus ellenállással szemben.

A Pentagon első embere, Chuck Hagel harcban edzett vezető – ahogy Kerry is –, ráadásul republikánus, ami szintén jól mutat Obama pártok fölötti egyetértést hirdető doktrínájában. De esetében is kérdés, mennyi szava lesz abban, hogy a ravaszhúzogató-viszketegségben szenvedő ámokfutókat leszereljék, pedig ő igazi morális súllyal emelhetné fel szavát ebben az ügyben. Republikánus, bírálója volt a Bush-érának, pártolója az afgán és iraki „ügyintézésnek”, majd jó politikai szimattal szorgalmazója az amerikaiak kivonulásának, és bár az ellentáborba tartozik, mint az első terminus alelnökjelöltje, bizton támogatja a mostani elnököt Izraellel való párbeszédében, annak ellenére, hogy azt hírelik róla: antiszemita. Az amerikai szélsőjobb állítja, Hagel általában háborúellenes, s mivel „Iránnal tárgyalni kell”-párti, előbb-utóbb nekimegy Netanjahunak, illetve Obamát Izrael telepes politikája ellen hangolja. Az Irán elleni szankciókat elutasítja, s a Hamászt terroristaszervezetként kezeli ugyan, de tárgyalóképes partnernek tartja. Enigmatikus, kolerikus személyiség, mindenki találgat róla, épp ezért érdemes odafigyelni rá.

Bár elméletileg minden kormánybefolyástól független a CIA, az Obamát támogató szakemberek sorába jól illik John Brennan is, akitől kevesebb magánéleti pikantériát várnak, mint a szívügyeibe belebukó Petraeus tábornoktól. Az arabul értő, beszélő, Közel-Kelet-specialista Brennan régi motoros kém a kémeket elhárító zárt kis világban, negyed évszázadot töltött a CIA berkeiben. A hivatalos verzió róla az, hogy elutasította a CIA kedvenc kínzási módszereit, így a fullasztás-szimulációt (waterboarding) is, ennek ellenére nem Hófehérke ezen a téren. Pedig már a szakik is rájöttek (valójában Torqemada óta sejtették): a kínzással kicsikart információkat óvatosan kell kezelni; ha valakinek éppen leverik a veséjét, bármit elmond, csak időt nyerjen és ne kínozzák. Ugyancsak Brennan feje fölött függ a drónügyek pallosa is, s egyre kellemetlenebbé válik, hogy a félbaráti Pakisztán kapcsán mind több nem publikus adat kerül fényre a szupertitkos CIA robotrepülő-bevetésekről és ezeknek a civilekre nézve gyilkos hatásáról. A dagadó botrány csitítására már tett lépéseket tavaly, látszólag lerántva a titokzatosság leplét a saját akciókról (tehát mégis drónok repkednek Jemen és Szomália egén), valójában az fog bekövetkezni, hogy egyre jobban beviszi a Fehér Házba a repülőügyeket, s úgy rejti el az egészet, hogy mindenki szeme előtt van.

A régi gárda tagja az a Kathleen Sebelius, akire a fegyverügyben számíthat Obama, a múlt év végi connecticuti mészárlás után összehívott jogalkotó csoportban az egészségügyi tárca nagyasszonya is ott volt. Sebelius is hűséges embere az elnöknek, már az Obamacare egészségügyi reform kezdeti fázisaiban is arra törekedett, hogy csitítsa az alaptalan félelmeket (jó részüket Sarah Palin republikánus alelnökjelölt táplálta), miszerint az új egészségügyi biztosítási rendszer szocializmust eredményezne az USA-ban, s nem azt, hogy ötvenmillió rendszereken kívüli elesettnek lehet biztosítása.
Az előző ciklusból ismert a japán származású Eric Ken Shinseki is, aki a veteránügyi tárcát vezette. Katonaviselt ember ő is, West Point és Vietnam „neveltje”, az európai USA-hadak parancsnoka, aki leginkább arról ismeretes, hogy amiben 2003-ban különbözött a véleménye az akkor Irakba vonuló Donald Rumsfeldétől a csapatlétszám-növelésről, abban találkozott az Obamáéval.
Az elnöki csapat európai multikulti képet mutat, s ez tényleg Amerika elnökének jelent egy nagy piros pontot, ám adminisztrációja még egy nagy hajrá elé néz: valós reformokat kell végrehajtania annak a 11 millió illegális bevándorlónak a jogvédelmét illetően, akiket még mindig kedvtelve jelentenek fel Amerika papírral rendelkező állampolgárai. Ennek szerves része a DREAM-törvény, mely a kiskorú immigránsok tanulási esélyeit szolgálja, a gépkocsi-vezetői engedély kiváltásának most Illinoisban is megszavazott lehetősége, illetve az a nyolc demokrata és republikánus szenátor által szignált törvényjavaslat, amely átírhatja Amerika bevándorlási politikáját. A javaslat tartalmazza a demokrata engedékenység és a republikánus biztonságmánia egymáshoz közeledő elemeit. Obama tartozik ezzel az „amerikaiasító” reformmal azoknak a latino eredetű amerikainak, akiknek sok voksot köszönhet, s tartozik a Ted Kennedy – John McCain-féle állampolgárság felé vezető reformkezdeménynek, amelyet a Bush-adminisztráció republikánusai megfojtottak. Kemény, de feltörni érdemes dió.