Homo homini

„Jóelőre bekommentelem magamnak, hogy spóroljak a bér-, vagy önbeporzásos alapon befirkálóknak: elmehetek én is máshová, ha ez nem tetszik, mondjuk a jóanyámba, de anyám halott és nekem itt van valamiféle életkém, élem hát itt: kösz előre is.” Ady András írása.

Kinyitom a fészbukom, és stopperelem magam: ha értelmes és érintő vita folyik valahol, ha keresnek/kérnek olvasok-válaszolok, ha nem, három perc az ottlét, a több időért kár. Görgetve így is elég az idő arra, hogy pillanatok alatt megosszam és lájkoljam Jézust – ha szeretem őt, vagy kedvelem a képet – és elmerengjek azon, miért is riasztó a szövegkörnyezet szerint, hogy kivagyok-én lájkoljam őt, vagy neadjisten meg is osszam. Brrr! Vagy ott van az éppen szolgálatos panacea a rákra, annak minden felmenőjére válogatás nélkül, nem kell csak rengeteg hagymát és szódabikarbónát összekeverni és avval élni kétszer tizennégy napig...s persze az sem árt, ha közben Istent szeretve megosztom Jézust. Tisztára Ben Carsonos a felállás, persze szteroidokon. Aztán mégis ott ragadok végigolvasva azt a nagyhirtelen kupacból heggyé dagadt szennyet, amiből csak az tűnik ki, hogy egy akárki nekitámad egy kollégának a Riportnál. Parászka Borókának nem először esnek neki, és ez a nekiesések között is csak a valahányadik közeg ...már elnézést, ez a petíciós baromság. A kolléganő meg fogja védeni magát, ahogy eddig is, s nem remélt/akart jótétemény ebben az egész és immár tradicionálissá váló szardobálásban, hogy edződik a családja is közben, nem a nagyokra gondolok, hanem a kicsikre: lehet, hogy árnyékosabb lesz néha felettük az ég, de legalább ismerik már, ismerik majd ezt az éghajlatot. Fölöttünk, tüdőnkben, keringésünkben szállítva és így agyunkba is eljuttatva, „miazmástól”, mindenestől, mert ezt kell belélegezzük: illúzióik kevesebbek lesznek. Amiben hisznek azonban az tisztább és időtálló. Persze, tudom, jóelőre bekommentelem magamnak, hogy spóroljak a bér-, vagy önbeporzásos alapon befirkálóknak: elmehetek én is máshova, ha ez nem tetszik, mondjuk a jóanyámba, de anyám halott és nekem itt van valamiféle életkém, élem hát itt: kösz előre is. Amúgy hirtelen eszembe jut – a Boróka ügy mentén – hogy miről is álmodozunk itten autonómia kapcsán, s már látom, amint minden gondunkra megadva a választ, majd hosszú sorban kígyóznak be a krumplival és liszttel pakolt szekerek a Márton Áron Főgimnázium elé: kintról bejön a testi önellátás, onnan belülről majd kijön a szellemi önellátás is. Amolyan Nagyenyed-újratöltve, és minden tökéletes. Csak hát az emberanyag néha és néhol (de ott nagyon) úgy rohadt, ahogy van, s a fentiek mentén az is beugrik, ahogy az egy léttérben, egy térfélen és mindenféle területeken lévő két magyar azonnal és teljesen autonóm módon fogást keres egymás nyakán, mert majd akkor újra lészen nemzet és annak nemzeti sportja is: a juguláris elharapása. És itt még nincs is szó sem a Boró szakmaiságáról, magyarságáról, nem kellő vastagságú népnemzeti hályogjáról, zavaróan logikus és zavaróan nem érzelmi gondolkodásmódjáról, hanem arról van szó, hogy egyik magyar magyarabbnak érzi magát a másik magyarnál, így annak vélemény-kikérése nélkül emennek vagdalkozhatnékja támad, és teszi is. A legszentebb magyar összetartozás nevében.