A honfoglaló magyarság „kalandozó” hadjáratai
2016. 02. 12. 09:53Dr. Veszprémy László, a Hadtörténet Intézet igazgatója Szilágyi Aladár interjújának első részében a kalandozások korának érdekes vonatkozásairól, valamint a nevezetes pozsonyi csatáról beszél, a honfoglalás korának egyetlen olyan ütközetéről, amelynek pontos dátuma ismert.
Dr. Veszprémi László hadtörténész Fotó: Szűcs László
Amikor elkezdte a stúdiumait, eleve erre a korszakra összpontosított, a honfoglalás körüli dolgokra, avagy később inspirálta erre valaki?
Én már az egyetemen szerettem volna a középkort tanulmányozni. Először művelődéstörténettel, középkori latin írástörténettel foglalkoztam éveken keresztül, míg végül megüresedett egy hely a Hadtörténeti Intézetben, és akkor hirtelen pályamódosítás következett. Hosszú évek során képeztem ki magam hadtörténésszé.
A kalandozások kora egy óriási témakör, akár holnap reggelig is beszélgethetnénk róla. Hiszen abban a bő hat évtizedben szinte minden évre jutott egy hadjárat, összesen 47, ha jól tudom. Bár volt néhány békés esztendő is, de előfordult, hogy évente kétszer-háromszor is kalandoztak, és az is, hogy egyszerre két irányba indultak. Nemde, a kalandozások okairól igen sok vita folyt?
Valóban mindmáig vitatkoznak a történészek ennek a pontos indítékain, az eredményén, az értelmén. A nomád társadalmaknak szükségük van folyamatosan beérkező zsákmányra, amit szét tudnak osztani a harcosok között, és ez a folyamatos siker eredményeként beérkező zsákmány nagyon jól biztosítja az uralkodó réteg hatalmát, a tekintélyét, és ez az, ami működteti a nomadizáló társadalmat.
Ez magához az életmódhoz tartozott hozzá?
Igen, szervesen hozzátartozott, és a magyarok „szerencséjére” a nyugat-európai politikai viszonyok, a politikai széttagolódás egy ideális hátteret biztosított, partnerek lettek, amit aztán ki is használtak. Ha továbblépünk, akkor ebből következik a történészeknek az a sejtése, hogy nem egyszerűen ötletszerűen indított zsákmányszerző hadjáratok voltak ezek.
E „műfajnak”, hogy kalandozások, mennyire voltak előzményei? Mielőtt megérkeztek volna, hívták-e már őket, voltak-e előportyázások? Nem, nem annyira László Gyula kettős honfoglalás elméletére utalok – amelyről élete utolsó óráiban is beszélgettünk, itt, Váradon. Kimutatható-e a honfoglalás előtti magyar jelenlét a Kárpát-medencében?
Nagyon jó a kérdés, mert a magyarok legkorábbi említése, az 862-ből datálódik, egy nyugati évkönyvben fordul elő: Ez az említés azóta is vitákat gerjeszt, mert évtizedekkel megelőzi a honfoglalást. A logikus és a legtöbb történész által elfogadott magyarázat az lehet, hogy a keleti frank udvar már ekkor megkereste őket, felvette velük a kapcsolatot, és a frankok hívására katonai segédhadként jelentek meg a nyugati hadszíntéren, ami fölkeltette az ottani krónikások figyelmét. Azonban nagyon sok érdekes kérdés feltehető. Az egyik az, hogy a magyarok ismerték-e már korábban a Kárpát-medencét? Ha ez úgy történt, akkor határozott igennel kell válaszolnunk.
Tehát a honfoglaláskor nem volt számukra ismeretlen ez a régió…
Egyáltalán nem, keresztüllovagolhattak többször is, csak azok a portyázások nem kerültek be a nyugati krónikákba. A történészek egy csoportja tovább megy ennél: elképzelhetőnek tartja, hogy
a Kárpát-medence bizonyos részein már korábban őrtelepeket hoztak létre,
kisebb egységek már ott állomásoztak, vagy vissza-vissza tértek. S ez magyarázatot nyújt mindazok számára is, akik a „kettős honfoglalás” kapcsán a magyarok korábbi megjelenésével számolnak.
Ezek a kalandozások sosem érintették az egész magyar hadra fogható népet. Az tudható-e, hogy hányan vettek részt, s kik voltak az úgynevezett csatlakozó népek?
A leghitelesebb válaszokat minden bizonnyal a régészek tudják adni, akik feltárják a honfoglalás kori sírokat, megtalálják bennünk a férfinépességet, egy részüknél a zsákmányból származó érméket, fegyvereket, tárgyakat, és ebből lehet következtetéseket, sőt, statisztikai arányokat is levonni. Korábban, még a középkorban élt a több tízezres vagy akár a több százezres seregeknek az álma.
Szekszárd környékén feltárt honfoglalás korabeli lelet
De hát ez nem csak „magyar álom”, magyar mítosz volt, hiszen a nyugati krónikások is alaposan felduzzasztották ezt a létszámot, éppen a saját uraik hősiessége öregbítése végett.
Pontosan így volt, a saját hadaik sikereit akarták ezzel a túlzással felértékelni. Néhány nullát még könnyen odabiggyesztettek a számokhoz… Sokkal kisebb létszámok tükrözhetik a valóságot, a legújabb kutatások logisztikai oldala is ezt támasztja alá. Kikalkulálták, hogy egy-egy ilyen hadművelethez milyen nagy számú, jelentős utánpótlást kell a kalandozóknak magukkal vinniük. Gondoljunk csak a tegezekre, amelyekbe nagyjából húsz nyílvessző fér el, a teherhordó, a tartaléklovakra, a minimális ellátásra, még akkor is, ha mind a katonák, mind a lovak igénytelenek voltak. Nem kellett sok mindent magukkal vinniük, de ha összevetjük, meglátjuk, legalább öt-hat lovasonként lehet számolni egy málhás állattal.
Az is feltételezhető, hogy kísérő személyzet is, afféle markotányosok is velük tartottak?
Minderről nem tudunk, s fölmerült az orvosi ellátás kérdése is. Nyilván voltak, akik értettek hozzá, hiszen a sírokban gyakran találunk átfúrt koponyájú embereket, akikről az orvos-történészek azt mondják, hogy sok esetben túlélték ezeket a műtéteket, illetve az egy-egy csatában kapott súlyos sérüléseket.
Az tudható-e, hogy egy-egy portya alkalmával a Vereckén velük átkelt nem magyar népességből ki mindenki – a vezérek szállásterületein élő kabarok, székelyek stb. – tartott velük ezeken a portyákon?
Nem, erre a régészeti kutatások alapján sem találtam adatokat. Úgy vélem, elsősorban a „szakmai hozzáértés”, a fegyverforgatásban való jártasság számított. Annál is inkább, mert amióta a bodrogközi Karoson megtalálták azt a rendkívül gazdag 10. századi leletegyüttest, egyre inkább úgy véljük, nem a törzsek önálló akcióiról volt szó, hanem ez
a törzsszövetségi fejedelmi központ fogta össze és koordinálta a kalandozásokat.
Tehát nem úgy történt, hogy egy nemzetségfőnek kedve kerekedett, és nekiindult a portyának?
Sokáig így gondolták komoly történészek is, de most úgy tűnik, hogy volt benne rendszer. Az írott források egyetlen olyan esetet említenek, amikor mintha nem tudtak volna egymásról, és összetalálkozott két magyar sereg – ez inkább kivételnek és véletlennek tekinthető.
Hadd nyissunk egy zárójelet: bár az utóbbi évtizedekben is kerültek elő eddig ismeretlen arab forrásanyagok, az ilyesminek egyre kisebb a valószínűsége. Ön éppen forráskutatásból doktorált, viszont a korabeli temetőknek csak a töredékét találták meg, tárták fel. Elképzelhető-e, hogy a régészeti leletek szintézise alapján több, megbízhatóbb következtetést lehet majd levonni, mint az írott források alapján?
Igen, a forrásokhoz értünk jobban. Egyfelől azt tudom mondani, hogy most, az informatikai robbanás világában, a bulletbux, a rengeteg internetre feltett eredeti kézirat, oklevél felhasználásával, valóban kerülnek még elő források. Én magam is találtam új oklevelet, és a kollegáim is sorra azonosítják, pontosítják a kalandozók útvonalait és a helyszíneket – tehát mindez nem reménytelen. A 942-es hispániai kalandozásra vonatkozó, utolsó nagy, komoly felfedezés valamikor az 1960-as években bukkant elő a marokkói szultán könyvtárában. Az, akkoriban valóban szenzációszámba ment, hiszen korábban nem nagyon tudtunk erről a cordobai kalifátus elleni betörésről. Ami a régészeti leleteket illeti, valóban jobbak a lehetőségek, mert most már tudatosan keressük keleten is, nyugaton is a kalandozó-honfoglaló magyarokhoz kapcsolódó emlékeket.
Arra gondolok például, ha valahol több sírban is találnak, nagyobb gyakorisággal, valamelyik olasz régióból pénzeket, az azt jelenti, hogy abban a régióban többször is forgolódtak.
Igen, az utolsó jelentős felfedezés, amit ki is állítottak Budapesten is, a Nemzeti Múzeumban, az a gnadendorfi lelet Alsó-Ausztriában, a Morva folyó mellett, ami arra utal, hogy a szállásterület előtt is ilyen őrtelepek működhettek, a gyepűt felügyelték, és így kerülhetett sírba ez a fiatal is, nagyon gazdag melléklettel. A másik pedig, amit Türk Attila régész munkássága fémjelez: keleten, a Kárpátok és az Ural között számtalan új, a magyarokkal kapcsolatba hozható ásatási lelet került elő. Ezeknek köszönhetően pontosabban láthatjuk a magyarság útvonalait. Én, amikor iskolába jártam, még úgy tanultam, hogy a honfoglaló magyaroknak a jellegzetes díszítőművészete, anyagi kultúrája itt alakult ki a Kárpát-medencében, és reménytelen a Kárpátoktól keletre a nyomait megtalálni. És most itt van a régészet frappáns válasza, hogy a Kaszpi-tengertől észak-keletre lévő pusztás övezetben kerülnek elő egymás után a leletek.
A leletgyakoriság nagyon sok mindent mond?
Igen, kitapintható lesz az az útvonal, vagy legalább az a térség, ahol bizonyos időszakban éltek.
Engedjen meg még egy kérdést a zárójelen belül: véleménye szerint a DNS-kutatások mennyire járulnak hozzá a dolgok tisztázásához?
Az hiszem, ezek is forradalmasítani tudják a kutatást. Kimutathatják a népesség folyamatosságát, hogy hosszú ideig telepedtek-e meg valahol, a férfiak és nők közötti arányokat, a generációk közötti kapcsolódást. Legutóbb a hartai temető női csontvázainak a vizsgálatakor jutottak arra, hogy mivel nem álltak egymással rokonságban, nem lehet egy hosszabb ideig egy helyben megtelepedő közösség létével számolni. Azaz mozgásban voltak, azt mondhatjuk, nomadizáltak. Én ezeket rendkívüli módon értékelem.
Ami a kalandozások problematikáját illeti, megvan-e az egész folyamatnak a hadtörténete, kultúrtörténete, kezdve a felkérésektől, a szövetségek kialakulásától, azok felbomlásáig, valamint a diplomáciai vonzatok. Megvannak már?
Részleteiben igen, most inkább a szintetizálás és egységes képbe való építés az, ami előttünk áll. Nem véletlen, hogy a 19. század közepén, pontosabban a kiegyezés után Ipolyi Arnold éppen Marosvásárhelyen tartott egy nagy programindító beszédet a Történelmi Társulat ülésén, 1879-ben, ahol azt mondta, nem elég, ha csak regisztráljuk ezeket a pusztító hadjáratokat, hanem a kultúrtörténet, a hadi kultúra fejlődési keretein belül kell ezeket vizsgálni. Magam is ráéreztem, hogy ez politikailag is „jobban eladható”, mint a pusztító magyaroknak a képe. Mi már azt mondjuk, ezekkel a „pusztító”, „véres” hadjáratokkal építkeztek is, kultúrát építettek, kialakítottak egy olyan könnyűlovas nomád kultúrát, amit elődeink korábban is értékeltek. Ipolyi szinte ugyanezeket a gondolatokat vetette papírra, és a fejlemények őt igazolták.
Ezt a „sportot” – a kalandozásokat – nem csak a magyarok űzték. Voltak-e, vannak-e valamiféle komparatisztikai törekvések arra nézvést, hogy azok a bizonyos népek – lett légyen szó akár a vikingekről (köztük a normannokról), avagy a szaracénokról – nem voltak se kegyetlenebbek, se kíméletesebbek, mint a magyarok, arról nem is szólva, hogy akik behívták őket, azok sem rendelkezhettek semmiféle „erkölcsi” fölénnyel velük szemben. Tehát megtörtént-e a párhuzamba állítása ezeknek a folyamatoknak, amik ugyanabban a korban zajlottak Nyugat-Európában, különböző kalandozó-portyázó népek igénybevételével?
A nyugati szakirodalom az utóbbi évtizedekben éppen erre a jelenségre figyelt fel, hogy közel azonos időben, azonos területen – noha soha nem találkoztak egymással – valóban feltűntek az arab-szaracén portyázók, a normannok és a magyarok. Amíg korábban a nyugati történészek minden pusztítást a magyaroknak a nyakába igyekeztek varrni, és a magyarokat felelőssé tenni, fordult a kocka: rádöbbentek arra, elképzelhető,
számos esetben, ahol csak „pogányokat” említenek, ott bizony, nem a magyarokról volt szó, hanem normannokról vagy másokról.
Az sem elhanyagolható, hogy sokáig a népek elnevezése sem volt tisztázva, a magyarokat is hányféleképpen emlegették, Bölcs Leó bizánci császártól, a szláv, vagy a nyugati krónikaírókig. De hadd vágjunk bele az elejébe: Ha jól tudom, az első, honfoglalás utáni, „megrendelt” nyugati portya a szászföldi dalemincek területén megesett hadjárat volt 906-ban, viszont alig egy esztendő múltán a bajorok törtek be a magyarok területeire. Ekkor zajlott le a nevezetes pozsonyi csata, amelynek történetével Ön behatóan foglalkozott. Halhatnánk egyet s mást a történtekről?
Peter Johann Nepomuk Geiger 19. századi ábrázolása a pozsonyi csatáról
A pozsonyi csata az itáliai kalandozások mellett a legjobban ismert és feldolgozott kalandozó magyar sikernek tekinthető. Azonban ez nem mindig volt így, furcsa módon a magyar történeti emlékezetből kiesett a 907-es pozsonyi csatának az emléke, aminek több oka volt. A legfontosabb, hogy először az 1500-as években egy német humanista történetíró foglalkozott ezzel.
Johannes Aventinus nem egészen forrás értékű bajor évkönyveiről, Annaleséről van szó?
Igen, de addig a magyar történelmi művek már mind megszülettek, megíródott a Képes Krónika, Bonfini, a humanista történetírók munkái, és nem került be a magyar történetírás vérkeringésébe. Aventinus egy nagyon jónevű, okos, Bonfinivel összemérhető, talán nála is jelentősebb figura volt. És a 17. századtól már tudunk róla. Például, a Magyarország és Erdélyország története képekben lapjain egy hatalmas rézmetszet illusztrálja ezt a hadi sikert. Ezt követően jön az úgynevezett kritikai történetírás, ami komolyan veszi a forrásokat, alaposan utánanéz, hogy mások is említik-e azt a bizonyos eseményt. És kétségbe vonják a humanisták szavahihetőségét. A humanisták, úgymond, túlságosan „műveltek” voltak, elsősorban a retorikai díszítések, nem a tények érdekelték őket. Valamit hallottak, a többit kitalálták.
Számos mítosz, legenda is született a humanisták „költői” túlzásai alapján…
Igen, ha például Bonfinit olvassuk. De úgy tűnik, éppen Aventinus esetében a kritikai történetírásnak nem volt igaza, mert 1921-ben előkerült egy újabb forrás, amit eddig nem ismertek, egy salzburgi évkönyv, amely már név szerint is megnevezi, hogy Pozsony, azaz Brezalauspurc közelében került sor erre az ütközetre. Ez egy olyan bizonyíték, ami előtt meg kellett hajolni. A magyar történészek a két világháború között ennek nem szenteltek figyelmet, inkább a Trianon utáni dolgok, az elszakított területek problematikája, egyáltalán: a magyar azonosságtudat újrafogalmazása foglalkoztatta őket. 1945 után a kalandozásokkal kapcsolatos kérdéskör úgyszintén másodlagos maradt. A marxisták nem becsülték sokra, inkább csak fölsorolták az eseményeket, nem tulajdonítottak különösebb hadtörténeti, kultúrtörténeti értéket nekik. És elérkeztünk 2007-hez, a csata 1100. évfordulójához, amikor osztrák, szlovák és magyar történészek szinte egyidejűleg rájöttek, hogy a pozsonyi csatát „érdemes” megírni. Ez meg is történt. Egy nagy kiállítást rendeztek Hainburgban, Ausztriában. Ha úgy tetszik, az osztrák kollégák „lenyúlták”, megszerezték maguknak ezt a hadi eseményt és az évfordulót, bár Magyarországon és Szlovákiában is megemlékeztek róla. És azóta a magyar történelmi tudat megpróbálja fölépíteni ennek a csatának az emlékezetét – ha úgy tetszik: a mítoszát –, nem is sikertelenül… Például Ópusztaszeren, a csata évfordulóján július első napjaiban összegyűlnek az íjász hagyományőrzők több százan, egy hatalmas ünnepi rendezvényen.
A fesztivitáson túl, mi az, amit biztosan tudunk?
Az érdekessége az, hogy a honfoglalás kori hadjáratok közül ez az egyetlen, amelyiknek pontosan tudjuk a dátumát, mert fennmaradt egy német oklevél, 907. június 17-ről, ahol is a tanúnévsorban szerepelnek azok a bajor előkelők és főpapok, akik közül jónéhányan életüket vesztették a csatában. Tudjuk a haláluk dátumából, név szerint, hogy ki, mikor halt meg. Tudjuk, hogy június 17. és július 3-6. között vonulnak a Duna mellett, az ókori limes-utat követve, Pozsony irányába. Pozsonyt nem érik el, valahol előtte, a Bécsi erdő környékén kerülnek először szembe a magyar hadakkal. Valószínűleg különböző csapatokra bontva nyomulnak előre, a Dunától délre vagy a Dunától északra, mások hajókon, és a magyarok feltehetően külön-külön számolnak le velük.
Ez teljes vereséget jelentett a bajorok számára?
Totális vereség volt, mert a bajor őrgróf – a későbbi bajor hercegek elődje – ott veszti életét, a kancellár, a salzburgi püspök, két további püspök és számtalan úr is elesik.
Ez a győzelem ugye már Árpád halála utánra esett?
Ezen vitatkoznak, mert Anonymusnál Árpád halálának éveként pont az 907-es esztendő szerepel. A történészek jó része viszont úgy véli, hogy ez egy kicsit kései időpont. Valószínűleg már nem lehetett életben, vagy ha igen, olyan öreg volt, hogy az ütközetben személyesen biztosan nem fordult meg. Minderről éppen a magyarokra vonatkozóan semmifajta hírforrásunk nincsen. A magyarok a kalandozásokkal „lépnek be” a nyugati történeti forrásokba, bukkannak fel a nyugati krónikákban. Arra még hosszan kell várni, amíg a magyarság belső szervezetéről, berendezkedéséről, életéről érdemben valamit megtudhatunk.
(Folytatjuk)
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
