Hogy arcunkat el ne veszítsük

2015. 12. 27. 13:19

A bukovinai cigányok staborától az Egyesült Államokban működõ jogközvetítő hálózatig. Szilágyi Aladár írása.

 

Bukovinai etnoszportyám során néhány órát máiglan félnomád életmódot folytató, tavasztól őszig kóberes szekérrel kóborló romák téli szállásán töltöttem. A kaldarárok (üstkészítők) körében múlatott időm kevés volt ugyan ahhoz, hogy megbarátkozzam a nemzetség zárt, bonyolult és öntörvényű (szó szerint értendő!) világával, de egy apró közjáték, mely nyomban fölkeltette riporteri éberségemet, sejtetni engedte: ez a közösség is megérne egy nagyriportnyi fáradalmat… A girbegurba kültelki sikátoron hamar híre ment, hogy újságírók érkeztek a helységbe, s mire lekecmeregtünk, népes sokadalom nyüzsgött kisbuszunk körül. Észrevettem, hogy a legközelebbi, faragványokkal ékes porta gazdája csak a szőlőlugas borította tornác rejtekéből leskelődik felénk. Szívesen beszédbe elegyedtem volna vele is, de egy nagytekintélyű, egyebekben készséges férfiú nemet intett: az érdeklődésemet felkeltő legény nem mutatkozhat az utcán, mert… nincsen neki arca. Már-már arra gyanakodtam, hogy egy különös baleset áldozatáról van szó, de kiderült: a lócsalásba keveredett fiatalembert, aki beteg lovat adott el egészségesként, a stabor, a cigánytörvény szigora háromhavi kiközösítéssel sújtotta.

Hallani már hallottam az egyebütt romani kris, cigány bíróság néven emlegetett szokásjogi intézményről, de annak gyakorlatával most szembesülhettem először. Rá kellett döbbennem, ez az általam már kiveszettnek hitt „jogszolgáltatási mechanizmus”, mely kizárólag a közösségen belüli jogvitákat hivatott rendezni a rengeteg pénzt és sok időt igénylő „gádzsó” bíróságok elkerülésével, korunkban, a 21. században is bizonyos roma nemzetségek keretében a szóbeli kultúra integráns részét képezi.

Nemcsak a közösségen belül felmerülő problémákra kínál megoldást, hanem a mindennapi életet is nagymértékben befolyásolja köreikben.

Az általuk felkért „bírák”, idősebb, tehát bölcs és tapasztalt férfiak döntései ellen nincs apelláta: aki meg akar maradni. vagy a szankció leteltével vissza szeretne kerülni a közösségbe, annak feltétel nélkül el kell fogadnia a stabor ítéletét.

Voltaképpen bukovinai romáink egy sok évszázados, Keleten, Távol-Keleten már évezredek óta gyakorolt, állami intézményeken kívüli jogszokás továbbéltetői. Az ősi indiai, kínai, japán társadalmakban nagyon sokáig nem működtek a mai értelemben vett bíróságok, a jogvitákat semleges, köztiszteletnek örvendő férfiak közvetítők igénybevételével oldották meg. Méghozzá úgy, hogy egyik „peres fél” személyes integritása se sérüljön helyrehozhatatlanul, hogy egyik fél se veszítse el véglegesen az arcát (lásd fentebb!), hiszen a személyes becsület elveszítése esetén a véglegesen kiközösítettnek nem volt hová mennie. A kompromisszumkeresésnek ez a kifinomult eszköztára, mely a közvetítés, a mediáció révén leegyszerűsítheti, felgyorsíthatja, hatékonyabbá és igazságosabbá teheti a jogszolgáltatást, például Japánban a mai napig jól tölti be társadalmi funkcióját. Mi több: az Egyesült Államokban, majd a többi angolszász országban is a II. világháborút követően előbb a kollektív munkaügyi viták, majd polgári jogi és családjogi kérdések megoldása terén honosítottak meg hasonló jogközvetítői hálózatot. Kimutatások szerint a megkezdett mediációs eljárások 80-85 százaléka megállapodással, azaz mindkét fél számára elfogadható döntéssel zárult.
A stabor, az igazságszolgáltatás, a társadalmi szabályozás Bukovinában fennmaradt modellje oly mértékben intézményesítetlen, hogy csupán akkor „ül össze”, ha hozzá mérhető, jelentősebb „jogügy” keletkezik. Székhelye sincs a „testületnek”, állandó tagsága sem, és általában naplementéig(!) meg kell hoznia döntéseit. Persze, a bölcsek ügyködését honorálni illik: a vesztes félnek mind a bírákat, mind a tanúkat, mind a jogvita nyertesét bőségesen meg kell vendégelnie. De mindez lakomástul sokkal kevesebbe kerül, és hamarabb véget ér, mint ha az állami igazságszolgáltatás lassan őrlő malmaiba hordanák vitás dolgaikat. Kaldarárék életvitelének van még egy, a cigány bíróság igénybevételénél is gyorsabb, költségkímélőbb gyakorlata: sokszor előfordul, hogy ha – teszem azt – egy vásáron lóvita támad kettejük között, nyomban divánt tartanak, akár az árokparton is, néhány közelükben lebzselő, vásározó cimborájukkal. Gádzsó szemmel nézve, gádzsó füllel hallgatva – veszekednek egymással, holott valójában ki-ki bőséges bőven fejti ki a véleményét az esetről, újabb és újabb precedenssel hozakodik elő, és a tapasztalati érvek felsorakoztatása mellett erős érzelmi ráhatással is él az ügy tisztázása érdekében. Többnyire sikerrel!…



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!