Gyönyörű büszkeség

Magyarként ne önmagunkra, hanem az emberiség értékeit számunk és erőnk fölött gyarapító alkotásainkra legyünk büszkék. Meg arra, hogy békében és megértésben tudunk élni a sors, benne saját gyengeségeink által mellénk rendelt népekkel. S erre a hivalkodás a legkevésbé alkalmas eszköz. Sike Lajos jegyzete.

Alighanem sokan elgondolkoztunk már azon, mit jelent magyarnak lenni. Remélem, nem tévedek, ha nagy íróinkra és költőinkre (például Arany Jánosra, Madách Imrére, Ady Endrére, József Attilára, Németh Lászlóra, Illyés Gyulára) hallgatva, elsősorban küzdést a létért, akár fogcsikorgatva is, s vállalni a nehezebbet közösségünkért még akkor is, ha tudva tudjuk, hogy ennek nem túl sok haszna lesz. A kérdés kapcsán csak kevesünknek járhatja meg a fejét olyasmi, hogy magyarnak lenni valamilyen előny, kiváltság, netán isteni küldetés. Ha valakik mégis ilyesmit mondanak vagy sugallnak, felkapjuk a fejünket és elengedünk egy cifrát, hisz a nemrég magunk mögött hagyott kommunista diktatúrában nagyon is megtanulhattuk, ilyenkor a meglévő gazdasági és társadalmi bajokról akarják elterelni figyelmünket! (Illyés szerint tetézi, ki elfedi a bajt!) Mi sem olcsóbb, mint nagy nemzeti szólamokkal elfedni a bajokat, az ordító nélkülözéseket, megkülönböztetéseket, mert ugye attól még lehetünk büszkék nemzeti létünkre, hovatartozásunkra (mibe kerül ez nekünk?), ha kicsi, vagy egyre kisebb a kenyér és mind rövidebb a takaró.
Emlékezzünk csak: Ceauºescu utolsó éveiben volt a legnagyobb a hivatalos politika által táplált nemzeti büszkeség és kivagyiság, vele a kizárólagosság, amikor a mészárszékben csak csirkelábat, népnyelven „adidast” lehetett kapni, amikor egy liter tejért másfél órát álltunk sorba , s amikor havonta be kellett érjük egy kiló cukorral és liszttel. Persze, említhetnénk a 14 fokra maximált fűtést, a rendszeres árammegvonást, a havi 15 liter benzint, amiért másfél hétig álltunk sorba, nem ritkán a kocsiban aludva, és még annyi mindent. Szóval a padlón voltunk, mégis felső parancsra, mindenki büszke kellett legyen! Mert a kötelező jelszó szerint a román „a legbüszkébb, legvitézebb és legigazságosabb nép”. S nyilván a legdolgosabb, legszorgalmasabb, ezért az egy főre számított acél- és vastermelésben Románia a világelsők közé akart kerülni. De nem kívánt legelső lenni, mert ha előre tör, akkor a népi humor szerint a kapitalisták meglátják, hogy kinn a fenekünk!
Hasonló élmények és tapasztalatok után az ember csak kapkodja a fejét, amikor a budapesti közszolgálati tévé adásában egy idő óta ilyesmit lát és hall: „Magyarnak lenni büszke gyönyörűség!” Azt a nem jóját, nem elég, hogy gyönyörűség, de ráadásul büszke gyönyörűség is! Agy kellett ahhoz, méghozzá jó nagy, hogy ekkora lózungot találjon ki. Reméljük, szép prémiumot vagy éppen feltalálói díjat kapott érte az illető! Szóval, büszke gyönyörűség magyarnak lenni! Még akkor is, ha immár négymillióan élnek létminimumon, családok százezrei tengődnek gyönyörűen havi 47 ezer forintból. Az adatok a pesti médiából származnak, köztük a kormánypártiakból, mert a demokrácia elemi szabályai szerint néha az ellenzék is elmondja ott véleményét, tetszik, nem tetszik.
Sokmillió csöndes, munkájával nem hivalkodó, de dolgát mégis legjobb belátása szerint közössége javára (is) végző magyarral, féltem nemzetem, nem is kicsit, ha ezen az úton megy tovább. Mert a történelmi példák azt mutatják, hogy a túlhevített magyarkodásból mindig mi húzzuk a rövidebbet, a szomszédok pedig a hasznot. Olyan földrajzi környezetben élünk, amelynek mesterségesen kialakított akusztikája amúgy is felnagyítja a szomszéd által mondottakat, pláne, ha az a nemzeti léttel kapcsolatos. Közös uniós tagságunk, ha úgy tetszik európaiságunk önmagában is visszafogottságra, önmérsékletre, inkább a közös értékek hangsúlyozására kötelez, ami egyébként nincs ellentétben saját identitásunk és értékeink felmutatásával, netán dicséretével. A gyönyörűséges jelzőket pedig hagyjuk meg a szebbik nemnek és a nekik átnyújtott virágoknak. Magyarként pedig ne önmagunkra, hanem az emberiség értékeit számunk és erőnk fölött gyarapító alkotásainkra legyünk büszkék. Meg arra, hogy békében és megértésben tudunk élni a sors, benne saját gyengeségeink által mellénk rendelt népekkel. S erre a hivalkodás a legkevésbé alkalmas eszköz.