A színész, aki behajt oda

Közönségszavazatok alapján kapott Kaszás Attila-díjat Bányai Kelemen Barna, a marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós társulatának tagja. Nem ismerhetik sem a magyar tévénézők, sem a magyar rádióhallgatók. Csak akik a színpőadon láthatják. „Helyiérdekű” játékát jutalmazta ezzel az elismeréssel közönsége, rendkívüli összefogással. Parászka Boróka portréja.

Előjáték Kis tüdőszín autójából nehezen kászálódik ki a nagy ember (a kis autóhoz képest mindenképpen nagy): hozzá tartozik a városképhez a színház és a Tutun-kocsma, na jó, legyünk jóhiszeműek, a Színház és a Bolyai-tető bűvös háromszögében, ahogyan ki és be egyensúlyoz, parkol, újra és újra felbukkan, járja a várost, állandóan jelen van. Sokat látni – jegyzem meg egyszer a különös autó különös figurájáról, nem is tudom, mi ragad meg jobban, a lányos színű kisautó, vagy a nagy busa férfifej. Nem talál a forma és a tartalom: derűs hétköznapisága mégsem közénk való. Hát persze, hogy sokat látod, ő az a színész, aki majdnem minden darabban benne van, nevetnek rajtam, azon, hogy nekem nem állt eggyé össze a valós- és a színpadkép. Nem ismerem fel civilben a színészt, aki mindig előzékenyen siet a meredek utcán fel, vagy alá, mintha mindig bocsánatot kérne kicsit, mert előz, vagy mert lemarad, nem tartja a ritmust. Persze, hogy nem ismerem fel: a színpadon – profi – mindig nagyon átalakul. Közülünk való lesz és rendkívüli.
Annyi mindent akar mostanában nyújtani a színház. Hangot, látványt, technikát: versenyez színházzal, filmmel, önmagával. Bányai Kelemen Barna „prózai” színészként (értsd nem táncos, nem mozgásművész) test, mozdulat, gesztus művész. Testet ad a szavaknak. A Bölcs Náthánban élmény volt, mennyire színpadi, látvány-ember: a plaszticitásra épülő előadásban, ami tele volt fény- és hangjátékkal, az ő mozdulatai, teste átviláglott mindenen. Amennyire meseszerű Szaladint varázsolt, annyira líraian földhöz ragadt a Bányavirágban. A Platonov Vojnyicevjeként groteszk, a Bányavakság Florinjaként tragikomikusan ijesztő. Rengeteg arc, mindig jól kidolgozott forma, állandó, pontos jelen-lét. Írjuk le megint: profi.
Idén tavasszal EMKE-díjat kapott, többször egyeztetünk, hogy beszéljünk az elismerésről, a hogyan továbbról, az eddigi teljesítményről és a további célokról. A sajtóban kering Kövesdi István laudációja, a rendező (!) írja, hogy a színész komoly, és jól nevelt. Sokat jelent ebben a világban a komolyság, és még több mindent enged tudni a jólneveltség. És azt is írja, hogy „meglepően érzékeny”. Sokasodnak Bányai Kelemen körül a jó szavak, ez színházi világban, különösen Marosvásásrhelyen ritka. Ritka, hogy valakit így lehet, így tudnak szeretni. Az a baj vele, mondja a Bolyai-tetőn – hol máshol, itt érünk fel egymáshoz, mi marosvásárhelyiek – Berekméri Katus, a színész és játszótárs, hogy „túl jó ember és így jó színész”. Mélyíti amúgy is mély hangját, keserédesen somolyog hozzá. Mindketten tudjuk, hogy csak egy kicsit viccel, és sokkal inkább aggódva támogat.
Az elismert örömmel fogadja, de nem keresi a publicitást. Szerény, kedves, a többször egyeztetett interjú többször elmarad, hol egy váratlanul beütemezett próba miatt, hol azért, mert nekem akad más elfoglaltságom. Nem sértődik meg, gyakran találkozunk színházban, különböző rendezvényen. Az a ritka típus, aki a sajátján kívül mások produkciójára is kíváncsi. Akármikor, akárhol bonyolódunk színház közeli beszélgetésbe, mindig elemez, gondol és továbbgondol.
Az EMKE-díj után néhány héttel jön a Kaszás Attila-díj jelölés. Ekkor már jobban szervezünk: nem csak az a tétje ennek, hogy Bányai Kelemen Barna újabb szakmai elismerést kaphat, hanem az is, hogy mennyire sikerül megmozgatni a marosvásárhelyi színház közönségét. Mekkora figyelem irányítható rajta keresztül az erdélyi színházra. Most már szigorúbban egyeztetünk, hamar összejön a portréinterjú, pontosan jön a tüdőszín kis autóval, hozza a meglepően könnyed-komoly válaszait.
Nem, nem akar sem sztár, sem celeb lenni, jó a teljes magyar médián átívelő kampány a díj körül, de igazából marosvásárhelyi színész, és az is akar maradni – mondja, hiszem is, meg nem is neki. Túl sok a színész panasz még mindig Marosvásárhelyen, alacsonyak a bérek, nagy a túlterheltség, ki ne akarna más megbízásokat, nagyobb színpadokat, nagyobb gázsikat? Erre a kérdésre is válaszol: jó volna mindenből a nagyobb, de jó itt lenni, együtt lenni, benne lenni a folyamatokban, látni mi merről, merre halad. Jó felérni a Bolyai-tetőre, találkozni. Csapatember – mondják róla. Csapatember – mondja magáról. Hiszem.
Aztán jön a Bányavakság bemutatója augusztusban, benne Bányai Kelemen Barna Florin, a rendőr. Úgy töri a magyart az egyébként pontosan artikuláló, jó orgánumú színész, mintha csak a bukaresti rendőrakadémián tanulta volna. És a mozdulatai! A már annyiszor máshol, a színpadi világon kívül látott mozdulatok, most hirtelen értetté válnak, a helyükre kerülnek. Gesztus-dialektusokat beszél, és fordít le egyik nyelvről, nyelvjárásról a másikra. Másképpen jön be az ajtón egy román? Másképp nyúl a kilincshez egy román rendőr?
A mindig csak sejtett, talán észre sem vett gesztusok hangsúlyt kapnak, kontextust, most lelepleződnek. Leszámolás és elszámolás, ahogyan Bányai Kelemen Barna a hatalom emberét a színpadra viszi. Esettanulmányok sora érződik egy-egy kézmozdulaton, skiccek, jól strukturált rajzolatok mozdulnak meg, állnak össze egyetlen, részlet gazdag, drámaian pontos képpé. Aprólékosság, tudatosság – és rengeteg indulat, személyesség.
Bemutató után a szokásos koccintás: nincs bájcsevej, mellébeszélés, színházi protokoll. Folytatódik a ki tudja mikor elkezdett előadás, a karakter, a történet, a helyzetelemzés. A permanens próba világa: próbáljuk látni, érteni egymást. Szerencsés vagyok, megsejtek valami abból, hogyan születik színpadra Marosvásárhelyen a helyiérdekű, de általános érvényű figura. Hogyan válik színpadi nyelvvé a Tudor negyedi vagány-dialektus. Hogyan szűrődnek át a produkcióba a személyes, családi történetek. A Bolyai-tetőről hogyan ereszkednek alá az emberek a Nemzeti Színház nézőterére. Tényleg nemzeti ez a színház, és közösségi így.
Azt hallottad, hogy ezt a rendőrt az apjának játszotta – szól az előtéri kérdés, és én visszakérdezek nála, a jól nevelt színésznél, hogy is van ez? Igen, valóban volt egy szekus, aki ugyanúgy dobta súlyos kulcscsomóját fegyelmezőn-megalázón a kihallgatásra becitált „öreg” arcába, mint ahogy most a fiú-színész azt felidézi, előadásba építi. És mit szólt hozzá az, aki ezt tényleg átélte, akivel ez igaziból is megtörtént? – faggatom tovább, pedig tudom, a katarzis már nem magán megtisztulás. A színjátszás nem saját jóvátétel, közös élmény, esély.
Bányai Kelemen Barna megfigyel, rögzít, emlékszik, közvetít és felidéz. „Katalizál” – mondja, de aztán visszakozik, keresi a jó szót, majd lemond a meghatározásról, nem az ő dolga. Nem, nem fogalmaz: átveszi, átérzi, továbbadja a szavakat, a mozdulatokat. A színpadon.

Nem végjáték A színpadon kívül pedig csak úgy van, siet végig a Bolyai utcán, fel a tetőre, majd megint alá. Azt mondja, kis tüdőszínű autóján továbbad. Vesz inkább egy biciklit, az olcsóbb is, és milyen könnyen be lehet járni vele a várost. Csak félig hiszem a számításait. Tudom, hogy kerékpáron oda is behajt majd, ahova eddig nem ment be. Hogy egyre többet látjuk majd itt, ahol csak lehet, és ő is egyre többet lát. És minden, amit lát ebből a mi kis világunkból, az ott lesz látható a színpadon, úgy ahogy eddig nem. Könnyeden, erősen, mesésen, groteszken, nevetségesen, ijesztően, vidáman, szomorúan, tragikusan, drámaian. Bányai Kelemen Barnásan.