Amerikai gyűlölet és/vagy gyűlölt Amerika?

Szinte a teljes muszlim világon átsöpört az az erőszakos tiltakozás-hullám, melyet egy, a muzulmánokat sértő silány amerikai film előzetese váltott ki, többek közt a Líbiában szolgáló amerikai nagykövet halálát okozva. A történtek jobb megértéséhez Ady András elemzése kínál segítséget.

Szeptember 11-én egy, a bengázi követség ellen irányuló támadásban életét vesztette Christopher Stevens, az Amerikai Egyesült Államok Líbiába akkreditált nagykövete, s vele együtt halt meg a képviselet három más amerikai munkatársa, valamint a védőkeretet alkotó líbiai katonákból is jó néhány. Az előzetes vizsgálatok nyomán azonnal arra terelődött a gyanú, hogy egy, nemrég a YouTube videomegosztóra feltett, igencsak iszlamofób amatőr filmecske (tulajdonképpen buta politikai pornográfia) szolgáltatta a követség előtt tüntetőknek a hosszan tartó, gyilkos tűzharchoz az indítékot. Ez a hivatalos verzió, és ismerve a helyiek hitbéli érzékenységét, hihető is, de megjegyzem azért, érdekes apróság, hogy a film ellenes tüntetés előbb volt, majd a rendőrség durván közbelépett, s csak ezután lőttek ki a tömegből egy páncéltörő rakétát, amely végül lángba borította a követséget. Tulajdonképpen kik és kikre, hova akarták azt a lövedéket eredetileg irányozni, tán a rendfenntartóknak szólt? Az azóta beérkező jelentések alapján arra lehetne következtetni, hogy az iszlám vallást és így persze Mohamed prófétát is ellenségesen támadó, kisstílű opus miatt érzett jogos felháborodás kapott tulajdonképpen gellert és vezetett a nagykövet halálához. Amennyiben ennél a forgatókönyvnél maradunk, miszerint a beszélő nevű Sam Bacile-féle képsorok váltották ki az erőszakhullámot, úgy a jelenség kísértetiesen beleillik a Terry Jones floridai hitszónok által 2010-ben kezdeményezett (de az idén is végrehajtott) Korán-égető akció bűvkörébe. Egyébként ez egy fontos értelmezési szál, amennyiben a modus operandik majdnem megegyeznek: a muszlim hitet érte durva, információs szempontból és kulturális értelemben is primitív támadás, és a muzulmán világot átfogó válaszreakciók is ennek megfelelően agresszívek voltak. Megjegyzendő, hogy a floridai látnok, aki ellen – azaz Amerika ellen – annó szintén felháborodott minden valamirevaló muszlim, nagyra tartja ezt a gyalázkodó művecskét, ha kell, még jobban belobbantva a már izzó gyűlöletet. Minderre csak azt lehet mondani (de azt jó hangosan kellene hangoztassák a nem kisemberi-torkok, és itt az extra médiasegítség is jól jönne), hogy senkinek a hitét nem kell piszkálni-bepiszkolni és akkor nem érnek lokális, de mint látjuk globális fenyegetést mindig rejtő meglepetések. Hasonló felelőtlenség, főleg egy olyan puskaporos hordóban, nem csak a régiót vetheti szét.

Összemosott fogalmak Bár Amerika mindig is olyan országként láttatta magát, mint amelyet nem érdekel, hogy ki miben hisz, illetve ki honnan származik, és amely örökösen az ország jóléte szolgálatába állított munkás kezet, kreatív agyat értékelte, a tizenegy évvel ezelőtt a saját területén elszenvedett vereség módosította ezt a felfogást. Bizonyos értelemben ez is érthető, akkor mindenképpen az volt, most már kevésbé. Az összeomló ikertornyok pora még nem ülepedett le, amikor Bush elnök meghirdette harcát a terrorizmus ellen, sajátos és sajnálatos módon azonban, habitusa szerint elfelejtett pontosan fogalmazni, így összemosta a terrorizmust a muszlim fogalomkörrel, s tévedése lángra lobbantotta a honi sokkállapotból ébredező idegengyűlöletet. Amerika az iszlamofóbia új hazája lett, s ez a folyamat az addig minta-multikulturalitást mutató ország minden „idegenjére” kihatott, sajnálatos módon kihatott a külföldön harcoló amerikai katonák viselkedésére is. Innen eredt jó része a külföldi háborúzások kulturális melléfogásainak, amelyek harcászatiakba torkollottak. Még valami: a Terry Jones és Sam Bacile féle közveszélyes figurák minden esetben a szabad véleménynyilvánítással, szólásszabadsággal és hasonló jogokkal takaróznak, kihasználva mindazon kiskapukat, amelyeket a demokrácia felkínál számukra, és ez a morális, közjogi, diplomáciai, gazdaságpolitikai problémákon keresztül elvezet akár a háborús zsákutcákhoz is. Ami Európát illeti ebből a szempontból, az itteni gyűlöletmozgalmak színesebb képet mutatnak, s a Nagy-Britanniát, Franciaországot, Norvégiát, Svédországot, Németországot eddig átható, egységesnek vehető antiszemitizmus most már „csendestársra” talált az iszlámellenességben. Lehet, hogy a muszlimok kikérnék ezt a hasonlítást maguknak, de tulajdonképpen arról van szó, hogy a szélsőjobb és szélsőbal között ilyen értelmű összemosódás történik. Természetes reakció: a harcos iszlám is egy kalap alá veszi az Ó és az Újhazát, ennek egyik legjobb táptalaja pedig az afgán harcok érintkezési felülete. Esetünkben a reakciók széleskörűek, hevesek voltak: Tuniszban és Kartúmban az amerikai, német és brit nagykövetségeket támadták, Tripoliban amerikai fast food impérium égett, Indiában Obama elnök bábuja, de a Hamász-övezet, Indonézia és Bahrein is forrongott, Jemen és Egyiptom fővárosaiban a rendőrségi vízágyúk tudtak csak rendet teremteni. Teheránban az amerikai diplomáciai munkát ellátó svájci nagykövetség előtt tüntettek. Kabulban tíz külföldi alkalmazott lett áldozata egy öngyilkos merénylőnek. Valamivel kisebb lánggal égett Kasmír és Pakisztán. A francia Charlie Hebdo lap action gratuite-karikatúrái pedig már ön- és közveszélyesek ilyen értelemben. Hangsúlyozom, ez csak pillanatkép, a kedélyek (sosem teljes) lecsendesedésére csak ezután kerül sor.

A hegemónia kérdőjelei A Líbiában történtek után újabb kérdések vetődtek fel, amelyek már távolabbra mutatnak. Vagy régiek, ha úgy vesszük, abból az időből, amikor Moammer Kadhafi ellen fegyverkezett a líbiai százfejű ellenzék, százféle forrásból. Úgy tűnik, a Közel-Keletet átható felszabadító forrongások nem bizonyulnak minden esetben elegendőnek, hogy az ottaniakkal elfeledtessék: véleményük szerint Amerika túlságosan hosszú ideje diktálja a kenyér és korbács taktikájával a honi politika életritmusát. Ezek szerint minden alkalom jó arra, hogy egy ilyen hegemóniát – Amerika világzsandár szerepét – is meg lehessen kérdőjelezni. Líbia szempontjából is sajnálatos ez az esemény, ugyanis alig esett át első, sikeres demokratikus választásán, ezzel mintegy bizonyítva a népakarat politikailag is meghatározó morális erejét, máris fel lehet tenni a kérdést, hogy tán nem éppen a túl hamar figyelmen kívül hagyott, elfeledett, honi, vagy külföldi fegyveres, szélsőséges dzsihádista elemek „felszólalásának” lehettünk éppen tanúi? Újra felbukkant például a szintén globálisan és öntörvényűen leszázalékolt al-Kaida neve is, természetesen ennek a líbiai „leányvállalata”.
Lehet, hogy a fent említett pamflet-szándékú videó-balfogás éppen egy ilyes hatalomkeresés számára szolgáltatott mondvacsinált, de jókor jövő okot a „se non e vero e ben trovato” elv alapján. Meglehet ugyanakkor, hogy ebben az esetben is egyfajta fordított Klu Klux Klan jelenséggel van dolguk, melynek kapcsán éppen Amerika érezte meg saját bőrén, mekkora pusztítást végezhet az a nyelvig, bőrszínig, vallásig lecsupaszított mássággyűlöleti szellem, amely oly sokszor, oly könnyedén kiszökhet a palackból, s amelyet oly nehéz visszagyömöszölni.