Elvékonyodott burokban

Hosszabb távon nem működik a friss erdélyi magyar politikai gyomrozás. Rövid távon, persze, látszólag minden a helyén van. Valamit helyi szinteken is lehet szerezni. Sőt, hozzáértők szerint csak ott lehet igazán. Az önkormányzati pozíciókban jut azért a helyi elitnek. Tamás Pál elemzése az Erdélyi Riport 2012/18. számából.

Az előrejelzések szerint a romániai gazdaságban valószínűsíthető valamilyen mértékű pangás. A versenyszektorban kevesebbet lehet majd szakítani. Az állam is takarékoskodni fog. De vannak kötelezettségei. S azok teljesítése közben valószínűsíthetőek a járulékos költségek. Vagyis olyasmi, amihez önkormányzati posztokon valakik számára érdemesnek tűnhet harcolni egy kicsit. Más a kisvárosi középosztály perspektívájából amúgy sem létezik. Ugyan mondta az RMDSZ, hogy Bukarest nélkül nem megy, s figyeli a román tévépolitizálást. De mintha az amatőrebb része ezt mégsem hinné, hitte volna el igazán. Új profikból, ha jól olvasom az erdélyi sajtót, közben azért nagy a hiány. Racionális lény nehezen tudja szétválasztani a helyi kispályás játékot az országostól. S azt aligha reméli, hogy ha csapata az ilyen tornán igen sikeres, pár év alatt össze tudnának rakni egy olyan erőt, ami az országos szcénán a mostani RMDSZ nélkül/helyett is működik majd. Az amatőrök közben, persze, saját pályáikról hihetik, hogy az ő kisvárosukból ez az országos politikai színpad amúgy is rosszul látszik, ezért talán nem is létezik.
De ha ebben a helyzetben a jelöltállítást, majdnem mindenütt, különösen az új formációkban, a formátumos emberhiány nehezíti, az végül is nem rossz, inkább jó hír. Végül is az ilyen jellegű problémák legalább három dolgot jeleznek.
Először is, minden nehézség ellenére, úgy látszik, működnek civil önkifejezési lehetőségek, boldogulási ösvények. Az emberek felépíthették magukat a szakmájukban, különféle piacokon, és (még?) nem veszítették el a hitüket kellő számban abban, amit eddig csináltak. Van már minőségi élet a politikán kívül.
Másodszor, elvben a nyilvánossággal érintkező értelmiségi elitekben mintha nagyobb lenne a közéleti profizmus, mint ahogy azt a politikusok gondolták. Egyfelől tudják, mire lenne érdemes vállalkozniuk, mire nem. Van, akiket ilyen hiteikkel szemben meg lehet győzni, másokat nem. Persze, az erdélyi városok is tele lehetnek frusztrált, önmaguk építésében elakadt emberekkel, de közülük a tehetségesebbek, jobban tájékozódók, ha eddig nem is vettek részt benne, azt már tudni vélik, hogy működik a politika, és nem szaladnak neki olyasminek, ami, már kiszámították, nekik valódi személyi áttörést, győzelmet nem jelent.
Végül, harmadszor, nem olyan erős, sok helyi szempontot felülíró akarat ezen a ponton a pesti kívánság, akarat. Nem egyszerűen a mostani kormányé, hanem úgy általában.
Mindez, persze, nem jelenti, hogy a politikai casting elmarad. Mert végül is a helyi próbálkozások, a mégiscsak a próbakamera elé állók vágyaitól, terveitől függetlenül a politikai vállalkozók kezében valami ilyesmit jelentenek.
S hogy ilyen helyzetben kampány idején sok a személyeskedés? Lehet, de az ilyesmi amúgy nem a hivatásosok által igénybe vett kulturális bérgyilkosok pontosan tervezett lejárató kampánya, hanem amatőrök vagdalkozása. S talán nem is kell mellre szívni, egyszerűen meg kell próbálni túlélni. A politikai programok, a pártprofilok elenyészően keveseket érdekelnek. Városonként más az egyáltalán rajthoz állítható ismert emberek száma. Sok a politikai első bálozó. A fogadkozás, hogy mi eddig úgy, de most majd másként és hogy mi majd igazán, már nem győzi meg az embereket. Marad, hogy az ellenfelet begyömöszöljék valamilyen negatív előítélet dobozába.
Mindez lényegileg összefügg azzal, ahogy a kisebbségi középosztály keresi helyét azokban a modernizációs folyamatokban, amelyek Romániában az elmúlt másfél évtizedben kibontakoztak.
E változásoknak van egy nyelvi és egy lényegi vonulatuk. A nyelvi az egyszerűbb. A magyar politikai kultúrában az újrakezdés nyelve a 19. századi reformkorra és 1848–49-re utal, hivatkozik. Így van, vagy talán már csak volt ez a rendszerváltás utáni Magyarországon. S így volt ez a kiépült nemzetiségi társadalmakban, Szlovákiában és Romániában is. Ez a nyelv elhalni vagy legalábbis funkciót váltani tűnik az EU keleti perifériáján, így a Kárpát-medencében is. Persze, akad, ahol a régi nemzeti romantikának még vannak tömegei, ha azt valamilyen konzervatív erőnek sikerül a maga céljaira összekapcsolnia a saját lemaradásukat, globalizációs nyereség/veszteség szaldójukat egyértelműen veszteségként megélő tömegek világérzékelésével. De hát a nemzeti romantika ott nem magától jut e tömegeknek az eszükbe, nem is gyógyszer bajaikra. S így azután hatásfoka is tendenciájában gyorsan romlik. Okos nemzetiek ezt érzékelik, s keresik, miként lehet ezen az ellentéten úrrá lenni. Úgy tűnik, erre született egy nemzeti liberális és egy nemzeti fundamentalista válasz. A fundamentalista: ha lehet még korábbra visszamenni és onnan üzeneteket előbányászni, modernizálni. Orbán Viktor ezt a még fundamentalistább megkapaszkodási lehetőséget, tudatosan vagy ösztönösen, leginkább a kuruc nyelvi hivatkozásokban vélte meglelni. Nem ebből következik a mosolyszünet Brüsszelben és az EU mini-ultimátumok, mindenesetre ezt retorikailag szépen bekeretezik. Ráadásul a kuruc hagyományok magyarországi szimbolikájának klasszikus változata Erdélyben egyébként sem él (függetlenül a korai kurucok erdélyi kapcsolataitól). Tehát a magyarországi szimbólumvilágot nem is lehetne közvetlenül alkalmazni. Orbán ebből Pesten antiwesternizációs nyelvet csinált. Az erdélyi magyar nemzeti programok meg nem lehetnek antiwesternizációsok. Ez a nyelvi-ideológiai ötlet Biharkeresztestől keletre eladhatatlan. Egyébként az egykori kuruc világ igazi földrajzi magvát ma lefedő Szlovákiában is az. Egyrészt az ottani magyarság mai demográfiai magvát alkotó Délnyugat, a nagy Duna menti síkság közelebb lehet Pázmányhoz, mint Thökölyhez. De ami fontosabb, a szlovákiai magyarok Pozsonnyal folyó vitája sem helyezhető el a kelet–nyugati kuruc–labanc tengelyen. A budapesti neokuruc politikai nyelvi innováció így nem összeköti, inkább szétválasztja a magyar tömböket.
Létezik egy nemzeti liberalista válasz is. Magyarországon ennek számottevő képviselője ma nincs. De valószínűleg nem tudatosan, s retorikáját nem mindig konzekvensen alkalmazva, ezen az ösvényen mozgott Markó és az RMDSZ. De ennek nyelvi-ideológiai forrásai is kimerülni látszanak. Végül is ez még mindig egy nemzetállami világkép. S a régiók, kisebbségek és többségek Európájában már igen korlátozottan működik. Egy kisebbség meghatározó (majdnem) egypárti nyelveként pedig biztosan nem fedi le a terepet. A vita az 1848–49-es politikai nyelven való szükségszerű túllépésről ahhoz mindenképpen elég volt, hogy Erdélyben számos ponton (nem az összesen) szembekerüljön egymással a Fidesz (közvetlenül és helyi szatellitáin keresztül) és az RMDSZ.
Összetettebbek lehetnek a társadalomszerkezeti okok. Kiss Tamás és Barna Gergő friss vizsgálata szerint a magyar kisebbségi társadalomban a román többséghez képest kiegyensúlyozottabb a gazdagok/szegények aránya. Ennek persze semmi köze a mentalitáshoz. A magyarok többsége egyszerűen olyan vidékeken él, ahol a modernizáció – Bukaresthez és Temesvárhoz képest – kevésbé előrehaladott. Kevesebben tudtak kiugrani, és talán viszonylag kevesebben vannak a teljesen leszakadók is. A kelet-európai modernizáció polarizál. Ehhez az új világhoz a győztesek hozzászerkesztik a nyilvánosságot. Fontosabbá válnak lent a
kulturális altatók és fájdalomcsillapítók. Ha nem elég a kenyér, több lesz a cirkusz.
Hogyan reagál a kisebbségi középosztály erre a viszonylagos, a többség egészéhez mérhető lemaradásra? A 90-es években ez még nem volt számottevő és a magyarországi mintakövetés egy modernizációs alternatíva bemutatását is jelentette a romániai pangáshoz képest. Magyarország azonban nem ideiglenes konjunkturális gazdasági nehézségekkel küzd, hanem úgy látszik, növekedési nehézségekkel terhes fejlesztési pályára került. Mintaként e tekintetben legalább még egy évtizedre nem működik.
Tehát a napi összehasonlításoknál nem lehet kitérni a román középrétegekkel való összevetés elől, vagy ez legalábbis légvárakkal súlyosbított. S a román középrétegek politikai nyelve elbulvárosodott, habosodott, miközben a valóságban, ha jól látom, életstratégiáiban óvatosabb, „nyugatosabb” lett. A habos narratíva másutt is Kelet-Európában, például Ukrajnában, Szerbiában is, egyre növekvő mértékben elszakad az egyébként valóságban mégiscsak polgárosodó középtől. Lehet, hogy a politikai osztály úgy gondolja, hogy a leszakadt vesztesek fogyasztják igazán a (politikai) bulvárt. Õk azok, akik ma is valamilyen Caragiale-darabokba illő jómódot és morált képzelnek el maguknak. Hát akkor kapják meg, amire vágynak. Azt vélem látni, hogy ez a beszédmód, minden mentális különbség ellenére, működni kezdett a romániai magyar politikai színpadon is. Amíg nincs versenyhelyzet, ez ritkán tűnik elő. De ha előkerülnek a testközeli küzdelem különböző formái, hirtelen felerősödik. Egyébként mindez értelmezhető médiatechnikai szempontból is. Belpolitikát a romániai magyar középrétegek is a román tévéből fogyasztanak. Ráadásul a magyarországi televízió politikai műsoraiból is az ott szóhoz jutó egyetlen pólus szenvedélyes, az ellenfelet démonizáló nyelve jön át háttérzajként. Ez a kétfajta médiavulgarizmus: a post-caragialei világé és a budapesti politikai színvakoké, egymásra rakódik. S ha a közönséget mindkét politikai médiakultúra ehhez szoktatja, akkor azért ez elől nagyon nincsen hová kitérni a valós életben.
Mindez nem oldja meg az alapproblémát. A 90-es évek elejéhez képest valóban megváltozott, szerencsére, a világ. De a modernizáció közben a kisebbségi társadalmat is felnyitotta. Egyre többfélébb életstratégia, megokosodási, elbutulási, gazdagodási, elszegényesedési pálya fér bele. S ha ráadásul ezzel párhuzamosan, nagyjából hasonló, csak még erősebben működő román középrétegekbeli reflexekből következően csökkenni látszik a többségi nyomás, akkor a kisebbségi világ még jobban kinyílik. Végül is kétfajta politikai-közéleti provincia létezik. A régi zárványként működik, erős burka van, s azon külső impulzusok nehezen jutnak csak át. Ez véd ugyan valamelyest a közvetlen többségi szurkálódásoktól, de kiszűri a modernizációs kihívásokat is. Az archekonzervativizálódás az alapszerkezetben szinte kikerülhetetlen. A másik nyitott a külső hatásokra, s azok be is indítanak valamilyen modernizációt. Külön-külön elég nagy az egyes csoportok, intézmények adaptációs tere, ameddig egyénileg, kiscsoportosan tanulni, boldogulni akarnak. De ehhez elsősorban más és másképpen kell a saját külső (romániai, magyarországi, európai) központjaikhoz csatlakozniuk. Ebben a modellben az egyetlen távoli központ helyett sokféle, középtávolságra lévő külső központ kezd működni. A függőség mindegyikhez másmilyen. S az egyik függőség nehezen észleli – s még kevésbé tudja kezelni – a többi függőséget. Élni persze, így lehet, tulajdonképpen nem is rosszul. De közben nem világos, hogyan működhetnek azok a belső együttélési formák, amelyek 1989 után mégiscsak összeálltak és funkcionáltak. Amíg abszolút érték a közös érdekképviselet, a jól funkcionáló lobbiformáció az országos politikai fórumokon, s a kisebbségi világon belül nincsenek szélsőségek, az összefogás meg csak működik valahogy. Akár a nagyobbrészt új függőségek között is. De mi van akkor, ha a többféle függőség együttes jelentkezése az országos politikai színpadot valakik szemében még jobban lepontozza? Miért pont a román országos politikai szcénának lenne minden függőségi mintában akkora fontossága? Ráadásul Európában terjednek a politikai radikalizmus különféle új változatai. Errefelé, persze, elsősorban a kemény és még keményebb jobboldaliak. A magyarországi politikai szcénában feltétlenül, s valószínűsíthetően a romániai magyarban is. S ha ezek a kisebbségen belül is sokaknak megtetszenek, akkor híveik kikerülnek abból a zónából, amelyben a többiek egymás másságát tolerálni tudták. Ezek a csoportok már valóban nem lehetnek a nemzeti konszenzus részei. Az új anomália nem Erdélyben kezdődik, és talán nagyobbrészt nem is ott gyógyítható. Lehet, hogy ezeket az ügyeket nem helyi választásokon kell megoldani. De itt most majd legalább jól, az eddigieknél élesebben lesznek láthatóak. S most már nem lehet kitérni valamilyen terapeutikus megoldások kezelése elől. A kisebbségi burok még nem lyukadt ki, de sok helyen leheletnyire vékonyodott. Meg kellene tanulni használni azért ezeket az új hártyákat is.