Lusta diák volt Zrínyi, a költő

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Középkori és Kora Újkori Magyar Történeti Tanszékének tanárát, DR. KALMÁR JÁNOST  Zrínyi Miklós és Thököly Imre című előadása előtt faggatta Szilágyi Aladár, pályájának alakulásáról, a Habsburg Birodalom 18. század eleji világhatalommá válásának esélyeiről, Zrínyi sikereiről és kudarcairól. Interjúnk az Erdélyi Riport 2012/18. számából.

Önnek felsőfokú tanulmányai során megvolt a lehetősége arra, hogy 1979–80-ban a Nancyi Egyetem diákja legyen. Mivel foglalkozott ott, milyen haszna támadt a Franciaországban eltöltött időszaknak?

Ez egy civilizációtörténeti fakultás volt, egyéves ösztöndíjat kaptam. Akkor végzős hallgató voltam történelemből. 1979-ben egész más világ volt Magyarországon, s önmagában nagyon sokat jelentett, hogy az ember egy nyugat-európai egyetemre kijuthatott, amelyiknek a könyvtárállománya összehasonlíthatatlanul gazdagabb volt, mint a miénk. Sok olyan szakirodalmi mű volt ott meg, amelynek a szerzőjét legfeljebb ha névről ismertem. Nyelvi szempontból is sokat jelentett, bár kellett tudni franciául ahhoz, hogy az ember megkapja az ösztöndíjat. Szerencsém volt ezen túlmenően abban is, hogy magyar származású ismerőseink laktak Párizsban. Egy idős házaspár, akik még a háború előtt kerültek ki. Miután apám a MÁV-nál dolgozott, a családtagoknak járt Nyugaton is félárú menetjegy. Emiatt én hetente járhattam Párizsba, és náluk mindig megszállhattam. Az ottani hetem úgy nézett ki, hogy szerdán fölültem egy késő esti vonatra, s csak hétfőn délelőtt mentem vissza Nancyba. Az órarendet sikerült úgy összezsúfolnom, persze, volt olyan óra is, amiről lógtam… A rendszeres párizsi tartózkodás lehetőséget adott egyrészt arra, hogy ott levéltárban kutassak rendszeresen, másrészt a Sorbonne-ra és más tanintézményekbe is eljártam, hogy órákat hallgathassak. Például bemutattak Fernand Braudel professzornak, aki a 20. század egyik legjelentősebb történésze volt.

Hogy „jól” megtanult franciául, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy később Bordeaux-ban, majd éppen a Sorbonne-on is vendégtanárkodott. Milyen témakörben adott elő?

Bordeaux-ba azért hívtak, mert foglalkozom a spanyol történelem bizonyos aspektusával, ami nem független a Habsburg-monarchia történetétől, ez a magyar királyként III., császárként VI. Károly uralkodásának az időszaka. Mielőtt magyar király, majd császár lett volna, a spanyol örökösödési háború idején Spanyolországban és főként Katalóniában volt trónkövetelő, király vagy inkább ellenkirály.

S amikor távoznia kellett, a feleségét hagyta ott maga helyett…

Így van… Mivel az ő ottani uralkodási időszaka megelőzte magyar királyságát, egészen fiatalon, 18 évesen került oda, ez volt az első uralkodói tapasztalatszerzési lehetősége. Engem diákkorom óta érdekelt az ő ottani uralkodása, mert az a magyarországi ténykedésének a megalapozása volt bizonyos tekintetben. Emiatt még a budapesti egyetemen elkezdtem tanulni katalánul. A spanyol tanszékünkön jelentkeztem Faluba Kálmán professzornál, aki a szárnyai alá vett, sőt, ösztöndíjat is juttatott nekem Barcelonába, egy nyári tanfolyamra. Ott is eljutottam a levéltárba, könyvtárba, megismertem egy-két történészprofesszort. Ezt a kutatást azóta is folytatom a bécsi levéltári anyag alapján, ugyanis a Károlyra vonatkozó anyagok, miután Spanyolországból el kellett jönniük, Ausztriába kerültek át. Mivel én német szakos is voltam, jól tudok németül, ily módon hozzáférhető számomra a német nyelvű forrásanyag. Sokat kutattam, ezért hívtak meg Bordeaux-ba, hogy tartsak olyan előadásokat, amelyek az osztrák oldalról, az osztrák forrásanyag alapján világítják meg a spanyol történelemnek ezt az időszakát. A Sorbonne-on pedig a Habsburg-monarchia, illetve Közép-Európa történetét kellett tanítani.

A 80-as évek közepétől, amikor már lazult a helyzet Magyarországon, elég sok helyen forgolódott, Bécs, Pozsony, Párizs, Barcelona, Madrid, München, Róma, Nápoly – a sor korántsem teljes. De mit keresett az alsó-szászországi Wolfenbüttelben, Leibniz városában, és ugyan mit Vaduzban, a Liechtenstein Hercegség fővárosában?

Wolfenbüttel kézenfekvő, ugyanis III. Károlynak a felesége Lajos Rudolf braunschweig–wolfenbütteli herceg leánya, Erzsébet Krisztina hercegnő volt, aki magyar királyné is lett. Leibniz ennek a fejedelmi családnak volt a könyvtárosa, Károly később meg is hívta két évre Bécsbe a polihisztort. Az előbb spanyol királynévá lett evangélikus hercegnőnek ő volt a nevelője, Erzsébet Krisztinának katolizálnia kellett, hogy egy Habsburghoz hozzámehessen. Az ő nagyapja roppant művelt, bőkezű mecénás volt. Tehát olyan szellemi közegből származott ez a hercegnő, amely a 18. század első felében a bécsi udvarra rányomta a bélyegét. Ami Vaduzt illeti, az a személy, aki Károly neveltetéséért felelt, Liechtenstein hercege volt, aki császári főudvarmester is lett. Az ő családi levéltári anyaga mindmáig Vaduzban van. Én azért mentem oda, hogy a hercegnek a Károly nevelésére vonatkozó iratanyagát áttanulmányozzam. Kandidátusi disszertációmat németül írtam a neveltetéséről, de még nem tettem le, mert mindmáig nem érzem teljesnek.

Többször is szó esett Spanyolországról. Nem annyira közismert, hogy adott történelmi pillanatban volt egy olyan lehetőség, hogy a Habsburg-birodalom óriásivá növekedjék, ha Károlynak sikerült volna megtartania a spanyol trónt is. Valójában meddig tartott ez a reménység?

1711-ben váratlan tragédiának kellett bekövetkeznie, Károly bátyja, I. József halálának, s ennek következtében jutott ő hozzá elhunyt bátyja örökségéhez is. A közép-európai területek, az osztrák tartományok, a cseh koronatartományok és a magyar koronaterületek ekkor hullottak az ölébe. De ekkor már Károly évek óta harcolt a spanyol trónért, mert egy 1703-ban megkötött családi szerződés értelmében, amelyet bátyjával, sőt, az apjával, I. Lipóttal kötöttek, őt illeti meg a spanyol örökség, ha sikerül megszereznie, de nemcsak az Ibériai-félszigeten lévő anyaország, hanem a korona minden tartománya: Dél-Németalföld (a mai Belgium), Itáliában a nápoly–szicíliai kettős királyság, Milano tartomány – hogy csak a legfontosabb európai területeket említsük. És a hatalmas tengerentúli területek. Ez a beláthatatlan birodalom került volna a kezére, ha megszerzi az örökösödési háborúban. Erre 1711 tavaszáig komoly esély volt, mert addig az angolok és a hollandok támogatták a franciák ellenében. Azonban amint József meghalt, rögtön rájöttek, hogy Károly „túlnyeri” magát, és főleg a gyarmatok révén túl erős konkurenssé válik.

Bár a spanyol trónt elvesztette, a háború befejeztével a Habsburg-birodalom területileg jelentős mértékben gazdagodott…

Igen, a spanyol örökösödési háborút lezáró nemzetközi békeszerződés – a spanyolok akaratával ellentétben – mégiscsak felosztotta a spanyol monarchia egy részét. Más európai hatalmak érdekeinek köszönhetően a Nápolyi Királyságot az osztrák Habsburgok, jelesül Károly kapta meg, Lombardiát is Milánó központtal, Dél-Németalföldet szintén ő kapta meg.

Nemde, ez a területnyereség politikai, gazdasági, katonai előnyök mellett kulturális hatásokkal is járt?

Feltétlenül. A magyar történelemszemléletben ennek a korszaknak, a Habsburgokhoz való viszonynak, különösen a 18. század politikai eseményeinek a megítélése nem erősségünk. Nem vesszük figyelembe, hogy – mint később, a 19. század második felében – ez nem egy kétpólusú monarchia. Mi szeretjük Bécs és Pest-Buda vagy Pozsony révén két központúvá, vagy ha Prágát is figyelembe vesszük, három központúvá alakítani a monarchiát. De nem így volt, egy sok központú birodalom lett, hiszen megszerzik Toscanát, ott van Firenze, Nápoly, Brüsszel. Egy sokpólusú monarchia, sok területi érdek, jogrendszer feszül egymásnak. Tehát amikor a magyar történelem bizonyos eseményeinek megítéléséről és az azokhoz való viszonyról szólunk, írunk, akkor nem szabad elfelejteni, hogy ez nem egy duális, hanem egy nagyon sokirányú szemben- és együttállás. A bécsi kormánynak nagyon sokfelé és nagyon sokféle érdeket kellett egyszerre egyeztetnie. Mi hajlamosak vagyunk a 19. századi szituációból és az akkori történetírói hagyomány alapján megítélni olykor még ma is a történteket, holott az akkori valóság ennél jóval tarkább volt.

Hadd szóljunk váradi előadásának egyik történelmi alakjáról, Zrínyiről. Zrínyi Miklós, nem a szigetvári hős, hanem a dédunokája, a szintén hadvezérként is jeleskedő költő és öccse, Péter nevelésének felügyeletét az uralkodó Pázmány Péterre bízta. Ez mennyire befolyásolta egész további életük, tudatuk alakulását?

Hivatalosan Pázmány a gyámjukként szerepelt, nem a mai értelemben, ez inkább olyan volt, mint ma a keresztapaság „intézménye”. Viszont tudunk néhány olyan konkrét esetet, amikor Pázmány tényleg beavatkozott közvetlenül a két árván maradt Zrínyi fiúnak a neveltetésébe. Õk a grazi jezsuita gimnáziumba jártak, s bizony elég lustácskák voltak a tanulást illetően… És mindent meg is tettek azért, hogy onnan eljöjjenek. Zrínyi Miklós írta az egyik panaszlevelében – ő volt az idősebb, tehát dörzsöltebb is –, hogy neki borzasztóan fáj a lába ott ülni a padban, ő ezt nem bírja. Először azt gondolták, ha Bécsbe kerülnek, ott jobb lesz, az udvarban változatosabb élet vár rájuk. Meg hát volt ott egy palotájuk is, volt hol lakniuk. Aztán kiderült, hogy ott sem akarnak tanulni. És ez volt az a pillanat, amikor Pázmány közbeavatkozott, rájuk ripakodott. Akkor ő már átlátott a szitán, s egy szigorú nagyszombati tanárt szabadított rájuk. Klaniczay Tibor irodalomtörténész foglalkozott Zrínyi Miklós – irodalmi munkásságát megelőző – ifjúkori fejlődésével. Lényeges momentum, hogy itáliai tanulmányútra küldték, afféle gavallérkörútra, s ez az élmény nagy hatást tett rá. Annak ellenére, hogy az iskolában nem bizonyult szorgalmas tanulónak, igen művelt emberré vált.

Tudtommal hatalmas könyvtárat gyűjtött…

Igen, nagyon tudatos könyvgyűjtő lett, annyira, hogy még a beszerzéseket is felügyelte.

Külön érdekesség, hogy bár később a két testvér sorsa tragikusan összefonódott, Miklós egyértelműen hungarussá vált, mi több: magyar költővé, Péter pedig horvát költővé. Hogyan vált el az útjuk?

Ebben az időben az ilyesminek nem volt akkora jelentősége, mint később. A nemzettudat a feudális korban másképp jelenik meg, és mást jelent, mint a 19. meg a 20. században. Valószínűleg Péter a házassága révén – a Frangepán-családba nősült – többet beszélt horvátul, mint magyarul közvetlen családi környezetében, Miklósnál ez nem így volt, ő inkább magyar környezetben élt. De mindketten legalábbis kettős anyanyelvűek voltak.

Zrínyi Miklós számos esetben, akár személyes bátorságával is bebizonyította, hogy érdemdús hadfi, a családi legendárium szerint egyszer magát a császárt is megmentette. Õ a törökellenességét és a Habsburg-pártiságát többször tettekkel bizonyította. Ugyanakkor sosem mondott le arról, hogy erős, önálló Magyarország létrejöttét szorgalmazza. Ez a törekvés mennyire volt jelen a tevékenységében?

Azt nem tudjuk, hogy mi lett volna, ha megvalósulnak az ő tervei. Azt sem, hogy pontosan mik voltak azok. Amit lehet látni a megvalósult vagy meg nem valósult politikai törekvéseiből, az a magyar politikai elitnek Mohács óta, vagy legalábbis 1541, Buda eleste óta visszatérő célja volt: az ország egységét helyreállítani, lehetőleg nemzeti királyság formájában történjen ez meg. Ebben a tekintetben Zrínyi törekvése nem tekinthető újnak. Csak hát mindig az adott helyzeten múlott az, hogy mire nyílott lehetőség. Zrínyi Miklós kora a harmincéves háború, az európai katolikus és protestáns országok egymás elleni küzdelmének a befejezése. Minden magyar politikai elit abszolválja azt, hogy felszabadulnak az erőik, és nincs akadálya már annak, hogy a török ellen forduljanak teljes erővel. Ebben csalódniuk kell, mert mégsem fordulnak az oszmán birodalom ellen. Mi utólag azért többet megértünk abból, hogy ez miért nem történt meg, főleg a franciák miatt nem, mert ők nagyon megerősödtek, a svédek is, és szövetségre léptek. A bécsi diplomácia mindig figyelemmel kísérte ezeket a fejleményeket. Ez az egyik dolog. A magyar politikai elit nem nagyon értette ezt. A másik dolog: Erdélynek, az erdélyi fejedelmeknek elismert hatalomként jelen lenni a politikai színtéren. Főleg Bethlen Gábor óta, egymás után a Rákóczi Györgyök alatt a nagyhatalmak által is figyelembe vett tényezőként szerepeltek. I. Rákóczi György már kisebbik, korán elhalálozott fia, Zsigmond számára előkészítette, hogy esetleg a lengyel koronát próbálja megszerezni, a báty erdélyi fejedelem, az öccse lengyel király, az már együtt valami, akár az ország egységét is megteremthetik egyesült erővel. Nos, ez nem valósult meg, II. Rákóczi György viszont ezt megpróbálta egyedül. Ami a lengyelek helyzetét illeti, számára ez optimális lehetőségnek tűnt, hiszen az oroszok és a svédek ellenük fordultak, kitört Bogdan Hmelnyickij felkelése, minden összejött, hogy az ölébe hulljon a trón, csak egy dologra nem számított, hogy addig föltámad a török a több évtizedig tartó hatalmi harcok után, s a több mint hetvenesztendős, energikus Köprüli Mehmed nem adja áldását Rákóczi trónszerző kalandjára. Valószínűleg kezdetben Zrínyi is benne látta az eljövendő nemzeti király megtestesülését. Gondolt rá, amíg gondolhatott, de 1660 után az egész értelmét vesztette.

Mondhatjuk azt, hogy Zrínyinek a mindenkori erdélyi fejedelmekkel való viszonya igen változatos volt, ahogy a helyzet is változott? Hiszen előfordult, hogy éppen I. Rákóczi György ellen harcolt…

Igen, fiatal korában. Mindez belefért a korabeli politikai játszmába – most sarkítottan fogalmazok –, hogy a király katonájaként az éppen aktuális ellenség ellen harcoljon. S ha az az erdélyi fejedelem volt, akkor őellene. Más vonatkozásban viszont felelős magyar politikus volt. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy Erdély a Magyar Korona része maradt, még ha önálló fejedelemségként működött is. Nemcsak a Habsburgok, a magyar politikai elit is annak tekintette, az erdélyiek is. Az erdélyi fejedelmek is elismerték a mindenkori magyar királyt elöljárójuknak. Elvben még akkor is, amikor ellene harcoltak. Ez egy fegyverekkel vívott politikai küzdelem volt, és nem az a szándék motiválta, hogy Erdélyt a Magyar Királyságból kiszakítsák, hanem hogy az uralkodót arra kényszerítsék, tartsa tiszteletben a törvényeket.

Bár egy történész számára elfogadhatatlan, mégis hadd játsszunk el a gondolattal: ha nem következik be Zrínyi Miklós tragikus halála, ha túléli ama bizonyos vadászatot, vajon nem keveredett volna bele elkerülhetetlenül abba az úgynevezett Wesselényi-féle Habsburg-ellenes összeesküvésbe, amelybe az öccse, Péter is, vesztére, belesodródott?

Dokumentálni nem lehet, hogy hajlott volna bármiféle összeesküvésben való részvételre. De tény, hogy ő a bécsi francia követtel többször is tárgyalt, a vasvári béke megkötése után, 1664 őszén. Az előtt, 1664. január–februárban sikeres téli hadjáratot vezetett a török ellen: húszezer fős seregével messzire behatolt az ellenséges területre, felégette a török utánpótlást szolgáló eszéki Dráva-hidat, előkészítve a tavaszi háborút. Áprilisban Kanizsa ostromához kezdett, de a Haditanács a nagyvezír közeledtének hírére visszarendelte, sőt júniusban riválisának, Montecuccolinak a hadserege tétlenül nézte, amint a törökök elfoglalták és felrobbantották Új-Zrínyivárt. Az események csalódást, keserűséget váltottak ki benne, hiszen neki rengeteg pénzébe, energiájába került ennek az erősségnek a felépítése. Ezek után nem csoda, hogy kapcsolatba lépett a francia diplomatával, akinek az volt akkor a feladata, hogy a Habsburg uralkodóval szembeni politikát támogassa, sőt, tüzelje. Úgyhogy az nem kétséges, hogy élete utolsó heteiben az ellenzéki politizálás irányába sodródott, de semmi bizonyíték nincs arra, hogy merénylet áldozatává lett volna azon a vadászaton…