Divatozzunk, divatozzunk

A kiegyezés utáni Magyarországon „divatozó többféle nyelvek” használatát szabályozó huszonkilenc paragrafus az élet minden területén kiépítette az addig Európa-szerte példátlan nyelvhasználati jogbővítés kereteit. Szilágyi Aladár jegyzete.

Időszerűsítés végett alig kellene leporolni a bő másfél évszázada megfogalmazott törvény szövegét:
„20. §. A községi gyülések maguk választják jegyzőkönyvök s ügyvitelök nyelvét. A jegyzőkönyv egyszersmind azon nyelven is viendő, a melyen vitelét a szavazatképes tagoknak egy ötöde szükségesnek látja.
21.§. A községi tisztviselők a községbeliekkel való érintkezéseikben azok nyelvét kötelesek használni. (…)
23.§. Az ország minden polgára saját községéhez, egyházi hatóságához és törvényhatóságához, annak közegeihez s az államkormányhoz intézett beadványait anyanyelvén nyujthatja be.
24.§. Községi s egyházi gyülésekben a szólás jogával birók szabadon használhatják anyanyelvöket.”
Ráhibáznak jól tájékozott olvasóim, akik felismerik, hogy az általam (fel)idézett paragrafusokat „a nemzetiségi egyenjogúság tárgyában” megszületett 1868: XLIV. Törvénycikk szövegéből emeltem ki. A kiegyezés utáni Magyarországon „divatozó többféle nyelvek” használatát szabályozó huszonkilenc paragrafus az élet minden területén kiépítette az addig Európa-szerte példátlan nyelvhasználati jogbővítés kereteit. Az más kérdés, hogy a mindenkori jogalkalmazók hogyan, mennyire biztosították a XLIV. Tc. előírásainak tiszteletben tartását; az is, hogy az ország akkori – egyébként a jogszabály tartalmával messzemenően elégedetlen – nemzetiségei, például a magyar nyelvet 80 százalékban nem beszélő románok, milyen mértékben élhettek, éltek a törvény kínálta lehetőségekkel. (Egyébiránt nem volna érdektelen állandó jelleggel napirenden tartani: mi magunk jelenleg mennyire használjuk ki a Romániában törvényerőre emelkedett, keservesen kicsikart – korántsem teljes – nyelvhasználati engedmények lehetőségeit? Akár ott is, ahol senki, semmi nem állja útját annak, hogy akadálytalanul „divatoztassuk” anyanyelvünket…)
Mindez annak a hírnek az olvastán járta meg az eszemet, mely szerint a Kolozsvári Ítélőtábla – egyelőre nem jogerősen – érvénytelenítette a szilágyperecseni községi jegyzői állás betöltésére szervezett versenyvizsgát, mert azon a magyar nyelvtudást is megkövetelték az 57 százalékban magyarok lakta községben. A nem előzmények nélküli eset amiatt kelthetett nagyobb nyilvánosságot, mert a polgármester mellett magát a versenyvizsgát szervező Köztisztviselők Országos Ügynökségét is beperelte a versenyben alulmaradt egyik román pályázó. Az már „magától értetődő” – nem csak mostanság –, hogy a többségi sajtó kapva kapott a témán, diszkriminatívnak minősítve az egyébként nem kizáró jellegű vizsgafeladatot, melyben egy román nyelvű dokumentum magyarra fordítása is szerepelt.
Az eseten töprengtemben eszembe jutott, hogy legutóbbi Brüsszel-járásom alkalmával hallottam: a hivatalosan is kétnyelvű belga fővárosban lakó vagy ott gyakran forgolódó „holland-flamandok” egy informális civil mozgalom révén próbálják megtörni a „francia-vallonok” nyelvi dominanciáját. Méghozzá úgy, hogy egyrészt önös érdekből igyekeznek minél jobban elsajátítani a francia nyelv minden csínját-bínját, másrészt ezzel párhuzamosan, egyre több helyen, ügyintézés vagy akár bevásárlás közben, csak flamandul hajlandók megszólalni, mintegy arra késztetve-kényszerítve vallon partnereiket, hogy ők is váljanak kétnyelvűvé. Arról nincs tudomásom, hogy ehhez az – állítólag – egyre népszerűbb civil kezdeményezéshez mennyien csatlakoztak, arról sem, hogy vannak-e már kézzelfogható eredményei. Egyelőre azt tapasztaltam, hogy Flandria belsejében – ritka kivétellel – elveszett ember az, aki franciául szólal meg, illetve fordítva: sandán néznek Vallóniában arra, aki hollandul próbál kommunikálni.
Mutatis mutandis: mi történne, ha egyrészt kifogástalanul elsajátítanánk a román nyelvet (akár a románoknál is helyesebben), másrészt pedig nem, nem országszerte, hanem ahol valóban jelen vagyunk, legalább a XLIV. Törvénycikk által emlegetett „szavazatképes tagoknak egy ötöde” erejéig, a hétköznapok szintjén is, a hivatalosságok színe előtt is elkezdenénk divatoztatni a magyar nyelv használatát? Hogy mindez milyen következményekkel járna? Az első magyarul megszólalót – durván vagy finoman, egyre megy – bizonyára visszautasítanák, a másodikat is, a harmadikat is, de mit tennének a századikkal, az ezredikkel?