Dezső és én – a Petrás-ügy margójára

A tizenkilencedik századi nemzeti romantikus álomképeken túl is lehetne magyarságról gondolkodni, évtizedek munkájával talán lehetne élő közösséget építeni a magyar ugaron. Amíg erre nem vagyunk képesek, addig vakon püföljük egymást, néha kétségbeesetten vakkantva valamit a másik felé. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

Van nekem egy viszonylag újsütetű vitapartnerem a Facebookon, Dezső. Nem jelöltük egymást ismerősnek, hiszen kis eséllyel található olyasmi bármelyikünk idővonalán, amit a másik boldog helyesléssel olvashatna. Akár saját, akár kollégáim cikkei alatt képesek vagyunk végtelen hozzászólás-csatákba bonyolódni, de rendszeresen elbeszélünk egymás mellett. Nincs az a téma, amihez azonos nézőpontból közelítenénk, azonos vérmérséklettel kezelnénk, azt hiszem, egymás stílusát is elég nehezen viseljük, nem szívleljük egymást. Ennek ellenére mégis minimális, működőképes kapcsolat alakult ki közöttünk, az egymásba fektetett energia okán akár még azt is mondhatnám, ha nem is teljes szívvel, de megtanultuk megadni egymásnak a minimális tiszteletet.
Ő volt az, aki számon kért egy publicisztikám alatt vitatkozva: nevében is erdélyi orgánumként, miért nem írtunk a Petrás Máriát ért atrocitásokról. Sejtésem szerint Dezső más okokat sorolna, de be kell vallanom, egyszerű mulasztás áll a háttérben, amit most igyekszem pótolni, bár félek, messze nem lesz elégedett az eredménnyel.
A történet röviden, ha valaki nem ismerné, nagyjából így hangzik: a Zsidó Nyári Fesztiválra meghívott Muzsikás együttes felkérte Petrás Mária Magyar Örökség illetve Prima Primissima díjas csángó keramikus-t, népdalénekest, hogy szerepeljen vendégként a Dohány utcai zsinagógába szeptember elsejére tervezett, Szól a kakas már című, magyar zsidó népdalokat felvonultató koncertjükön, mint ahogy már Japánban, Hollandiában vagy éppen a New York-i Carnegie Hallban is énekelt együtt a zenekarral.
Erre fel, a Népszava egyik olvasója olvasói levélben, illetve az Egyenlítő blog „Az antiszemiták már a zsinagógában vannak” című írásban támadást indítottak, érvként felhozva, hogy Petrás Mária testvére Petrás Jánosnak, a nyíltan antiszemita Kárpátia zenekar énekesének, felesége az antiszemitizmus vádjával botrányba keveredett Döbrentei Kornél költőnek, illetve többször is fellépett szélsőjobbhoz köthető rendezvényeken. Többek között a Magyar Sziget fesztivál Wass Albert-estjén, egy Pomázon rendezett Wass Albert-maratonon, illetve énekelt Bakay Kornél születésnapján is, aki egy évtizede a Horthy katonái – Szálasi nyilasai kiállítást szervezte, melyet a Mazsihisz tiltakozását elfogadva zárattak be a hatóságok.
A sajtónyomásnak engedve a fesztivál szervezői, akik egy darabig kitartottak Petrás Mária mellett, visszamondták a meghívását, mire az énekessel szolidaritást vállalva a Muzsikás az egész koncertet lemondta. Bár sokan bocsánatkérést követeltek, a Zsidó Nyári Fesztivál honlapját kitakaró rövid közleményben csak annyi szerepel, hogy a Muzsikás együttes koncertje betegség, illetve vis maior miatt elmarad.
Mint az egyre gyűrűző botrány közepette kiderült, Petrás Mária és Petrás János között semmiféle rokoni kapcsolat nem áll fenn, de ez az egyetlen az állítások közül, amely valótlannak bizonyult.
Hiszen – bár emiatt senkit sem ízléses felelősségre vonni – Petrás Mária tényleg annak a Döbrentei Kornélnak a felesége, aki 2004. január 11-én a Tilos Rádió elleni tüntetésen magyar holokausztról beszélt, szerinte a „népünk megsemmisítésére törekvő, vallási köntösben zajló háborút, álpróféták, álruhában – csak szakálluk valódi – vezénylik”. Az ügyből hatalmas botrány lett, többek között emiatt lépett ki Parti Nagy Lajos több társával együtt a Magyar Írószövetségből. A vádakkal kapcsolatban Petrás Mária maga is elismerte az Origo kérdésére, hogy részt vett az említett rendezvényeken, jóllehet – ezt már a Magyar Nemzetnek mondta – sosem vallott szélsőséges nézeteket, a csángó magyar kultúrát képviseli, nem ítél el egy népcsoportot sem, ezt keresztény értékrendje okán nem is tehetné.
Mint talán sikerült érzékeltetnem, az ügy végtelenül szomorú, hiszen ismét bizonyítja: a magyar társadalom széles rétegei, számos sérelem okán, annyi kommunikációra, egymás iránti nyitottságra sem képesek, mint Dezső és én, és ember legyen a talpán, aki megmondja, miként lehetne ebből a helyzetből kikeveredni.
Hiszen ki kérhetné számon azokat, akiket első nekifutásra zavarna Petrás Mária jelenléte egy zsinagógában, azok után, hogy a körülötte lévő emberek jelentős része különös vonzalmat érez a holokausztot kitermelő Horthy-korszak iránt, és komoly agymunkát szentel burkolt és kevésbé burkolt antiszemita megnyilvánulások kiötlésére, ő pedig többször is kitüntetett jelenlétével olyan rendezvényeket, ahol ilyesmik elhangzanak.
Másrészről viszont azok panasza is érhető, akik Petrás Máriát – joggal – komoly értékteremtőnek, egy fontos kultúraszelet őrzőjének tekintik, és sértve érzik magukat az őt ért atrocitások miatt, hiszen személyesen hozzá tényleg nem köthető semmiféle szélsőséges megnyilvánulás, és a meghívás elfogadásával mindenképpen amellett tett tanúbizonyságot, hogy tehetségével szívesen képviseli a magyar zsidóságot is.
Azt hiszem, ezt a gesztust valamilyen módon nagyon szerencsés lett volna elfogadni, még kellemetlenségek árán is. No nem azért, mert ez által helyére kerülne a magyar zsidóság által felhalmozott hatalmas kultúrkincs a közgondolkodásban, vagy a barikádok mögé szorult emberek kompromisszumra jutnának ezáltal a közös történelem akár egyetlen percének megítélésében.
Viszont lehet, hogy egy ilyen vagy ehhez hasonló alkalommal, amikor félve fogadott vendéggel találkozunk, egy pillanatra meglátnánk egymást a sötétben, gyilkos ösztönök ébredése nélkül.
Akkor, a tizenkilencedik századi nemzeti romantikus álomképeken túl is lehetne magyarságról gondolkodni, évtizedek munkájával talán lehetne élő közösséget építeni a magyar ugaron. Amíg erre nem vagyunk képesek, addig vakon püföljük egymást, néha kétségbeesetten vakkantva valamit a másik felé.
Addig nincs más remény, csak Dezső és én.