Béke az utolsó vörös szigettel

2015. 08. 28. 10:53

Obama kevés számú külpolitikai sikerei egyikeként könyvelheti el a diplomáciai kapcsolatok újraindítását Kubával. Ady András elemzése arról, hogy a két ország közeledésében lesznek még kanyarok, kátyúk.

 

Az amerikai nagykövetség épülete Havannában

 

Amikor John Kerry amerikai külügyminiszter megtartja az újonnan működésbe hozott kubai amerikai követségen a „felavató beszédét”, utal arra, hogy a két ország gyűrött történelme miatt nem egyszerű a restart, sok az akadálya annak, hogy továbblépjenek, pedig csak ez a járható út ahhoz, hogy ne ragadjanak le a régi reflexekben gazdag múlt szintjén. Kerrynek enyhén szólva igaza van. Ha csak az 1898-as startévet nézzük, már az nem ígért békés kohabitálást, a fiatal Amerika háborút üzen a vén spanyol domíniumnak, s az eredmény az, hogy Madrid feladja Kuba feletti jogait. (Ekkor kerül Amerikához Puerto Rico is). Ami innen következik annak a modus operandija lehet akár oly ismerős és aktuális is. Kuba függetlenedik, igaz érdekesen, hisz a Platt Amendment (Platt Kiegészítés) alapján az ország amerikai katonai ügykezelés alá tartozik, s ez a függés tart legalább 1934-ig. 1902-től a villámgyorsan fel- és eltűnő kubai vezetők sora – Estrada Palma, Miguel Gomez, Gerardo Machado – elvezet Fulgencio Batistáig, ő lesz az, aki az amerikai elképzeléseknek annyira megfelel, hogy kissé elengedik Kuba kezét. Azonban a diktátorka, aki az országot teljesen az amerikai féllegális (kissé banditoid) körök kénye-kedve szerint szipolyozza, túl nagy ár ahhoz, hogy a kevesebb amerikai beavatkozást a kubaiak valós fellélegzésként értelmezzék. Így még a kubai és amerikai gazdasági-politikai-katonai érdekszféra sem lepődik meg a forradalmi, felszabadító mozgalom erősödésén. Ha a Moszkva-orientált Fidel Castronak nem is sikerül az 1953-as felkelése, és ha ezért 1959-ig véres polgárháborút irányít is a Sierra Maestra hegyeiből, a kubaiak tényleg fellélegeznek, amikor Castro és Ernesto Guevara gerilla-csapataikkal megérkeznek Havannába és Batista elmenekül. Egy pillanat: nem azt szuggerálom, hogy Amerika direkte rosszat akart, én csak azt mondom, hogy ebben az esetben is, mint később jobbára minden US katonai segítséggel megtámogatott demokrácia-export szándékuk balul ütött ki, a kubaiakat sem hagyták, hadd döntsék el, miféle demokráciát akarnak, ha egyáltalán ezt akarják. Nem csoda, hogy ebben az országban is, ahol nem engedték a saját igények érvényesülését, „normális” lett a politikai szélsőségesség – ha nem fehér, hát legyen fekete elven – és elkezdődhetett a Castro-éra, amely bevitte az országot a szovjet érdekszférába, minden konfliktussal, amely innen eredt.

 

Barack Obama és Raul Castro első kézfogása

 

Gyalogok és tisztek

Az csak aláhúzza az amerikai top-vezetés amatőrködését, teljes hely-, és emberismeret melléfogását, hogy Nixon alelnök elhatározza: a balos kubai vezetőt politice jobb irányba kell terelnie. Castro is határoz, elveszi Amerikától kedvenc szórakozóhelyét, azt, ahova jó italért, szép és könnyű nőkért, pazar kaszinókért, világelső szivarokért, meg egy kis Guantánamóért nem csak civilként, de katonailag is érdemes elmenni. Guantánamo marad amerikai kézen, Fidel sosem tudja érvényteleníteni a Roosevelt-Palma szerződést, viszont az amerikai bizniszeket azonnal és mindenféle kompenzáció nélkül államosítja. Kubát Amerika-mentesíti és 1960-ra kialakul a mostanig ismert képlet: majdnem teljes amerikai kereskedelmi embargó Kubára, a diplomáciai kapcsolatok megszakítása, válaszok a fideli vörös reformokra. Az a képlet sem áll, amely szerint Fidel pusztán vak politikai zelotizmusból masírozott Moszkva védernyője alá, hisz elég a CIA Disznó-öböl fiaskó-akciójára (John F. Kennedy parancsa) vagy arra a legalább öt gyilkossági kísérletre gondolunk, amely Fidel ellen irányult (Mongoose-terv). Abban, ami mindmáig az amerikai politikum és a közvélemény szemében a legnagyobb szálka – a kubai rakétaválság – is benne volt Fidel félelme egy újabb US-invázió kísérlettől, az már viszont katasztrófa közeli naivitása volt, hogy nem ismerte fel: nulla esélye volt annak, hogy szovjet rakétabázist telepítsenek Washington orra alá. E játszmában mindketten jócskán kipróbálták magukat:

Kubának rá kellett jönnie, hogy sakktáblán van, de csak áldozati gyalog a játékban,

Washington és Moszkva nagy értékű tisztek, de a táblán maradásért mindig csak pillanatnyilag tudják semlegesíteni egymást, és azt is nukleáris fenyegetés árán.

 

John Kerry külügyminiszter érkezik a nagykövetség újranyitására

 

Egészséges önmérséklet

A hidegháború következő éveit meghatározza az a kínos egyensúlyozás, amely onnan eredt, hogy Moszkva visszahúzódott Kubából, Amerika viszont visszalépett Törökországból, de ez a kín-önmérséklet bebizonyította mindkettőnek, hogy az önmérséklet nem öl. Kuba és Amerika között enyhülést érdekes módon éppen az hoz, ami most vörös posztó világszerte: a migráns ügy. A nyolcvanas évektől kezdve hol a kubai kormány „szabaduljunk meg az ellenzékiektől” szemhunyásával, hol az amerikai szándék, hogy saját területre mentsék azokat, akik majd felléphetnek a rezsim ellen, rengeteg kubait hoz Amerikába (pl. Miami kubai közössége) s ez, a központok szándékától függetlenül maga után vonta a családlátogatási programokat is, az első kapcsolatlehetőségeket a két ellenfél között. Az amerikai elnökök hosszú sora, akik a rezsimmel direkt, vagy indirekt módon le akartak számolni, itt kezdett szakadozni, és innen annak a reménye, hogy végre szóba kerül a kubai közember is, akit nem csak a saját nyomorító rendszere, de a washingtoni figyelem is sújtott. Ugorva: egyre elfogadottabb az elképzelés, miszerint Amerikára nézve, Obama egy alapjában véve jóindulatú kísérlet volt, hisz nem csak beszélt róla, de meg is akarta valósítani azt, hogy különbözzön elődeitől. Kevesebbet háborúzik, többet gondolkozik, a beavatkozás helyett bevezeti a gondolkozás primátusát. Ez mind szép lenne, ha Amerika tényleg azt teszi, amit a feje elképzelt, azaz békét hoz, teremt, ám ő valójában kivonult a hozzájárulásával kreált konfliktusokból. Ez akár elég is lehetett volna, de így csak olyasmit eredményezett, mint az újra-Irak, ismét-Afganisztán, és így tovább.

 

Ha el is költözne a börtön Guantanamobó, a bázis akkor is maradna

 

Jön az üzlet, megy a börtön?

Obamának – lelépte előtt – jószerével nem maradt más tiszta eredményre törekvési lehetősége, mint Kuba és talán Irán. Utóbbi már egy másik téma és korántsem lezárt. A kubai eset sem az, annak ellenére, hogy immáron mindkét országnak van hivatalos diplomáciai képviselete egymás földjén. Kötve hiszem, hogy egy darab Amerika odaát és egy kis Kuba emitt megoldaná több évtized problémáit, amennyiben az amerikai nyitásban továbbra is belekalkulált, hogy magában az amerikai ethoszban Kuba belekövült, mint a gonosz. Úgy látszik, hogy az autoriter rendszerek nem szívlelik más autoriter rendszerek létét, s ez igaz az egyház és politikum viszonyára is: amennyiben a Vatikán szerepét vesszük a kommunizmus felszámolásában, úgy nézzük az első latin-amerikai pápáét is abban, hogy Obamával együtt, Obamára felhatalmazóan hatva segítette a mostani békülési folyamatot. Le a kalappal, ezt a szálat nem kell elfelejteni, ejteni. Azt sem kell elfeledni, hogy bár Raúl is egy Castro, de nem Fidel, igazán nem lehet oly gazságokat rákiabálni, mint a fivérére, ugyanakkor egy idős emberről van szó, ahogy

idős az a nomenklatúra is, amelyet még „Fidel-fidelnek” lehet nevezni,

s ez is a továbblépés felé mutathat. Az amerikai képviselet Kubában azt is jelenti, hogy tagjai, bár be kell jelentsék utazásaikat, nem akadályozottak abban, hogy Havannán kívül is mozoghassanak szerte az országban, s a legnagyobb eredmény az lenne, ha kubai önmagukat is megismernék Kuba felfedezése (nem újra, hanem igazi és teljes értelemben) közben, amolyan gnoti se auton elv alapján. Így az is érthetővé válik számukra, hogy mit jelent az, ha a kubaiak az embargó teljes eltüntetését kérik. Az eredeti gazdasági-pénzügyi tranzakciókat (Kennedy) megerősítő Helms-Burton törvény egyszeri eltörlése azonban sokakban félelmet kelt: hogy a kubai alig-fogyasztói piac nem bírja majd a szabadpiaci beözönlést és összeroppan. Lehet, én meg attól félek, hogy a folyamatot a szenátusban és képviselőházban lévő republikánus ellenzők miatt, vagy egy jövendő republikánus elnök miatt a rossz-viccességig elhúzzák. Az igazság valahol Washington-Miami-Havanna közt lehet: Washington akarja a normalizálódást, végül is kubai amerikaiak 2009-től könnyebben mehettek haza, küldhettek haza pénzt, 2011-től pedig amerikaiak is utazhattak Kubába különböző oktatói (csere)programok keretében. Miamiban a kubai ellenzék tart a közeledéstől és igyekezetében, hogy ennek keresztbe tegyen, kissé hasonul a havannai keményvonalas kommunistákhoz, akik egy újabb amerikai kolonizálástól tartanak. Havannában a biztosabb állami állás még mindig csak mintegy havi 30 dollárt hoz, Havannán kívül pedig, pár óra internetezésre elmegy a háromnegyed fizetésed. A Helms-Burton törvény eltörlését az EU is szorgalmazza, hisz amennyiben európai cég üzletel Kubával, Amerika azonnal szerződést bont az illető európai vállalattal. Ide csatolható az a követelés, hogy Amerika szép összeget kellene visszafizessen Kubának az okozott szankciókárokat kompenzálandó. Az összeget mindkét oldal számolgatja és számolni is fogják a végtelenségig, ugyanis, ha ennek ad absurdum eleget tesz Amerika, úgy minden egyes hasonló esetre rá kellene nyitnia a pénztárcáját, abba meg belerokkan. Még szerencse, hogy a kubai államosítás miatti amerikai veszteségek visszafizetéséről igen kevés most a szó. Ami Guantánamót illeti, ez volt Obama első és második ciklusának is az egyik kedvenc, vesszőből font paripája, ugyanis Kuba-nyitás ide-oda, ez egy stratégiai tengerészeti bázis, nem is említve, hogy az Antillák gyöngyén továbbra is ott a legalább 2008 óta bezárandó katonai fegyház. Ha a botránykavaró börtön menne is (az itt fogva tartott terrorista-guruknak tartottak átvételére vajmi kevés a világhajlandóság), a bázis, szerintem marad. Azaz: ha az Amerika-Kuba közeledést külpolitikai eredményként akarják feltüntetni, úgy azt – főleg a szépreményű első és másodciklusos Obama-tervek pusztulásos hátterén –, meg lehet tenni, de ez tényleg csak eredmény-kezdemény: mindössze óvatos közeledésről van szó, nem egymás karjaiba rohanásról. Nagyon sok – vagy kevés – függ a következő amerikai elnöktől.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!