Csőlátás

Megkérdezett egy kedves riporterlány: mit gondolok, a magyar politikum ki akarja sajátítani Erdélyt? Kapásból csupán annyit válaszoltam rá, várjunk néhány órát, a kisajátítás kérdésében nem érdemes rögtönözni. Azután hazamentem, leültem a számítógép elé és elgondolkodtam. Székedi Ferenc jegyzete.

Hogy ki akarja sajátítani vagy sem, a szándékot egyértelműen nem tudhatom, hiszen a magyar politikai élet az elmúlt évek forgatagában bevett már néhány éles kanyart akár ugyanazon párt színeiben is. De hogy képtelen rá, abban biztos vagyok. A magyarországi politikum az erdélyi életnek ugyanis csak kis részét érzékeli. Az erdélyi élet ugyanis nem csupán erdélyi magyar élet, de ha csupán az előzőre szűkítjük le, akkor is sokrétűbb, sokkal mélyebb, semmint azt különböző politikai nyilatkozatok, vagy az Erdélyből megrendelt tudósítások mutatják. Ha a magyarországi politikum valóban meg szeretné ismerni a jelenkori erdélyi valóságot, akkor nem csupán az ünnepekre jön Erdélybe, képviselői nem csupán erdélyi magyar politikusokkal tárgyalnak, nem csupán a székely zászlókat figyelik, hanem a teljes életet, ha úgy tetszik, egy másik ország társadalmi-jogi-gazdasági valósága által megszabott mindennapokat. Soha nem hallottam például, hogy magyarországi politikusok arról tárgyaltak volna, Kolozsvárnak milyen urbanisztikai gondjai vannak, hogyan intézi a külföldi beruházásait, hogyan próbálja felfuttatni a számítástechnikai iparágakat, noha mindennek fontos következményei vannak nem csupán Kolozsvár és a környék magyar lakossága, hanem az erdélyi magyar fiatalság szempontjából is.
Mint ahogy arról sem olvastam, hogy magyarországi politikus részt vett volna egy székelyföldi önkormányzatá vagy közbirtokosság ülésen, hadd lássa a helyi gondokat és érdekellentéteket, netán arról érdeklődött volna, hogyan is állnak a birtoklevelekkel, a foglalkoztatással. Mint ahogyan arról sem hallottam, hogy magyarországi politikusok Zilahon, Nagybányán vagy Besztercén figyelték volna, milyen a magyar élet. A magyarországi politikum, legalábbis annak jelentős része Erdéllyel kapcsolatban a csőlátást gyakorolja, ezért döbben meg, amikor a romániai magyarság nem úgy cselekszik, ahogyan Budapesten elképzelték. Most, a zászlóháborúk idején, a magyarországi közszolgálati médiát figyelve, sokan nem értik, miért nem tolong minden erdélyi és székelyföldi magyar az utcán, feledve azt, hogy épp olyan hús-vér hétköznapi emberek, mint ők: dolgoznak, gyermeket nevelnek, reggelente rohangálnak az óvoda és a munkahely között, a hétvégeken utazgatnak, színházba, kiállításokra járnak, a fiatalok buliznak, sőt még olvasnak is, igaz, a legtöbbször már elektronikusan. A mindennapi erdélyi életből a magyarországi kormányzó politikum a saját hírközlő eszközein keresztül célzatosan megrendel valamit és azzal próbálja a sokarcú valóságot helyettesíteni, a végén pedig már önmaga is elhiszi, hogy a teljesség az, amit lát.
Vannak itt más ellentmondások is. Miközben egyes magyarországi kormánypolitikusok Erdélyben, a Székelyföldön beszédeikkel a romániai magyarság és a székelység önazonosság-tudatát akarják erősíteni, addig Magyarországon mindig elmondják, hogy magyarságtudatot, nemzeti érzéseket éppenséggel Erdélyben és a Székelyföldön kell tanulni. Miközben Erdélyben új típusú összefogásról beszélnek, Magyarországon a nemzeti együttműködés rendszeréből kizárják azt, akinek más a véleménye, még akkor is, ha hosszabb-rövidebb távon kiderül, hogy neki volt igaza. Gyakran arról beszélnek, hogy a kettős állampolgárság intézménye jogilag újból összefogja a nemzetet. A nemzetet elsősorban a közös nyelv, a tágan értelmezett kultúra, a történelem, a hagyományok, a szokások és egyfajta érzelemvilág fogja egybe. A nemzet nem azonos az állammal. A kettős állampolgárság két államhoz való tartozást jelent és az egyén szabad döntése, hogy jogilag két vagy egyetlen állam kötelékébe akar tartozni a kettős kötöttség minden előnyével és hátrányával egyetemben. Egyes politikusok Erdélyben is kizárólag a saját látásmódjukhoz igyekeznek kapcsolni a nemzetet, s ki akarják rekeszteni belőle mindazokat, akik másképpen gondolkodnak. Amikor csak a saját nézeteiket tekintik mindenhatónak, egyeduralkodónak, akkor elfeledik, hogy Erdély századokon át a tolerancia és az egymás mellett élés földje volt, ahol az erdélyiek gyakrabban fogták meg a kapa nyelét, semmint a harci kürtöket fújták és a Székelyföldön is ugyanezért maradtak meg ott, ahol vannak.
Gyakran úgy tűnik: a magyarországi nemzetpolitika nem vesz figyelembe néhány alapvető tényt. Az első és a legfontosabb: Magyarország és a határon túlinak vagy külhoninak nevezett magyar kisebbségek viszonya nem lehet alárendelt, csak mellérendelt, egyetlen központból, kézi vezérléssel nem irányítható a sokszínűség, a más ország más feltételei közötti létezés. Ez nem időjárásjelentés és nem televíziós műsorszórás. A második: Magyarország és a környező országok jelentős része ugyannak az Európai Uniónak és katonai szövetségnek a tagja, következésképpen a lehető legsokoldalúbb együttműködésre kellenne törekedniük. Ha megfelelő Magyarország és azon országok között a viszonyrendszer, ahol magyarok is élnek, jobban érvényesül az az európai szellem, amelyre a kisebbségek mindig olyan nagyon vágytak. Ha pedig ennek következtében az életminőség is megfelelőképpen alakul, akkor természetes, hogy mindenki ott marad, ahol él. Nem kell ráparancsolni, de nem is lehet elcsábítani, otthonát, múltját, jelenét, jövőjét magyarként sem adja fel. Következésképpen bizonyos stratégáknak nem a terület vagy az ember kettősségét kell latolgatniuk, hanem magyarok lakta terület marad mindaz, ami addig is az volt és a stratéga mehet vissza a saját szakmájába, saját földjére. Haza.