Az újradefiniált magyar

Örömmel tudom meg azt is, hogy a magyar „békés, mindenkor alkotó (teremtő)” életvitelt folytatott, azon pedig nem szeretnék fennakadni, hogy akkor hagyományőrzőink virággyűjtés helyett miért az íjászatot szokták bemutatni, mint eleink fő szórakozását. Kustán Magyari Attila jegyzete.

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt alkalmam volt interjút készíteni olyan „szakemberekkel”, akik a görög kultúrát a magyarok érdemének tulajdonították, vagy a magyar fővárosról mint Buddhapestről beszéltek. Akkoriban legyintettem Grandpierre Atilla és társai vakmerő elképzeléseire, amióta azonban a Magyarok Világszövetsége is megerősített néhány állítást, nincs mit tennem, beismerem: mi magyarok vagyunk a legjobbak.
Hogyha nem a Magyarok VIII. Világkongresszusának zárókonferenciáján fogadták volna el az alább elemzésre kerülő írást, magam sem foglalkoznék vele, az internet tele van mindenféle áltudományos „szakirodalommal”, de mivel mégiscsak egy nagyobb horderejű társaság – tudósok, művészek, tanárok sora – adta a nevét az irományhoz, nem hagyom szó nélkül a jelenséget.
A világszövetség honlapján olvasható meghatározás értelmében a magyarság a görög-római civilizáció előtti nép jeleit őrzi a mai napig, ezen „ősnép” államalapító ereje pedig bizonyítottan kimutatható Európában, Ázsiában, Afrikában, Észak- és Dél-Amerikában. Mindezt különféle hivatkozásokat megjelölve jelentik ki, olyan neveket találni itt, mint a kolozsvári egyetemen is oktató, majd Kanadába emigráló szélsőjobbos Baráth Tiboré, Borbola Jánosé, aki szerint a hieroglifákat kizárólag magyarul lehet teljességükben és átértelmezés nélkül elolvasni, vagy d. Simon Péteré, aki pedig indián földön bukkant magyar nyomokra.
Örömmel tudom meg azt is, hogy a magyar „békés, mindenkor alkotó (teremtő)” életvitelt folytatott, azon pedig nem szeretnék fennakadni, hogy akkor hagyományőrzőink virággyűjtés helyett miért az íjászatot szokták bemutatni, mint eleink fő szórakozását. Európai ősiségünket – vélik az aláírók – előbb-utóbb a nemzetközi tudományos és a politikai közösségnek is el kell ismernie, én pedig már látom is, amint az Európai Unió – némi örmény hátszéllel – visszacsatolja az elszakított (ős)magyar területeket. Nem újságírói túlzásról van szó, az írás évszázados sebünket is említi: a magyar nemzet nem ismeri el a trianoni és párizsi diktátumok általi jogtipró szétdarabolást, írják, és hogy jó házigazda-mivoltunkat népszerűsítsék, azzal az unortodox gondolattal toldják meg a sort, miszerint zsidók és cigányok a Szent Korona védelme alatt hajdanán (is) szabadon gyarapodhattak stb.
Remélhetőleg most már minden tévelygő idegen tisztában van azzal, hogy a magyarság milyen nagyszerű múlttal bír, de az esetleges kételyek eloszlatása miatt még ráerősítenek azzal, hogy közösségünk legalapvetőbb értékei „az igazság, a tisztesség és a méltányosság, amelyek akkor érvényesülnek, ha áthatja e közösségeket a szolidaritás, a szeretet és az életigenlés”, a Szent Korona pedig „egyedülálló biztosítékát nyújtja az élet teljességének és szentségének, az emberi méltóságnak, az osztott, ellenőrzött, mellérendelő hatalomgyakorlásnak”. Ezek után érthető a köztudottan jámbor természetű Attila említése, de hogyha ettől eltekintünk, remekül mulathatunk a továbbiakban is.
A következő pontokban az állam felelősségét taglalják. Kiderül például, hogy az állam a magzatot hivatott védeni, emellett viszont a nőket is (jobb körökben itt ellentmondást fedeznek fel), ugyanakkor szavatolnia kell a nemzet biológiai túlélését – ami nyilvánvaló félrebeszélés, mivel a magyarság, vagy bármely nemzet, nem rendelkezik egyedülálló, más nemzetektől elkülöníthető génekkel.
Ilyen remek szórakozás után eszembe jut, hogy az ATV reggeli műsorában Gerő András történész mondta, magánemberek is érzik gyakran, hogy meg nem értettek, és rejtett tehetséggel bírnak. Hozzáteszem, a Nemzeti Együttműködés zászlaja alatt nem szabadna ezt tömeges szintre emelni, ráadásul teljesen fölösleges is ez a törekvés. Gyerekkorban még nem ártalmas, hogyha bizonyos szavaknak varázserőt tulajdonítunk, a felnőttek világában ez azonban már nem működik: azok a varázsmondatok, amelyek szerint a magyar ősnép, Attila békepipát szívó dakota indián (Egyiptomban), a trianoni döntés pedig elfogadhatatlan, nem működnek. Akkor sem, ha palástban és öltönyben mondják ki ezeket, vagy konferencián, szövetségként, sok aláírással teszik közzé.