Ahol a csillagok fényesebben ragyognak

Szelterszfürdő bejárata Székelyudvarhely és Csíkszereda közt, félúton található. A Lövétéhez tartozó üdülőhely, bár a megközelítése nehéz, vonzó, egyebek mellett elzártsága miatt. Az egyik népszerű szálláshely a Szent Gellért Alapítvány menedékháza, ahol fogyatékos gyerekeket is gondoznak. György Attila adminisztrátort Kustán Magyari Attila kérdezte.

Hogyan kezdődött az alapítvány tevékenysége ebben a menedékházban?

Az épület már korábban is állt, mi 1993-ban vásároltuk meg, eléggé rossz állapotban. Miután ezt rendbe hoztuk, később a faházakat is felépítettük, hogy több férőhelyünk legyen, mert időközben a forgalom is megnőtt. A fűtésrendszer kiépítése után téli programokat is szervezünk, de ez egyelőre várat magára. Mi elsősorban az értelmi és fizikai sérült gyerekekre, fiatalokra fordítjuk a figyelmünket, de erdei iskolákat is szervezünk alkalomadtán. Most már nem csak a környékbeliek járnak ide, hanem több olyan csoportot is fogadunk, akik az országon kívülről, évente, kifejezetten sátorozni járnak ide.

Milyen foglalkozások zajlanak a sérült gyerekekkel?

Négy-öt ilyen csoportot szoktunk fogadni, nekik önismereti tábort szervezünk úgy, hogy mi magunk állítjuk össze a tevékenységeket, és szakemberekről is tudunk gondoskodni. Kézműves foglalkozásokkal is tudjuk szórakoztatni a gyerekeket, a kerámiától egészen a bútorfestésig számos területen meg tudnak nyilvánulni. Arra törekszünk, hogy egy olyan filozófiát adjunk át nekik, amilyent mi a gyerekkorunkban megkaptunk. Amikor játszani akartunk, nem állt a rendelkezésünkre számítógép és tévé, hanem magunknak kellett kitalálnunk valamit. Remek szórakozási lehetőségek adódnak itt, azt is szeretik a gyerekek például, amikor gátat építünk a patakra; aztán persze másnap le kell bontani, hogy meg lehessen ismételni ezt. Mi gyermekként jól éreztük magunkat a természetben, és ezt szeretném átadni a mai gyerekeknek is.

Ez az elképzelés hogyan kap teret a programokban?

Azt a fajta szabad életet próbáljuk népszerűsíteni, amit ez a környék ad, ahol nem zárja be az embert egy kerítés vagy a szoba négy fala. Én azt szoktam mondani a táborozóknak, hogy olyan messzire barangoljanak el egy irányba, hogy vissza is érjenek, de érezzék is a szabadságot. A másik fontos dolog, hogy manapság mindent meg lehet vásárolni, minden reklámból áll, így mi arra ösztönözzük a gyerekeket, hogy legyenek céltudatosak, tudják pontosan azt, hogy mire van szükségük. Azt is megtanítjuk nekik, hogy milyen növényeket fogyaszthatnak el, szerveztünk például olyan ebédet, hogy az alapanyagokat neki kellett összehordaniuk. Érdekes, hogy a mobiltelefont mindenki elhozza magával, eleinte próbálkoznak is azzal, hogy elfogják az itteni gyenge telefonjelt, de később már nem érdekli őket ez. A szülők pedig próbálják elérni őket – eszembe jut, amikor egy kislány hamarjában lezárta az édesanyjával való beszélgetést azzal, hogy nincs ideje, neki itt rengeteg a tennivalója. Azt is megpróbáltuk, hogy az önállóságukat fejlesszük. Egy reggel megbeszéltük a gyerekekkel, hogy másnap este Csíksomlyón találkozunk, megrajzoltam nekik a térképet, adtunk egy-egy szelet kenyeret, és elengedtük őket úgy, hogy a szállásukat és a nap folyamán szükséges ételüket maguk keressék meg. Bekérezkedtek az emberekhez, volt olyan fiú például, aki az egyik tanyán csatlakozott a kaszáláshoz az éjjeli szállásért cserébe. Más alkalommal elküldtük őket Szentegyházára, hogy az emberekhez kopogtassanak be, és különböző dolgok felől érdeklődjenek, mint például a szilvapálinka vagy a málnalekvár elkészítési módozatai. Ha kiutasították őket, hát semmi baj, továbbálltak.

Hogyan viszonyulnak a szülők az ilyen merész akciókhoz?

Gyakran azt tapasztalom, hogy éppen velük van a sok baj, a gyerekek szeretik az ilyesmit. Emlékszem, az egyik kis vendégünk felhívta az édesanyját, és azt mondta neki: „sáros vagyok, de nem szidott meg senki”. Máskor egy anyukával beszéltem, aki három napja nem hallotta a lánya hangját, és szeretett volna szót váltani vele. Akkor jutott eszembe, hogy mi gyakran expedícióztunk hajdanán, a képeslapunk pedig csak akkor ért be a szülői házba, amikor már mi is otthon voltunk. Persze megértjük, hogy manapság sokkal nagyobb teret kap a kommunikáció, de látjuk, hogy a gyerek, ha jól elfoglalja magát, és valami egészséges tevékenységet talált magának, akkor nem igazán foglalkozik ezzel.

Hargita megyében a legfontosabb témák közé tartozik a turizmus fejlesztése, mégis azt érezni, hogy egyelőre kevés előrelépés történt. Szelterszfürdőn pedig, ahogyan én tapasztaltam, koránt sincs akkora forgalom, mint amilyet megbírna. Hogyan látja ezt Ön?

Azt gondolom, hogy az egész a szervezésen alapul, de nem arról van szó, hogy egy-két turisztikai cég jól végzi-e a munkáját, hanem többek között például a megyei vezetésről is. Az biztos, hogy még meg kell tanulnunk az ilyen jellegű menedzselést, de meg vagyok győződve arról, hogy szerteágazóbb szervezésre van szükségünk. Én máshol is azt tapasztaltam, hogy ezt a munkát fentről kell kezdeni – ha pedig már feltaláltak valamit, azt még egyszer ne találjuk fel. Első lépésben például meg lehetne oldani, hogy minden településen turisztikai irodát működtessenek, a külföldi vendég ugyanis ettől érzi magát biztonságban.
Meg kell szervezni azt, hogy a vendég ne csak az egyik helyre látogasson el, hanem a másikra is, tehát fontos a különféle idegenforgalmi csomagok összeállítása. Szelterszfürdőn például, mivel nincs közvilágítás, az éjjeli égbolt tiszta, nálunk a csillagok is fényesebben ragyognak, ilyen látványt nem sokan tudnak kínálni. A mi táborainkban sokat adunk a gyerekek nevelésére, megismerkednek a növényekkel, megnézzük, hogyan „pipál” az erdő egy kiadós eső után, elmagyarázzuk, hogy miért nincs itt árvíz: az erdőket nem vágták ki, de hogyha megtekintünk egy olyan helyet, ahol nincs fa, látjuk, amint összegyűl a csapadék. Néhány forrásnál tábla jelzi, hogy milyen összetételű vizet lehet inni, milyen hatása van az egészségünkre. A szomszédos Szentegyházán például a lovagoltatásra is lehetne hangsúlyt fektetni, vagy a hagyományos, kiveszőben levő mesterségekre: nálunk van még kovács, aki megmutathatná, hogy milyen szépségei vannak a munkájának. Persze vannak már olyan emberek, akik ráismertek a lehetőségekre, sokan próbálkoznak azzal is, hogy kiadják a szobáikat, de volna még fejlesztenivaló. Vegyünk egy példát: Róza néninél lehet szállást találni, de azt nem tudni, hogy mire számíthatnak nála, vagy nincs tudomásuk arról, hogy van két tehene, azokat pedig meg lehet fejni. Mindig arról beszélünk, hogy a székely falvak milyen bölcsen meg voltak szervezve, a tanult embereknek köszönhetően. Erre van szükség ma is.