Az autonómia ördöge

A legegyszerűbb út a rajtunk kívül álló okok keresése és a bűnbakképzés. Gyakran úgy tűnik, mindazok számára, akik az autonómiát emlegetik, fontosabb, hogy közhelyként beszélni lehessen róla, semmint a gyakorlatban működőképessé tegyék. Székedi Ferenc jegyzete a szenátusi szavazás után.

Olvasom néhány erdélyi magyar lapban, hogy a román szenátus hét év után elővette, majd többségi szavazattal vita nélkül elutasította a 2005-ös, Garda–Sógor-féle Székelyföld-autonómiatervezetet.
A Magyar Távirati Iroda pontosabban fogalmaz: a román szenátus többségi szavazattal elutasította a székelyföldi területi autonómiáról szóló törvénytervezetet, amelyet 2005-ben terjesztett a törvényhozás elé a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) két politikusa, Sógor Csaba szenátor és Garda Dezső parlamenti képviselő.
Várom, hogy megszólaljon Sógor Csaba európai parlamenti képviselő, vagy Garda Dezső volt parlamenti képviselő, hogy elmondják: nem ők állították össze, csupán benyújtották a tervezetet.
És várom, hogy megszólaljon a Székely Nemzeti Tanács, hogy elmondja: az SZNT kérte meg az akkor az RMDSZ kebelén belül ellenzékinek számító honatyákat e lépésre. És várom, hogy elmondja: testületként a közéletből egyik napról a másikra eltűnt, az RMDSZ berkeiben úgyszintén ellenzékinek számító nagyváradi RMDSZ-es szenátor, dr. Csapó József tervezetét tették, ha nem is az első éjszaka, de az első népgyűlésük jogán a magukévá.
Ezt pedig a mai copy-paste világban föltétlenül el kellene mondani. Mert Dr. Csapó tervezete döcögős, helyenként összeollózott, ellentmondásos, a mai székelyföldi és romániai valóságot, az idő múlását figyelembe nem vevő, az úgy-ahogy demokratizálódó Romániában erőteljesen összpontosított székelyföldi államot megteremteni óhajtó dokumentum, de mégiscsak olyan szellemi termék, amelyen szerzője sokat dolgozott, sokat gondolkodott.
Ugyanígy tett Szőcs Géza, amikor elkészítette a romániai magyarság státusáról szóló tervezetét.
Ugyanígy tett a ma egyetemi tanár Szilágyi N. Sándor, aki jórészt nemzetközileg elfogadott szabályok és szabályozók alapján próbált, ha nem is egy új, de az elfogadtatás ígéretével kecsegtető új romániai magyar világot megteremteni.
Így tett Borbély Imre, amikor sokak számára tökéletesen érthetetlen fogalomrendszerrel próbálta leírni és megváltoztatni a romániai magyarság állapotát.
Így tett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és Bakk Miklós, amikor az aszimmetrikus regionalizmus keretében próbálta a régiók autonómiájának különböző hatásköreit erősíteni, valamelyest az ésszerűség világa felé próbálva eltolni a délibábos látomásokat.
Így tett mindenekelőtt Katona Ádám és az Erdélyi Magyar Kezdeményezés, amikor a 89-es változások után, a kezdetek kezdetén igyekezett az autonómia és a társnemzet fogalmát meggyökereztetni.
Így tett több magyarországi párt, sőt kormányzat, próbálva tanulmányokban, sugallatokban kínálni a máshol bevált autonómiamodelleket, a siker legkisebb esélye nélkül.
A romániai magyarság soraiban is alig-alig visszhangzó szenátusi szavazás után, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt elnökei úgy gondolják, megint lehet ütni egyet az RMDSZ-en: ők a hibásak, a tájba simulók, az apró léptekkel lépkedők, az esküszegők, hogy az autonómia még mindig csak fogalom. Pedig ennyi elméleti kezdeményezés után inkább nem azt kellene megvizsgálni: vajon a kudarc oka nem az, hogy eleve rosszul gondolkodunk? Vajon nem kellene lemondani arról, hogy mindegyre valamiféle elméleti köpenyeget húzzunk a hétköznapi valóságra, és nem ez utóbbiból kiindulva lenne jobb építkezni?
Szervezeteinknek se vége, se hossza. Nem kellene már egyszer pontosan megvizsgálni, hogy meddig terjednek a székelyföldi helyhatóságok hatáskörei, gazdasági lehetőségei, a helyhatósági törvény és más jogszabályok alapján hogyan lehetne ezeket tágítani, majd mindezek bővítését foglalni össze valamiféle stratégiában?
Mi történne, ha a Székely Nemzeti Tanács venné a fáradságot, hogy sajtószemlét készítsen azokról a székelyföldi, helységeken belüli és kívüli, sorozatos érdekellentétekről, amelyek oly sok térségben gátolják az együttműködést, a korszerűsödést, a helyi kitörési kísérleteket, ha úgy tetszik, az önállóságot és önrendelkezést, majd ezeket próbálnák valamiképpen feloldani? Mindez nem a románokon, nem Bukaresten múlik.
A legegyszerűbb út a rajtunk kívül álló okok keresése és a bűnbakképzés. Gyakran úgy tűnik, mindazok számára, akik az autonómiát emlegetik, fontosabb, hogy közhelyként beszélni lehessen róla, semmint a gyakorlatban működőképessé tegyék.
Nem szoktam idézni, de most meg kell tennem. Tamási Árontól, a legszékelyebb írótól és a legszékelyebb írásából, ahogyan manapság mondani szokták. (Székely, székelyebb, legszékelyebb – hát nem nyelvtörő és nevetséges?) Tehát: Ábel a rengetegben, amikor a puskát még mindig jól kezelő egykori tábori pap, páter-gvárgyián megpróbál rálőni a rózsabokorban rejtőző ördögre.
„A főbarát ráemelte a puskát a rózsabokorra, és belédurrantott, de a szóláson kívül más eredmény nem mutatkozott.
– Jó, hogy nem volt ott az ördög – jegyezte meg Márkus.
– Miért? – akaszkodott Fortunát véle.
– Azért, mert ha ott lett volna, a főtisztelendő páter-gvárgyián meglőtte volna.
– Meg, hála Istennek.
– Nem hálaistennek! – ellenkezett Márkus.
– Hát miért? – ütött rajta Fortunát.
– Azért – felelte Márkus –, mert ha meglőtte volna, akkor mi kenyér nélkül maradtunk volna”