Az államot csak segítenünk kellene

Annak ellenére, hogy a Kolozsváron szervezett Történeti tartószerkezetek nemzetközi konferencia nem a nagyközönséghez szólt, a műemlékvédelem, a több évszázados épületek felújítása és tartalommal való megtöltése közvetlenül érinti a közösségeket. Szabó Bálint professzort, a szervező Transsylvania Nostra Alapítvány elnökét Kustán Magyari Attila kérdezte.

Az Erdélyi Műemlék-restaurátorok Egyesületével közösen szervezett találkozót közel másfél évtizede jegyzik. A mostani konferencia milyen témát dolgoz fel?

A kilencvenes évek elején indítottunk egy műemlékvédelmi szakképző tanfolyamot, ahová a témával összefüggő összes – tizenhét-tizennyolc – szakma képviselőit meghívtuk. Idővel felvetődött, hogy a különböző szakmáknak saját problémáikat is meg kell beszélniük, ezért indítottuk útjára a szóban forgó konferenciát. Igyekszünk minden alkalommal az aktuális témákat feldolgozni, ebben az évben a társadalommal való viszonyunkat vitattuk meg.

Állam és műemlékvédők, állampolgárok és műemlékvédők kapcsolatát?

Igen, azt a kérdést egyebek mellett, hogy milyen törvények születnek a tevékenység működésére, vagy hogy biztosítja-e az állam az emberek műemlékvédelemmel kapcsolatos oktatását, tud-e bármit az iskolás vagy akár a felnőtt arról, hogy mi ennek a munkának az értelme. Tudhat-e egyáltalán valamit? Nem figyel oda órán, vagy nincs is óra, amin odafigyelhetne? Arról is beszéltünk, hogy a társadalom számára mennyire fontos a műemlékek restaurálása. Ceauºescu azt mondta, új embernek új házba kell költöznie. Érdekes, hogy bár az ő tevékenységét elutasítjuk, de ezt az állítását az emberek többsége helyesnek tartja. Az 1948-as „újvilágos” tantervekből kimaradt ez a téma, és sajnos 1989 után sem történt változás ilyen szempontból.

Az állam milyen mértékben áll a műemlékvédelem oldalára?

Romániában sok jó törvény van, ezeket azonban nem tartják be. A mi területünkön sincs ez másképp, emellett a társadalomnak sincs igénye arra a munkára, amit végzünk. Úgy gondolom, hogy ezen a téren az államnak erőszakosabban kellene föllépnie, és nevelnie kellene a társadalmat. Szükség van például egy tartószerkezeti vizsgálatra az építési engedély kiváltásakor, de a törvény nem kéri számon az emberektől a többi fontos szempont felmérését, mint amilyen a gombák, a nedvesedés, salétromosodás figyelembevétele.

Mennyire működnek a pályázati kiírások?

Ezekkel az a probléma, hogy először is fel kell tölteni a pénzeszsákot, ezzel szemben Victor Ponta arról beszél, hogy minden forrást megvon, mert szegény az ország. Az lehet, hogy ebben igaza van, de így még szegényebbek leszünk. Az uniós támogatások működnének is, de sok a botrány a különböző lopásokkal kapcsolatosan, ezért aztán meglehetősen merevek az előírások, állandóan attól tartanak, hogy az ember megrövidíti őket. Nem mondom, hogy nincs igazuk ebben, de azért csak van néhány ember az országban, aki nem lop! Mindennek ellenére lehet élni a lehetőségekkel, fel tudunk mutatni néhány kézzelfogható eredményt, ami több millió eurós nyertes pályázatnak köszönhetően csodálható ma.

Amikor az állam nem teszi a dolgát úgy, ahogy azt elvárnák tőle, különféle civil megmozdulások, alapítványok bukkannak elő. Ön több szervezet tagjaként, illetve vezetőjeként miben látja a civil világban rejlő lehetőségeket?

Mindenütt a világon azért találták ki a civil szervezeteket, mert az állam nem képes minden terület lefedésére. Annak idején, amikor az Erdélyi Műemlék-restaurátorok Egyesületét alapítottuk 1995-ben, egy évvel később a Transilvania Trust Alapítványt, 2002-ben pedig a Transsylvania Nostra Alapítványt, azzal a céllal jöttünk létre, hogy az állam bácsit segítsük. Nyugati országokban ezek a tömörülések ezért is működnek, nálunk azonban időnként arra kényszerülnek, hogy a teljes hiányt pótolják, a szerény lehetőségeiktől függően. Hogy egyetlen dolgot említsek, Románia az egyetlen ország Európában, ahol nem létezik állami, műemlékvédelmi folyóirat – ezt is magunk pótoljuk egy többnyelvű kiadványsorozattal. Szó volt arról is, hogy a Kolozsváron zajló műemlék-helyreállításra szakosító posztgraduális képzést felvállalta ugyan a Babeº–Bolyai Tudományegyetem, de a teljes szervezést mi bonyolítjuk le. Az államot segítenünk kellene csupán, nem jó az, hogy egy alapítványon áll vagy bukik egy ilyen képzés léte.

A nemrég lezajlott Bonchidai Kastély Napok a társadalommal való kapcsolattartás egyik remek eszköze. A felújítandó épület köré gyerekek, felnőttek gyűlnek, hogy kikapcsolódjanak, megtekintik a félig kész, félig romos kastélyt, és talán megértik, hogy milyen jelentősége van egy ilyen beruházásnak. Szerveznek még ilyen jellegű megmozdulásokat az országban?

Vannak még lehetőségek arra, hogy közel kerüljünk a társadalomhoz. Jó példa erre a torockói teljes falu-helyreállítás, ott ugyanis úgy próbáltuk kiosztani az anyagi támogatásokat, hogy csak azok kapjanak pénzt, akik nem teszik tönkre a házukat. Ez is a nevelés egyik módszere, sajnos az a probléma, hogy általában boldog-boldogtalan hozzájut a támogatásokhoz, és aztán sok szamárságot csinálnak. Azokon a rendezvényeinken, ahová az utca emberét is szívesen várjuk, felbukkannak érdeklődők, persze nem nagy számban – a társadalommal megpróbáljuk tartani a kapcsolatot, de közben a szakmai munkát is el kell végezni, olyan feladattal is keresnek meg, amit sajnos nincs módunkban elvállalni.

Hogyha már szóba került Bonchida, beszéljünk arról, hogy hol tartanak a kastély felújításával.

Nemrég visszakapta a kastélyt a grófnő, ezért az európai uniós támogatások rögtön megszűntek. Ugyan abban állapodtunk meg, hogy a Transilvania Trust Alapítvány negyvenkilenc esztendeig használhatja az épületet, a tulajdonjogi viszonyok megváltozásával a támogatás leállt, ezért más módokat keresünk. Szakképzést folytatunk az épületen, amire kapunk pénzt, ezzel pedig időközben a kastélyt is helyreállítjuk, viszont ebben a tempóban körülbelül 2125-ben leszünk készen. Ki kell találnunk valamilyen módot arra, hogy a szükséges 10-12 millió eurót megkapjuk, de csak az Európai Uniótól várhatunk segítséget.

Mi a helyzet a besztercei evangélikus templommal, amely a felújítás után, két évvel ezelőtt, leégett?

Sikerült egymillió eurót pályáznunk, így aztán visszaállt a templom korábbi állapota, ráadásul a fedélszerkezet épen megmaradt részét is restauráltuk, tehát plusz munkálatokat is el tudtunk végezni. Sajnos további négy-ötmillió euróra volna szükségünk, hogy ez a templom régi pompájában jelenjen meg. Vannak erre próbálkozások, talán egyszer ebből a projektből is lesz valami.

Ezeket az épületeket élettel kell megtölteni, ami egyúttal a közembert is meggyőzheti arról, hogy volt értelme a befektetett pénznek. A munka ezen részével foglalkoznak-e?

A műemlék sorsa valóban akkor pozitív, hogyha sikerül is használni azt. Föltétlenül szükség van ehhez arra, hogy találjunk jelentkezőt is. Nagykárolyban például hamarosan ki fog derülni, hogy hogyan lép a helyi önkormányzat, a zilahi volt kaszárnyából is kultúrközpont lesz, amennyiben a Szilágy megyei vezetés megtölti tartalommal az épületet. Bonchidán kétlépcsős projektet képzeltek el: egyrészt a helyreállítás alatt zajlanak szakképző programok, illetve évente megtartják a Kastély Napokat, másrészt a restaurálás utáni időszakra kell életet lehelni belé. Egyelőre nem tudni pontosan, hogy mi lesz a szerepe a felújítás után.

Milyen nemrég befejezett vagy folyamatban levő restaurálási munkákról illik tudni Erdélyben?

Jelenleg olyan pillanat van, amikor sok terv elkészült már, de arra várunk, hogy beinduljanak a munkálatok; ilyen például a szilágysomlyói Báthory-vár, a nagykárolyi katolikus templom. Nagykapuson egy gyönyörű szász templom restaurálása el kellett volna már kezdődjön, a bögözi református templomon pedig éppen folyik a helyreállítás, itt azonban nem alapítványként, hanem szakemberekként vagyunk jelen.