Autonómia-fonákok

„Mondja a kisebbségi elit a magáét a választások előtt, s persze utánuk is, de közben csináljunk olyan többségi mentális térképeket, amelyek pártfüggetlenek, de kultúrafüggőek, és a kisebbségi érvelésmódot legalább négy-öt évre kijelölhetik.” Tamás Pál elemzése a Helyzetkép rovatban.

Tegnap beültem pár órára az MTA egyik pesti konferenciatermébe, az etnikai pártokról szervezett vitanapra. Egy nagy kutatás első eredményeit foglalták össze. Okos szövegek. Komoly emberek több helyről. Salat Levente és Bakk Miklós erdélyi szaktudást is megjelenítettek/hettek. De én most nem a pártkutatásokról akarok elmélkedni. Ezen a délutánon számomra fontosabbnak tűnt, ahogy a kisebbségi autonómia ügye folyamatosan elő-előbukkant, és ahogy a vizsgált pártok, vagy inkább jelen levő tudós interpretátoraik ezt megjelenítették.
Két dolog tűnt fel igazán. Az első, hogy a Kárpát-medencében igazán egyetlen térségben, a jugoszláv utódállamokban történt ebben az ügyben fontos elmozdulás, ami akár sikernek is nevezhető. S az sem területi, hanem (csak?) kulturális-személyes autonómiák megjelenését, elfogadását jelenti. Máshol, Romániában, Szlovákiában, Ukrajnában lényegében másfél évtized alatt, miközben a kisebbségi politizálás valóban fontos állásokat épített ki magának, ebben az ügyben áttörés sehol sincs. Sőt, a jelenlegi politikai szerkezetekben, pártviszonyok, uralkodó politikai beszédmódok mellett talán a következő néhány évben sem valószínűsíthető autonómia.
A második, hogy ezt feltételezhetően az etnikai pártok is tudják. S a viták tulajdonképpen a kisebbségeken belül rekednek. Nem is a többségnek szólnak. Céljuk igazán annak bizonyítása a kisebbségi nyilvánosságban, hogy annak elitje nem fordított hátat választóinak, őket képviseli, s harcol, kompromisszumokat köt értük a többség vezetőivel. S azután kisebbségi ellenzékük is, amely helyet szeretne magának csinálni a kisebbség első vonalában, ugyanezt az ügyet használná fel annak bizonyítására, hogy ő jobb lenne, a mostaniaknál méltóbban tudná megjeleníteni a kisebbségi érdeket. De ők még a mostani elitnél is bizonytalanabbak abban, hogyan lehetne mindezt előadni a többségieknek. Valószínűleg ők is érzik, hogy rövid távon sehogy, középtávról meg ezekben a politikai rendszerekben valamilyen kidolgozottabb fogalomrendszerrel igazán szinte senki sem gondolkozik.
A történetet, persze, leönthetik – le is öntik – még hol tudós, hol nem annyira, kisebbségi jogászok. De hát egy egyelőre nem eladhatónak tűnő termék előállítási hatékonyságáról nem biztos, hogy érdemes ennyit beszélni.
Jobbik esetben ez a kisebbségi vita belügy marad, a többségi nyilvánosság nem érzékenykedik, nem reagál túl, egyszerűen sehogy sem reagál, nem vesz tudomást a kisebbségi politikai elit azon piaci küzdelmeiről, amelyek a „ki képvisel hitelesebb autonómiamodellt?” retorikával folynak. Kívülről nekem ilyennek tűnik a román eset. Rosszabb esetben meglepődik, felháborodik, kikéri magának. Pedig igazán nem is hozzá beszéltek. S ellenlépéseket foganatosít. Mint például különböző, egyébként a kisebbségekről az átlagnál pozitívabb képpel bíró szlovák jobbközép kormányok az ország olyan regionális szerkezetének fenntartásával, amely a területi autonómia elvi lehetőségét is kizárja. A részletek iránt érdeklődők sok fontosat találhatnak Szarka László dolgozataiban.
Mindebből három dolog is következni látszik.
Az első ismét a nemzetközi politikai. Egy etnikai háború után az új helyzet szabályozása is természetesen nemzetközisedik. A nagyhatalmi és a különböző nemzetközi szervezetekben előbukkanó várakozások maguktól értetődőek. Azokat nem a kisebbségi elitek kezdeményezik. Sokszor a háború után lelkileg sincsenek ehhez még megfelelő állapotban. Kapcsolatuk a konfliktust keretek közé szorítani akaró nemzetközi játékosokkal egyébként is aszimmetrikus. Jobbik esetben kliensek, akiktől azért megkérdezik, ha már a patrónusok érdekszférái kialakultak, hogy akarnak-e adott téren belül valamit csinálni. Rosszabb esetben kész sémákat ajánlanak fel nekik, próbálják magukat azokon belül elképzelni. Háborús helyzetre, szerencsére, a Kárpát-medencében a következő harminc évben kilátás nincs (azon túl meg úgysem látunk semmit). Tehát kemény akaratú elszánt nemzetközi szponzorai önmagában előrehaladott etnikai autonómiáknak itt nem lesznek, ha valamit nélkülük meg tudunk csinálni, elfogadják. De hogy ők akarnának itt valamit?
A második a többség akarata. Láthatóan ettől függ a dolog. Nyilvánvalóan a többségek mentalitása más, és ráadásul időben is változik, elutasít, de különösképp nem érzékeny Romániában. Azt hiszi, hogy politikai értékvilágával az ilyesmi ellentétes, különösen ha területi metszetei is vannak. De nem gondolja, hogy az egész ötlet államát veszélyeztetné, s a román identitáson végletes sebet ejtene. Ráadásul a magyarok területi autonómiát csak egy jól lehatárolt, román tömbök által körülvett, hegyek közé szorult medencesorban kívánnának. Innen ezt a területet nyilvánvalóan senki sehova sem csatolhatná. Más a szlovák érzékenység. Újabb állam, frissebb identitásokkal, ahol a magyarság határ menti területeken helyezkedik el. Nem olyan összefüggő etnikai láncban ugyan, mint 1939–40-ig, amikor ez a terület ugye egy időre ismét magyar lehetett – de akkor is. Nem kell elvakult szlovák nacionalistának lenni ahhoz, hogy valaki itt óvatosnak higgye magát. Ráadásul az autonómia terminust tudtommal kiemelten a román politikai nyelv nem használta, a szlovák igen, mégpedig a saját mozgásterének bővítésére a csehekkel szemben, aminek tudjuk, az egykori csehszlovák országrész önállósodása lett az eredménye. Ukrajnában a kis létszámú magyarság autonómiája senkit sem érdekelne, a sokmilliós orosz vagy orosz nyelvű tömböké azonban igen. Azok szövetségi államformát akarnának. Ha az ukrán nemzeti gondolat számára ez elfogadhatatlan, akkor ugyanígy kezeli a magyart is. Mindezekből a közhelyekből csak azt tudjuk, hogy ebben a történelmi szakaszban (és ez nem egy négyéves politikai ciklust jelent) területi autonómiáról reális programként felesleges beszélni. Viszont lehetne és kellene kulturális, kollektív és egyéni autonómiákról beszélni. Ezek fontos elemeit be lehetne vinni (lopni?) a román vagy a szlovák politikai kultúrába, és a magyar elit közben a saját színpadán büszkélkedhetne vele, hogy lám-lám, ő kihajtotta (ki fogja, vagy ki tudja hajtani) ezekből az autonómiát.
A harmadik egyfajta dekonstrukciós program. Ezen két összefüggő projektet értenék. Először is, a politikai közhelyek szintjén túl nemigen tudjuk, hogy egy szélesebb autonómia programsorból melyik többségi miliő milyen sorrendben és mennyit lenne hajlandó most elfogadni, hogy a román értelmiségi elit melyik csoportja milyen elszántan mivel helyezkedik szembe, mitől idegenkedne, de azért passzivitását alapjában megőrizve, és hol van az, amit hajlandó lenne elfogadni. Már persze nem azért, mert az a kisebbségeknek „jár”, hanem azért, mert ezzel önmagának bizonyítja, hogy mennyire európai és nagyvonalú. Ráadásul tisztába kellene jönnie azzal, hogy – legalábbis jelenleg – ezek közül melyik az az értéktartomány, amely nem mozog, és melyik az, amelyet azért meg lehet mozdítani. Mindehhez persze vizsgálni a többségi sajtót, elemezni esetleges korábbi analógiákat. Én nagyon fontosnak tartanék empirikus próbákat, például egy komoly fókuszcsoportos vizsgálatot mélyinterjúkkal kiegészítve a román értelmiség különböző csoportjaiban, esetleg ideológiai táboraiban. Ezek finomelemzéséből meg lehetne haladni a mai sztereotípiákat. Tudtommal ilyesmit sem itt, sem a szerbek, szlovákok, ukránok között nem vizsgált senki.
Az így lassan mégiscsak összeálló többségi mentális térképek alapján azután lehetne autonómiamarketinggel próbálkozni. Ha tudjuk, hogy mindenhez hangulatot kell váltani, eddigi többségi világképeket kell átprogramozni, akkor miért hisszük, hogy mini pártközi alkudozással egy ilyen fontos kultúraváltáson a többség értékvilágában túl lehetne kerülni. Nincs szó megoldhatatlan feladatokról, de hát nem magunknak, hanem nekik kellene mondani, mégpedig úgy, hogy közben véletlenül se nyíljon ki a bicska a zsebükben. A bicskát, persze, senki sem akarja provokálni, de félek, hogy azon is meglepődnénk, ha a többség elkezdene valahogy erre az egészre reagálni. Márpedig e nélkül nem megy.
Közben, persze, mondja a kisebbségi elit a magáét a választások előtt, s persze utánuk is, de közben csináljunk olyan többségi mentális térképeket, amelyek pártfüggetlenek, de kultúrafüggőek, és a kisebbségi érvelésmódot legalább négy-öt évre kijelölhetik.