Arról, hogy mi a terror

2015. 11. 16. 22:06

Egy darabig talán elégedetten sétálgatunk ott házon belül, mi páran, az ostromlott vár védői, hisz a külvilágot sikeresen kizártuk, de egy idő után rájövünk, mégiscsak sokan vagyunk a vastag falakon belül, lehet, van, akinek kint kellett volna ragadnia, mert bármikor válhat tolvajjá. Tasnádi-Sáhy Péter írása.

 

Nagyon érdekes lenne felmérést készíteni, hogy kinek mit jelent a terror. Bizonyára ma legtöbben a több helyszínen lezajlott összehangolt párizsi gyilkosságokkal azonosítanák, másoknak eszébe jutna a Charles Hebdo elleni januári terrortámadás, a madridi vagy a londoni robbantások, illetve a World Trade Center katasztrófája. Az áldozatokat siratók, a megtámadottakkal közösséget vállaló legtöbbünk számára a terror maga a terrorcselekmény, a gyilkosság, a terror mint fogalom középpontjában a halál, a veszteség, a meglopottság áll.
Természetesen, miután felocsúdunk az első sokkból, talán már a méltányos ellencsapáson is túl vagyunk (levadásztuk a tolvajt) elkezdjük kutatni a halál, a veszteség, a meglopottság okait, próbáljuk kideríteni, miként jutott be a tolvaj a házba, hogy kincseinket magával vigye. Nézünk körbe, hol maradt nyitva egy ajtó, egy ablak, de miután bezártuk, mégsem leszünk elégedettek, hiszen bármikor jöhet egy másik tolvaj, vagy ugyanez más alakban, tekintetünk a többi ajtóra és ablakra téved, rájövünk, milyen gyengék, még bezárva sem jelentenek kellő védelmet, a falaink is vékonyak, nincs páncélökölre szükség, hogy egy újabb támadás áttörje. Ezért hozzáfogunk, hogy megerősítsük őket, az ajtókat és ablakokat pedig bedeszkázzuk, mert mégiscsak jobb elzárkózni teljesen, mint újabb tragédiát átélni, mint újabb tolvajt beengedni.
Egy darabig talán elégedetten sétálgatunk ott házon belül, mi páran, az ostromlott vár védői, hisz a külvilágot sikeresen kizártuk, de egy idő után rájövünk, mégiscsak sokan vagyunk a vastag falakon belül, lehet, van, akinek kint kellett volna ragadnia, mert bármikor válhat tolvajjá.
Először csak gyanakodva fürkésszük egymás arcát, aztán óvintézkedéseket teszünk, nyállal hajszálat ragasztunk az ajtónyíláshoz, hogy lássuk, valaki bement-e távollétünkben, amíg kimentünk a konyhába, aztán, a biztonság kedvéért, éjszakára az ágy mellé odaállítjuk a piszkavasat, később pedig már az ajtónál állunk vele lesben. Mígnem eljön az este, amikor elhalad valaki valakinek az ajtaja előtt, a lesben álló pedig utána veti magát.
A második – a házon belüli – gyilkosságtól kezdődik minden elölről, csak már nem a házat kerítjük körbe, hanem a szobát torlaszoljuk el a szekrénnyel. Aztán szobán belül lejátszódik megint a folyamat, mígnem mindenki egy-egy felborított asztal mögött kucorog egyedül életveszélytől tartva, mások számára életveszélyt jelentve.
Lehet vitatkozni az előbbiekben felrajzolt parabola igazságtartalmával, de a történelmi előzmények, vagy akár a péntek óta eltelt napok eseményeit vizsgálva nem feltétlenül érdemes.

A terror sohasem elszigetelt esemény, hanem láncreakció,

melynek a veszteség okozás, a gyilkosság csak eszköze, de középpontjában nem az, hanem – mint ahogy a szó eredeti jelentése is mutatja – a rettegés áll. Ha frontokat akarunk megállapítani (mivel a terror mégiscsak háború), akkor egyetlen szempont az, hogy valakinek érdekében áll-e a rettegést fenntartani vagy sem, és a két halmaz szétválasztásánál még csak az sem lehet szempont, hogy pillanatnyilag házon belül vagy éppen kívül van-e az illető. A terror, mint háború frontján kizárólag kétféle ember létezik: a rettegés haszonélvezője és a rettegés áldozata.
Éppen ezért, a terror ellen hatékonyan küzdeni nem a gyilkosság megtorlásával, az esetleges eljövendő veszteségek megelőzésével, a kockázat minimalizálásával, hanem kizárólag a rettegés leküzdésével lehet.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!