Apa temet

Jön ez a film, ott ülök az első vetítésen tizedmagammal a nagyváradi zsidók kínvallatásához díszletül szolgáló sörgyár helyére épített bevásárlóközpontban, és teljesen más arc néz vissza rám, mint amit eddig felépítettem magamban. Tasnádi-Sáhy Péter jegyzete a Saul fia nagyváradi premierjéről.

A Saul fia romániai premierje utáni reggelen eszembe jut, amit Nemes Jeles László mondott az Aranyglóbusz átvételekor: „a holokauszt számomra egy arc, ne feledjük ezt az arcot!”
Nagyváradon élve eddig azt gondoltam, mifelénk nem olyan nehéz felidézni, hiszen 30 ezer is akad belőle, abból csak tud választani egyet magának az ember. Itt van rögtön Heyman Éváé, akit 13 évesen rángattak el otthonról és küldtek a halálba. Van róla fénykép, olvashatjuk a naplóját, a nevelőapja híres holokauszt könyvét (Zsolt Béla: Kilenc koffer), végigjárhatjuk élete színtereit a Gyöngyösi István (Snagovului) utca 3. alatt található nagyapai háztól a gettóban kijelölt Szacsvay (Cuza Voda) utca 20-ig, onnan pedig kis fantáziával a gázkamráig, ha a vagonírozás helyszínén álló szobra előtt üldögélve szánunk erre némi időt a Rhédey parkban. Nap mint nap sétálunk azokon az utcákon, ahonnan alig hetven éve a város lakosainak egy része elhurcolta, vagy minimum hagyta elhurcolni a város lakosainak másik részét, uszkve húsz százalékát. Kis beleérzéssel – táblák, botlasztókövek nélkül is – átérezhetjük a város kitépett és bevagonírozott részének hiányát. Mondom, gondoltam mindezt tegnapig.
Aztán jön ez a film, ott ülök az első vetítésen tizedmagammal a nagyváradi zsidók kínvallatásához díszletül szolgáló sörgyár helyére épített bevásárlóközpontban, és teljesen más arc néz vissza rám, mint amit eddig felépítettem magamban. Nem egy kislány arca ez, de még csak nem is a szerepre tökéletesen kiválasztott Röhrig Gézáé, hanem a sajátom, mindnyájunké, az emberé.
Én, mi mindnyájan, az ember bolyong ebben a filmben nagy piros ikszel a hátán, mint valami apokaliptikus videojátékban, körülötte minden homályos, csak a fák lombjai nem és az a néhány arc, amiben tisztán megláthatja önmagát. Mindegyik arc én vagyok, mi mindnyájan vagyunk, mindegyik maga az ember. A gyilkos is, a haló is, a túlélő is. És mindegyik áldozat, „teljesen elégetett”, pontosan az, amit a holokauszt jelent.
Nincsenek hősök. Saul nem hős, pusztán annyi a különbség közte és a környezete között, hogy emberi arca van, és emberi érzékszervei, amikkel megérzi, mit kell tenni. Ott áll közvetlen rálátással a helyzet lényegére és nem érdekli sem a menekülés, sem a túlélés, sem a bosszú, el akar temetni egy fiút. Nem elégetni, nem elkaparni, hanem eltemetni, beavatni a halálba, felelősséget vállalni érte a túlvilágon. Antigoné óta tudjuk, hogy e nélkül az élet nem folytatódhat, ez olyan kötelesség, ami minden más szempontot felülír.
Bár nem derül ki kristálytisztán, de azért sejthető: Saulnak nincs vérszerinti fia. A beavatás (mind az életbe, mind a halálba) és felelősségvállalás viszont elsősorban az apák dolga. Így lesz Saul apa. Vállalni akarja a felelősséget. Csakhogy nincsenek rá eszközei, és olyan sincsen már, aki segíthetne neki a törvény szerint eljárni (Kádist, halotti imát mondani), a törvény és vele minden szentség elveszett. Soá, azaz katasztrófa van, az emberi értékek hirtelen, megrázó és visszafordíthatatlan pusztulása. Ez az, amit ez a film úgy tud elmondani, mint eddig egy műalkotás sem, ezért remekmű, ezért kell megnézni, nem a díjeső miatt.
Annak, amit a Saul fiából megérthetünk, beláthatatlan következményei vannak: a holokauszt ütötte seb (és kitágíthatom ezt bármely ember által ember ellen elkövetett bűnre) nem akkor fog begyógyulni adott esetben a magyar társadalom, Európa vagy az egész emberiség testén, ha megtanuljuk sajnálni vagy elsiratni az áldozatokat, hanem ha megtanuljuk sajnálni saját magunkat. Nem áldozatként, hanem elkövetőként, törvényen kívül kerültként, – hogy keresztényből fogalmazzak egy magát hiún kereszténynek valló közösségben – bűnösként. Bűnös magyarként, bűnös zsidóként, bűnös hottentottaként.

Tévedés ne essék, nem az áldozatoknak tartozunk mindezzel, hanem saját magunknak.