Gáspárik Attila: „Az elmélyülés hiányát látom”

2016. 03. 13. 13:17

A hetvenéves magyar színházat ünnepelik Marosvásárhelyen. Egy héten át az előadások mellett régi produkciókat is vetítenek, bele lehet hallgatni archív hanganyagokba. A második napon, a Színházmozi programban Barta Lajos Szerelem című darabját vetítették. Harag György 1973-as rendezése ma is korszerűnek hat. Este érdekes kísérleti színházban voltunk, Bartis Attila írta és rendezte a Rendezés című előadást. A rendezvény érdekességei közé tartozik Gáspárik Attila bejelentése, amelyről Simon Judit faggatta a Nemzeti Színház vezérigazgatóját.

 

Gáspárik Attila marosvásárhelyi irodájában   A szerző felvételei

 

Az első napon a magyar társulat volt igazgatóival beszélgetett, ekkor jelentette be a Színházkutató Intézet és Múzeum elnevezésű tervet. Tudomásom szerint nincs ilyen intézmény Erdélyben.

 

Valóban nincs. A művészetek között a színház kötődik legjobban a nyelvhez. A képzőművészet, a zene, még a film is meg tud másból is élni, de a színház nyelvhez kötött művészet. Romániában, az elmúlt hetven évben – vegyük csak ezt az időszakot – komoly színházi élet volt és van mindmáig. Mi fel sem fogjuk, mennyire komoly. Halvány segédfogalmunk sincs arról, hogy Romániában a magyar színjátszás és színházi hálózat nem hasonlítható össze az Európai Unió egyik országáéval sem. Szeretném látni a franciaországi oxitánok színházát, de nincs, csak francia nyelvű működik.

 

Spanyolországban van katalán nyelvű színház.

 

Spanyolország az más, de még sorolhatnám az olyan országokat, ahol lehetne, de nincs más nyelvű színház, mint a többség nyelve. Nálunk ez a legsötétebb korszakban is működött, persze a maga kettősségével. A hatalom valamit akart és aztán mindig más lett belőle, mert mi még tudjuk, hogy olyan helyzetben éltünk. Például, ha Nagyváradon egy francia bulvár darabban Balla Miklós kiállt a színpadra és azt mondta, sötét van, tapsorkán tört ki a nézőtéren, mert mindenki arra gondolt, hogy elveszik az áramot. Ebben a kettőségben működött, de rengeteg előadás, szöveg született, életművek alakultak, ám soha nem álltunk neki a tudományos feldolgozásuknak. Jó példaként tudnám említeni a váradi Szigligeti Színház honlapját, ahol régi előadások, fotók, műsorfüzetek, kritikák vannak feltöltve, olyan szinten, hogy már kutatható. Azonban a jelenségeket kellene valahogy megértsük. Például az Igaz Szóban olvastam egy Rappaport Ottó nevezetű rendezőnek a színházról írt nagyon jó tudományos írásait. Én nem tudom, milyen rendező volt, de az elméleti felkészültsége mai napig is tanítható. A színművészeti oktatói sem tudják, ki volt Rappaport. Kolozsváron dolgozott, valahol megvan az életrajza. Azt sem dolgoztuk fel soha, hogy milyen rendező volt Janovics Jenő, milyen elképzelései voltak. Kötő József színháztörténész beszélt egy Kék madár mozgalomról, melyről azt hiszem, a bábszínházon belül működött. Én nem olvastam egyetlen dolgozatot, tanulmányt sem ezzel kapcsolatban. Várat magára a Harag-életmű feldolgozása. Haragról írtak könyveket, meg összeállítottak szövegeket, de ennek a legfőbb mozgatója a budapesti Nánay István kritikus, színháztörténész. Nálunk már nincs színháztörténet. Karrierek esnek ki a tudatunkból. Hetven év után keresgéljük, hogy a Székely Színház első előadásának ki volt a rendezője. Nem tudjuk ki volt Kovács Irén. Sejtjük, hogy Nagyváradon volt egy ilyen nevű hölgy, de Marosvásárhelyen már Kováts néven jelenik meg, ha ugyanarról a személyről van szó. Kovács vagy Kováts Irén egy év múltán mindenhonnan eltűnik. Ünnepelnénk az első rendezőt, dicsekednénk, hogy milyen vagány, az első előadást nő rendezte, de nem tudjuk ki is ő voltaképpen.

 

Ugye, a vásárhelyi színházban már el is kezdték ezt a kutatómunkát?

 

Elkezdtük összegyűjteni és feldolgozni a Marosvásárhelyen talált anyagokat. Csakhogy rengeteg dokumentumot megsemmisítettek az elődök. A 89-es rendszerváltáskor nálunk, Marosvásárhelyen nem történt semmi. Aki a kisszéken ült, felült a nagyszékre, akinek a nagyon volt addig a helye, lekerült a kicsire. Aztán megint cseréltek és még vagy húsz évig ugyanazok az emberek vezettek. Azt mesélik, máglyák égtek a színház udvarán a pártdokumentumokból, és el kell higgyem, mert az archívumokban semmit nem találtunk, sem a cenzúrabizottság dokumentumaiból, sem a pártbizottságéból. Egy ideig még leadták a levéltárba, oda bementem és egy egész más színháztörténet került a szemünk elé.

 

Ez a kutatóintézet...

 

Én múzeumnak nevezném a szó klasszikus értelmében, ahol elsősorban kutatás folyik, másrészt egy jó hely, ahol jó kávét kapni és meg lehet nézni egyik-másik színész munkáit, bele lehet hallgatni ennek-annak a hangjába.

Az inspirációm onnan jön, hogy találtam egy Tessitori Nóra versmondást 1930-ból. Olvastunk, sőt Marosi Ildikó könyvet is írt róla, de teljesen más, amikor meghallasz egy ilyen hangot.

 

Ez a múzeum átfogná valamennyi erdélyi és partiumi színház múltját, vagy csak Marosvásárhelyre összpontosítana?

 

Kezdetben Marosvásárhelyből tudunk kiindulni, de engem roppant érdekelne a máramarosszigeti magyar színjátszás története is. Érdekelne a magyar és német színjátszás egymásra hatása, illetve az, hogy milyen nyomokat hagytak a francia vendégtársulatok, melyek keresztül-kasul járták Európát.

A múzeum területileg egész Erdélyt lefedné és foglalkozna a kölcsönhatásokkal, az interkulturális kérdésekkel,

hiszen vándoroltak motívumok oda és vissza. Valóban terményeken hatott a román színjátszás a magyarra vagy csak mi szeretjük ezt mondani? Hatottunk-e mi a román színjátszásra? Számos ember meg tudna élni egy ilyen múzeumból, másrészt nem merülnének feledésbe a színházi múltunkra vonatkozó adatok, és nem utolsó sorban tanulni is tudnánk egymás butaságaiból.

 

Intézményesíteni szeretné a múzeumot vagy színházon, színházakon belül működne?

 

Egyelőre a színház keretén belül van nekem hatalmam, de ha holnap a jó tündér azt mondaná: itt van egy épület és némi apanázs az indulásra, ameddig megéltek a pályázatokból, akkor én nagyon szívesen felállnék a jelenlegi székemről és átülnék egy olyan székbe. Karácsony Benő „barátomat” idézve „a megnyugvás ösvényein” az ember már vágyik arra, hogy mindazt, amit gyakorlatban összeszedett magának, valamilyen formába öntse, hátha valaki kíváncsi lesz rá, noha nincsenek illúzióim. Nagyon jó volna Taub Jánosról értekezni.

 

Tudomásom szerint Darvay Nagy Adrienne színházkutató, történész ír könyvet Taubról.

 

Remek, éppen ideje volt. Nekem sikerült egy mélyinterjút készíteni vele és sok mindenre rádöbbentett. Nagyon klappolnak a dolgok már rendezőkkel. Például Kincses Elemér rendezett egy Don Carlost, amiről Harag György elmondta, kár, hogy a kritika a földbe döngölte azzal, hogy nem így kell Schillert játszani, mert enne eredményeként Kincses nem folytatta azt a vonulatát. Az is izgalmas, hogy az évtizedek során hogyan változott és alakult a kritika szerepe Erdélyben, hogy árnyékkövetője volt a színházaknak, vagy valódi kontrollt próbálta gyakorolni a művészi munkára?

Az én ideálom, elvárásom a kritikával szemben, hogy segítse a nézőt dekódolni a bonyolultabb színházi formákat,

illetve hívja fel a színházak figyelmét arra, ha esetleg rossz útra tévedtek, mert úgy vélem, közösen vagyunk felelősek azért, hogy milyen színházi légkörben dolgozunk. Sokkal komolyabban kellene vegyük a színházat és a színházi nevelést.

 

Persze mindent komolyabban kellene venni, mert a kultúrát továbbra is mellékesen kezeltnek érzem. Mircea Dinescu fogalmazott egyszer úgy, hogy mifelénk a kultúra annyit ér, mint satöbbi, azt kapja, ami marad.

 

Nálunk most a kultúra olyan fűrészpor műveltséggé „nemesedett”. Nagyon jól informáltak vagyunk, hallunk erről-arról, de nem mélyedünk el semmiben. Taubtól tanultam a kifejezést, hogy tudunk blablázni. Az egyik azt mondja blabla, a másik válaszol: blabla blabla. Így órákig tudunk beszélgetni, anélkül, hogy bármit mondanánk egymásnak, de fényezzünk magunkat. Az elmélyülés hiányát látom. Amikor azt olvasom, hogy jó volt az előadás, de kicsit hosszú, akkor arra gondolok, hogy a Mona Lisa nagyon tetszik nekem, de nagyobb vászonra kellett volna festeni. Utóbbin nevetünk, de előbbinél elfogadjuk a megállapítást. Türelmetlenek vagyunk, klipesítve gondolkodunk, mindent sűrítve adjanak nekünk. Én már a konzervativizmus biztos útjára léptem azzal, hogy ha az ember beül a színházba, akkor ne siessen sehová.

 

Visszatérnék a múzeumra. Azt mondta, kellene egy jó tündér, hogy intézményesíteni lehessen. Ki volna ő? Ki tehetné ezt meg?

 

Dolgozott néhány ember a minisztérium élén, aki érzékenyen nyúlhatott volna ehhez a tervhez, de én bonyolultabban látom ezt a feladatot. Én igazából egy irodalmi és színházi múzeumot hoznék létre. A képzőművészek már összehozták a maguk intézményét Sepsiszentgyörgyön. Nincs egy rendes irodalomtörténeti intézetünk, ahol életműveket tudnánk feldolgozni, a hagyatékokat tudnánk leltározni. Emlékszem Bokor Péterre, ahogy könyörgött, van négy zsák Méliusz-hagyaték, mit csináljon vele. Számos hagyaték van, ami kéziratokat, dedikált köteteket tartalmaz és nem foglalkozunk velük.

Ugyanakkor ott a Tamási Áron emlékház, ami katasztrofális, 1968-ban állították össze, az akkor időknek megfelelően. Azóta sok idő eltelt és sok minden változott. Nem valószínű, hogy Tamási Áron életművének a román írókhoz való közeledése lenne a legfőbb pontja, noha az is nagyon fontos. Ezeket a múzeumokat, emlékházakat újra kellene gondolni. Egy ilyen kutatóintézet munkatársai végig tudnák látogatni a helyi múzeumokat, tanácsot adni, együttműködni, hálózatba szervezni. Nagyváradon az Ady múzeumot is lehetne interaktivizálni, élővé tenni. Milyen lenne, ha váradi színészek hangrögzítőre vennének egy Ady verset és azt a múzeumban egy kattintással meg lehetne hallgatni.

 

Nem válaszolt a kérdésre, ki volna a jó tündér?

 

A jó tündér a kormány felől kellene érkezzen, vagy a román, vagy a magyar, vagy mindkét végrehajtás együtt részt vehetne ennek megoldásában, úgyis keresik a sikertörténeteket, legalábbis ezt mondta a külügyi tárca. Nagyon szép volna, ha közösen fenntartanának egy ilyen intézményt, amely már öt-hat emberrel elkezdhetne működni. Aztán pályázna különböző projektekre. Feldolgozná a színházak archívumait, ugyanis erre sincs egységes standardunk. Nem tudjuk pontosan kinek, mije van. Tudomásom van másfél köbméter színházi anyagot érintő dokumentációról az aradi múzeumból, ahol már senki nem beszél magyarul. Próbáltam meggyőzni a marosvásárhelyi múzeumot, hogy kérje át, legalább tudjuk, hogy biztonságban van, de azt mondták: nincs helyük.

Tudok arról, hogy a két világháború között legalább 25 vándortársulat működött. Sose dolgoztuk fel a rájuk vonatkozó anyagokat. Kötő Józsefnek voltak ezekre vonatkozó kutatásai, Bukarestben talált egy forrásmunkát, azt közzétette, de ezeket ki kellene fejteni. Én a Szekuritaté irattárát vizsgáló bizottságánál (CNSAS) találtam egy háromszáz oldalas dossziét, ami csak a két világháború közötti magyar színházak munkáját érinti és itt akadtam arra, hogy Emil Isac, akit a magyarság nagy barátjának tartanak, katasztrofális módon viselkedett az engedélyeztetésekkel. Megtiltotta a magyar népviseletet a színpadokon, vagy a Szép város Kolozsvár dal éneklését.

A két világháború közötti időszakról, amikor a magyar színházak iszonyatos körülmények között, de valahogy nemzetegyesítési szándékot tartott fönn, alig tudunk valamit.

Románia jelenlegi területén Oravicabányán építették az első kőszínházat az 1820-as években a bécsi Burgtheater mintájára, és öt nyelven játszottak. Azt se tudjuk, hol kell a települést keresni a térképen. Fél éve Soós Zotán felhívott telefonon, hogy menjek át a múzeumba, mutasson valamit. Megmutatott egy Hamlet plakátot 1823-ból, a marosvásárhelyi Nemzeti Jádszó Társaság előadását hirdeti. Kiderült, van egy szétkallódott gyűjtemény és annak találták meg négy darabját egy fiók aljában. Érdekes, azelőtt egy évvel jelent meg Kuszálik Péter egyik kutatása, ahonnan hiányzott ez az anyag. Ezt a kutatást is már frissíteni kellene. Rengeteg anyag, munka, munkahely volna.

 

Ameddig a jó tündér megteremti a múzeum intézményesítésének feltételeit, azok a fiatal teatrológusok, dramaturgok, akik kikerülnek a főiskolákról, nem tudnának ezen dolgozni a színházakon belül?

 

A marosvásárhelyi színház magyar társulatánál hárman dolgoznak az archívumban, de az én félállásom is ott van, így négyen kutakodunk. Nem tudom, más színházakban van-e ennyi képzett szakember. Az az igazság, hogy ezt egyetemen nem tanítják, igazából nincs képzett színháztörténészünk, aki aktívan dolgozna.

 

Az egyetemen tanítanak színháztörténeti kutatást, az anyagok feldolgozását?

 

Nem tudok róla. Metszőszakokat kellene létrehozni, forrás- és archívumkezelést tanítani együtt a teatrológiával, hogy négyévenként kibocsássanak hat-nyolc szakembert, akik múzeumokban, színházakban tudjanak ilyen munkát végezni.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!