Antiputyinizmus, magyar tanulságokkal

A hatalom bomlásának menetéről többnyire a folyamat lezárulásával tudunk meg biztosat. Hogy ér véget, hogy folyik szét egy erős politikus akaratából, időnkénti kegyetlenségéből, néha nem is leplezett bosszúvágyából és szerencséjéből összeállt rendszer? Mindegyik másként is bomlik. De bármennyire különböznek a rezsimek egymástól, bomlásuknak vannak közös elemei. Tamás Pál írása az Erdélyi Riport 2012/7. számából.

Nem gondolom, hogy ütött az orosz újautoritarizmus utolsó órája. De az elmúlt két hónap utcai akciói kapcsán, legalábbis a nagyvárosokban és a képzettek körül, megváltozott a levegő. Putyint persze ismét elnökké választják. De meg fog próbálni néhány kulcsponton másként kormányozni. Orbánt szokták Putyinhoz hasonlítani. Többnyire olyanok, akik az orosz rendszert nem ismerik. Esetleg külföldi kommentátorok, akik a magyart sem első kézből.

A két rendszerben lényegében kevés a közös. De a civil mozgás problémái sok tekintetben hasonlók. Miként nyílnak meg új terek civil akciókhoz, miként tematizálódik az elégedetlenség olyanok között, akik ebben a rendszerben, persze nem a hatalom közvetlen közelében, de azért jól boldogultak? Hogyan lesznek elégedetlenek a jóllakottak világukkal, jól belakott környezettükkel? Hogyan állnak össze mozgalmak olyankor, amikor a markáns vezetők még hiányoznak? Hogyan kapcsolódnak össze különböző elégedetlenségek közös platformokba? Hogyan vándorolnak hangulatok, jelszavak és ellenszenvek a nagy tüntetések és a társadalom elemi sejtjeiben megfogalmazódó nano-ellenállás szintjei között? S tudnak-e mindezzel kezdeni valamit a politikai elit ellenzékbe szorított régi vezetői?

Ezek moszkvai kérdések, de most budapestiek is. A friss moszkvai történések háttere nem túl bonyolult. Putyin 2000-ben lép színre. Szinte ismeretlenül, de a régi vezetés jelöltjeként 52,9%-ot kap az elnökválasztás első körében. Közben kialakul egy sajátos kampánystratégia. Az elnökjelölt nem a többi jelölttel konfrontálódik, a kampány sokszereplős, szakpolitikusok csapata konkrét ügyekről, területekről beszél. S szinte mellesleg hangsúlyozza, hogy mindennek előfeltétele az ő jelöltjének győzelme. E kampánymodell másik fő elemeként Putyinnak látszólag nincsenek célcsoportjai, nem szólt külön, kiemelve senkihez. Sőt, akkor még programot sem kínalt. Új fiú, még mindenki rávetítheti reményeit. Kitér a nyilvános viták elől. 2004-ben már – politikai mellékszereplőkkel szemben – 71,3%-ot kap. A meghatározó parlamenti játékosokat előzetesen sikerült annyira megijeszteni, hogy azok ki sem állnak vele szemben. 2007-ben egy köré szervezett kormánypárt 64,7%-ot ér el. A „haza atyja” szerep működik, országos vezetőként nincs komoly alternatívája. A választások népszavazásnak tűnnek.

Putyin a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint ma is befutó, de nem biztos, hogy egyetlen forduló elég lesz. Pedig a 2012-es történet elvben a 2004-esnél is egyszerűbbnek ígérkezett. A vetélytársként kiválasztott többi jelölt csak behatárolt csoportokban elfogadott, „nemzeti vezető,” a legkülönfélébb csoportokat megszólítani képes politikus nincs köztük. De egy másik kampányelem csütörtököt mondott. 2000 óta az elnökválasztásokat megelőzték a parlamentiek. Egyfajta főpróbának számítottak (a Dumának amúgy sincs sok hatalma), ott volt hangerő, összecsapások, politikusi különszámok. Majd ezt követte az elnökválasztás, ahol már minden simán, nyugodtan, némi ünnepélyességgel működött, a többségnek eszébe sem jutott, hogy ellenálljon, esetleg beleszeressen új jelöltekbe. Most is ilyesmire számítottak. De 2011 decemberében a parlamenti választásokat csak félig tartották kézben a kormány kampánytervezői, s azok – legalábbis a nagyvárosokban – botrányba fulladtak. Minden másként kezdett működni. Az orosz médiát és a modernista közvéleményt meghatározóan foglalkoztató tüntetéssorozat indult. S bár az ellenzéki oldalon nem léptek színre új központi figurák, összeállt egyfajta új antiputyinizmus. Az eddigi elszigetelt dühkitörésekkel megszórt értelmiségi fanyalgást, esetleg a kifinomultabb rendszerkritikát felváltotta egy metafora: Putyiné, a közellenségé. Ebben a formában ilyesmi eddig nem létezett. S ezzel minden bizonnyal a márciusi választások után Putyin elnöknek meg kell tanulnia együtt élni.

A magyar ellenállás sorrendje ennek fordítottja: a progresszisták Orbán-metaforája nem 2010 tavasza, hanem legalább 2006 ősze, de sokaknál már az első Orbán-kormány időszaka óta létezik. S ez a leegyszerűsített kép csak a legutolsó időkben és nagyon lassan válik háromdimenzióssá.

A moszkvai főszereplő, az aktivista: Hamupipőke, vagyis az új középosztály, akit az új kormányzó elit nem integrál a döntéshozók, az állami média véleményvezérei közé, ha úgy tetszik, nem hívta a bálba, de aki nagyon szeretne ott mégis megjelenni. A magyar modell nem ilyen, az új középosztály itt a moszkvainál arányaiban is kisebb, és korábban sem akart állami döntéseket igazán befolyásolni. Az átszabott politikai rendszer csak egy kisebbséget foglalkoztat. Többsége már elégedett lenne, ha autonómiája az állammal szemben nagymértékben nem csorbulna. De legalább kedves kulturális intézményei, színterei megmaradjanak. Ám egyre gyorsuló ütemben azoktól is el kell búcsúznia. Putyin a középosztályát nem szurkálja, ha az nem akar vele szemben politizálni, lényegében békében hagyja.

Az orosz értelmiségi közép nem azt keresi, hogy ki szereti őt. E vonatkozásban nincsenek illúziói. Inkább az foglalkoztatja, milyen politikai figurába szerethetne ő bele. Putyin most már kiesik. S a többiek? Korábban szenvedélyesen beleszeretett Gorbiba, Jelcinbe, sőt – ugyan ma már letagadja – Putyinba. Azután ugyanilyen drámaian ki is ábrándult belőlük. Volt ebben valamennyi önfeladás is. Az érzelmek persze zavarják a demokrácia kiteljesedését. Hiszen annak alapvetően mégiscsak köze lenne a racionalizmushoz. S az ilyen politikai-szerelmi viszony naiv és paternalista, a kiszeretés folyamata nehéz, fájdalmas, erős elvonási tünetekkel jár. A magyar szcénán ebből kevesebb volt látható – inkább Gyurcsány, mint Orbán körül.

Az orbánista nemzeti jobbközép rétegek rettegnek a románc végétől. Jobban félnek az ébredéstől, mint a további kínlódástól ebben a politikai kapcsolatban. Rövid távon ez jelentheti a kisebb fájdalmat. Más meg nem számít. Ezért is érdekes, hogy a másik szcénán, az orosz középrétegekben, egy sok tekintetben hasonló kapcsolatban oly sokan választják a Putyinnal való szakítást. De az ember nem szívesen vallja be magának, hogy nem vállalta még a szerényebb közvetlen, személyes fájdalmat sem. S ha az orra alá dörgölik, irracionálisan dühös lesz, esetenként bosszúálló is.

Valószínűleg a progresszista oldal ezért valahogy irracionálisan képzeli el a nemzeti oldalon Orbántól a távolodást.

Az orosz értelmiségi szakításból az is következik, hogy az ilyen függőségek után nincs feltétlenül szükség új függőségre. Az orosz közönség nem talált magának új megmentőt vagy rendcsinálót. Ez okozhat mozgalomszervezési nehézségeket, hiszen erős politikusok köré lehet szervezeteket építeni, a gyengék köré sokkal nehezebben. De ez mégiscsak megnyugtathatja azokat itthon, akik azt keresik, ki lehetne ismét személyiségében Orbán kihívója. Mehet enélkül is, illetve ha mégsem, akkor nem azért, mert nincsenek klónozott vezérjelöltek raktáron.

Elvben ezt a közös nyelvet, vagy annak valamekkora részét, persze, a média azért megteremthetné olyan tények, helyzetek, folyamatok bemutatásával, amelyeknek mindkét oldalon lehetnek elfogadóik. Persze, tudjuk, hogy ez sem a „valóság”, hiszen médiaszelekcióból következik, de akkor ne nevezzük valóságnak. Legyen az egyszerűen a „legkisebb közös többszörös”.

Kérdés, hogy ha eközben csökken a „rendszerhordozó” politikus népszerűsége, akkor kisegíthetik-e a rendszert az „örök kormánypártiak”. De tudjuk-e, hogy adott pillanatban mekkora a mindenkori kormánypártiak vagy egyszerűen a látszólag erősebb oldal mellé állók aránya? Az elemzők jó másfél évtizede hangsúlyozzák, hogy a magyar választásokat a protestszavazatok döntik el. Ez lehet, hogy igaz volt, de azt is tudni kellett volna, hogy ezek mellett mekkora a mindenkori erő- és rendpárti tábor. Az oroszoknál most ez úgy 25–40 százalék között lehet. Nálunk a kurucok a labancoknál a politikai kultúrában mindig hangosabbak voltak. Így működött a nyilvánosság 1989 után is. De a labanc hányad, azt hiszem, soha nem lehetett kevesebb egyharmadnál. Válságok idején pedig nőtt is. Elhúzódó válság idején e tömeg különösen fontos lehet. S ilyen helyzetben a pesszimizmus-divatok nekik kedveznek. Hiszen az emberek nagy része egyszerűen attól fél, hogy a holnap a mánál rosszabb lesz. S ezt a mozgást a stabilizációpártiak – kitartva a már ismert kormányoldal mellett – fékezni vélik. Most sokan hiszik, Orbán maga is, hogy Orbán személye tartja össze a rendszert. De az új moszkvai történet egyik tanulsága, hogy ha az első számú vezető véletlen politikai balesetekből következően roppant könnyen sebezhető is, a tömegeknek az „udvarhoz” való hűsége ilyenkor is megmentheti a rendszert. Putyin most ezeket az automatizmusokat kísérli meg mozgósítani. Nálunk ilyesmivel 89 óta még senki sem próbálkozott. A szocialista kormányok nem merték, az első Orbán-kabinet meg úgy gondolta, nincs rá szükség.

Közben az is látszik, hogy a hosszú távú facebookos mozgalomszervezésnek instabil hangulatokkal is meg kell küzdenie.

Februárra a decemberi harci kedv, energia jó része Moszkvában elszállt. A váltás látszik a Facebook-bejegyzésekből, nem tűntek el ugyan a forradalmi posztok, de megváltozott a stílusuk január végére. Ha nem facebookosok mennek ki az utcára, akkor ők ennek a váltásnak nincsenek oly mértékben kitéve, indulati szintjük is inkább állandó. A magyar helyzet ennek az újmédiás hangulatváltozásnak kevésbé van kitéve, a magyar szembenállás állandósodott, újabb és újabb életszférákra terjed ki. Ebből nagyon nehéz kiesni.A közvetítők ilyenkor Moszvában is párbeszédről beszélnek. De ehhez legalább némi egybeesése kellene annak a társadalmi valóságnak, amivel a két oldal dolgozik. De ilyen pontokat nem vagy csak ritkán sikerül felfedezni. Ebben az orosz és a magyar helyzet hasonló. Nem érdekkülönbségekről, hanem eltérő, egymástól távolodó világérzékelési pontokról van szó. Putyin azt hiszi, a tüntetéseket az amerikaiak tákolták össze, a tüntető doktoranduszok és médiaemberek pedig azt állítják, hogy ők a „nép”. Akkor ők most miről beszélgessenek?

E helyzetben most nem a kormányok első reakciói, hanem a második ötlethullám a fontos. Világos két alapkérdés. Akarják, tudják-e integrálni a rendszerből Magyarországon kiszorított, Oroszországban politikailag igazán be sem emelt modernista középrétegeket? Putyinék kezdik felismerni, hogy kellene, de még nem tudják, hogyan. Furcsa módon Orbán magabiztosabb, egyelőre azt hiszi, majd vesz vagy csinál magának másikat. Másodszor: képes-e a rendszer békét kötni saját fővárosaival? A paktumok megbomlottak. Erre mindkét helyen a tekintélylogikájú rendszerek első reakciója a sértődöttség és a büntetések. Annak közlése: „ne higgyétek, hogy ti annyira jók vagytok”.

Putyin ma még nem fenyeget, csak gúnyolódik velük, de hát a moszkvai városi gazdaság szilárd lábakon áll. S arról sem hallottam, hogy az orosz kormánypárt független művészeti projektek felszámolásától bármit várt volna. Budapest, a város és kulturális műhelyei szerkezetileg sebezhetőbbek. S ezzel, úgy visszakézből, a kormányzat élni is próbál. A Moszkva-ellenességben ott, és a Budapest-ellenességben itt, a következő hónapokban még számos feltáratlan propagandalehetőséget fognak felfedezni a hatalmi központokban. Területi egyenlőtlenségek, persze, vannak, azokat láthatóan így nehéz lesz kezelni. De a kisvárosi kisembert egy ideig még lehet heccelni a moszkvaiakkal és a pestiekkel szemben.