Áldozat a hegynek

2016. 11. 22. 22:02

A nagyon makacsok jutnak igazán fel. A legkitartóbbak, a legelszántabbak nem is térnek vissza. Bodó Árpádot és Bodó Gábort elemésztette a hegy. Emlékük marad csak, a fenséges iránti szenvedély. Parászka Boróka jegyzete.

 

Sokakat megrázott két fiatal férfi, egy testvérpár halála a Fogarasi-havasokban. A 38 éves Bodó Árpád és a 35 éves Gábor a Moldoveanu csúcsra indult november közepén, de nem tértek vissza. Holttestüket napokkal később találták meg és hozták le a hegyről. Két család, öt gyerek maradt árván utánuk. Azt mondják, sorsszerű ez a tragédia. Melyik nem az? A hegynek hozott áldozat mögött azonban ott van, valami erős, ritka szenvedély, tudás, és nem tudás is, ami nem sors, nem végzet, nem véletlen, hanem tér és idő, emlékek, viszonyok: ott van az otthon, a gyergyói medence.  Gyergyói emberek élnek, és halnak így, ahogy a Bodó fivérek.

A novemberi hóvihar áldozatai nem voltak profi hegymászók, de – amint hírlik -  kedvvel, gyakran, szakszerűen és elkötelezetten ostromolták a csúcsokat. Nem olyan felkészültséggel, és nem akkora kihívásoknak vágtak neki, mint a szintén gyergyói Erőss Zsolt, de ugyanaz lett a végzetük. A gyászhoz, sajnos immár tapasztalat, hozzátartozik ilyenkor a vita. A kérdések özöne arról, hogy mit hogyan (nem) kellett volna csinálni, mit szabad, mit nem, mi a felelőtlenség, mi a bátorság. Csupa olyasmi, amit a hegy lábánál lévők felfelé tekintve nem értenek, vagy nem fogadnak el.

Lehet, hogy az ilyenkor felsajgó dilemmákra nincs, vagy nem is kell már választ adni. De, már csak a kegyelet okán is érdemes végig tekinteni a Bucsin, a Pricske, a Pongrác tető, a Délhegy, a Magas-bükk közötti téren, a Gyergyói medencén, a Gyergyói havasokon. Aki oda születik, az először a világból a csúcsok, a hegyek élményét kapja. Aki ott él, bármerre néz: hegyekre tekint. Mindent magasságokhoz és mélységekhez mér. Mindig vonzza, mindig taszítja valami: a szikrázó napsütés, a völgyek közül süvítő szél, a „huzat” – ahogy a gyergyóiak mondják. A mélybe „beülő”, mindenre rátelepedő nehéz köd, a magasban vibráló, szabad, éles levegő, amit „vágni” lehet. A sosem nyugvó, mindig suttogó, mozgó fenyők. A talpak alatt jajongó, csikorgó hó. A bőrbe fúródó éles, bódító illatú tűlevelek, amelyek után kiserken a vér. Az itt is, ott is feltűnő, majd tovalibbenő árnyak. A hágók, a lejtők, ahol összeér a minden és a semmi.

Aki itt él, annak a hegy az otthona. Hétvégi kirándulások, néhány órás kiruccanások, napi körbetekintés, a szerteágazó turista útvonalak, jól bejárt gombászó helyek, málnavészek, hétvégi- és menedékházak, a hegymászó-helyimentő egyletek: megannyi formája a ragaszkodásnak, a tájban élésnek.

Aki gyergyói, az egyre magasabbra és magasabbra vágyik. A nagyon makacsok jutnak igazán fel. A legkitartóbbak, a legelszántabbak nem is térnek vissza.  Bodó Árpádot és Bodó Gábort elemésztette a hegy. Emlékük marad csak, a fenséges iránti szenvedély. Megrázó, gazdag és fontos gyergyói örökség.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!