A puha cenzúra: a „politikai korrektség” kudarca

2015. 11. 03. 20:20

TAMÁS PÁL szociológus írása, mely Bíró Bélának az Új Egyenlítő című folyóiratban megjelenő írására reflektál, a szerző kérésére az Új Egyenlítő legújabb száma mellett az Erdélyi Riport online felületén is olvasható.

 

„Én a városházán romaügyi koordinátor lennék, vagyis mindenféle cigány dolgokkal foglalkozom” – bemutatkozás egy zempléni városházán 2008-ban.

 

Ezeket a megjegyzéseket tulajdonképpen magamnak írom. Semmi problémám sincs Bíró Bélával, munkásságának azokkal a szegmenseivel, amelyek eljutnak hozzám, rokonszenvezek. Annak, hogy mégis ebbe, az Egyenlítőben megjelent írására reflektáló rövid szövegbe belevágok, két oka van. Egyrészt már évtizedek óta foglalkoztat a „píszí” (politikai korrektség), már azóta, hogy a 80-as évek Amerikájában megismerkedtem vele, és azóta, hogy a budapesti értelmiség egyik fele a 90-es évek második felétől – ugyan változó hangerővel, de használni kezdte. A második kétségtelenül Bíró szövege. Ezek szerint egy progresszív erdélyi közíró ezt a jelenséget így értelmezi, őt ebben a formájában bántja, azzal szemben így próbál valamilyen egyensúlyt ajánlani. Minden nagyon rokonszenves, és mindez az akadémiai dolgozószobából, a budai Várból, ahol most írok, radikálisan másképp néz ki, és másképp hangzik. Valószínűleg nem azért, mert olyan messze lenne egymástól amúgy a világképünk, hanem mert nekem szemléletesen bizonyítja, mennyire más társadalomban, más politikai környezetben élünk, más zavar és másképp, bár mindkét szövegünk ugyanannak a kultúrának a része. Tehát eszem ágában sincs azt mondani, hogy itt létezne valamilyen centrum és periféria, amely között ideológiák cirkulálnak. A szöveg inkább arról győz meg, hogy két, egyébként egymással egyenrangú, fontos pontokon érintkező, de eltérő társadalmi valóságszeletbe vagyunk belefagyva.

Mi tűnt fel nekem oly markánsan ebben a szövegben? Mindenekelőtt a kiinduló helyzet értékelése.

1. A „píszít” Bíró szerint csaknem kizárólag jobbról támadják, következésképpen, mint kifejti, ez egy baloldali program.

2. Van nacionalista „píszí” is, és ez egyébként elég erős: román is, magyar is, és ez a kisebbségi érvelésmódot, vagy az etnikai mezőtől távolabbi magyar érvelésmódokat támadja.

3. Ebből következően, a kitagadási technikák a két oldalon hasonlítanak.

4. Ezért, így a bírói szöveg zárómondata: „A „píszí”, sajnos, riasztóan hasonlít a nacionalizmushoz.

 

Ezzel szemben

1. Az én tapasztalataim és ismereteim szerint, sem a világban, sem a magyarországi közéletben a „píszít” mint programot, sem a baloldal, sem a jobboldal nem használta, az kifejezetten egy polgári liberális közegben fogalmazódott meg először, és azt ott használták, politikai oldalaktól függetlenül, szemben az egész világtól, amely más nyelvet követett.

2. Itt kifejezetten nyelvi, szemantikai problémákról van szó. Az e programot először megfogalmazók mögött a maga konkrétságában nem állt törvény, és még azt sem lehetett mondani, hogy valamilyen kemény erkölcsi nyomást érvényesítettek volna.

3. Kifejezetten egy innovatív kísérletről van szó a cenzúra történetében. Úgy akarnak újonnan korlátok közé szorítani vélekedéseket, nyelvi fordulatokat, kifejezéseket, hogy azokat tulajdonképpen a törvény nem tiltja, sőt még a többségi közvélemény nyomása sem működtet itt olyan mémeket, tabukat, amelyek a vitatott kifejezéseket hagyományosan kizárnák. Tehát itt újonnan vezetünk be nyelvi tabukat anélkül, hogy a normasértés büntetésére valódi kemény szankcióink lennének. A kísérlet érdekes, lehet-e sokszor íróasztal mellett, vagy egyetemi szemináriumi szobákban kigondolt terminusokat úgy uralkodóvá tenni, hogy tulajdonképpen az alternatív kifejezéseket sem tudom igazán betiltani.

4. A „píszí” rendkívül erősen környezetfüggő. A 17.-18. századi katolikus-protestáns vitákban és konfliktusokban bizonyos helyzetekben nyilvánvalóan szitokszónak számított a „pápista” kifejezés a katolikusokra. Akkor nem volt persze „píszí”, és különben is, a vitákban valódi, mai füllel durvaságokat is mondtak egymásra és egymásnak a résztvevők. Egyik-másik ezek közül ma is kifejezetten szidalomnak számítana szó szerint, és nem csak utólagos „píszí” értelmezésekben. Ez a szembenállás azóta eltűnt, vagy legfeljebb virtualizálódott. A „pápistának” most amúgy sincsen már, ha jól tudom, bármiféle negatív konnotációja. Most elvben, egy protestáns többségű országban megjelenhet egy pozícióját valamilyen metszetben javítani kívánó katolikus csoport, és kijelentheti, hogy őt most és visszamenőlegesen is súlyosan sérti. Tüntessék el ezt a szót a közbeszédből, és még jobb lenne, ha korábbi használatáért visszamenőlegesen is bocsánatot kérnének. Ezt kívánja az egyenjogúsítás. Mindeközben az érintett katolikus közösségek túlnyomó többsége sohasem hallotta a „pápista” kifejezést, abban, ha nagy ritkán elő is fordult, kétszáz éve nem volt negatív töltés, stb. Az üggyel előálló kis katolikus értelmiségi csoportot azonban támogatni kezdik olyan liberálisok, akiknek fogalmuk sincs a kontextusról, nem ismerik az érintett kisebbségen belüli kulturális törésvonalakat. De mert valaki frontot nyitott, úgymond a kisebbség nevében, akkor tűzön-vízen át támogatni kell, a konkrét vonzásoktól, taszításoktól teljesen függetlenül. Ettől, persze, a mindezidáig semleges, vagy már elfelejtett kifejezés hirtelen politikai töltést kap, és a vonzás-taszítás szabályai az adott politikai térben működni kezdenek. Példánk itt természetesen kitalált, de az elmúlt húsz év kisebbségpolitikájából számtalan esetbe behelyettesíthető.

5. 1989 után az amerikai divat, amelyet egyébként a „régi Európába” csak nagyon óvatosan, különösebb fellángolások nélkül követtek, Kelet-Európában sokkal intenzívebbé vált. A 89 utáni nagyvárosi értelmiség itt nem egyszerűen egyetlen nagy csomagként vette át az atlanti világ szellemi divatjait (ez még érthető lett volna), hanem meg is volt győződve arról, hogy ezek minél hamarabbi érvényre juttatásától modernizálódik a térség, javul az életminőség. És a „píszí” ennek a divatcsomagnak volt a része. Az senkit sem érdekelt, hogy annak feladatai és harci jelszavai részben nyelvi szerkezetekből következően nem léteznek, részben azokat nem bízták ilyen „belátási tabuizálásra”, mert a kisebbségvédelem az esetleges normákat akár jogi formákba is öntötte már. A „píszí” eredeti környezetében az amerikai keleti part bölcsészkarain egy sajátos puritán, kemény protestáns világképre vezethető valahol vissza a témával foglalkozó amerikai szemantikai dolgozatok szerint. Ilyen hit a szóban, ilyen kemény világnézeti programokra visszavezethető nyelvtisztító projektek itt egyszerűen nem voltak. Számtalan okból következően, egyáltalán az ilyen csak beláttatásra, vagy szelíd erőszakra a közvélemény nevében hivatkozó policyk itt egyszerűen nem léteztek. Volt igazi komoly formális és büntetésekkel operáló egyházi cenzúra ott, ahol az egyház őrizte kulturális monopóliumait. Később az abszolutista államok (a 18. században a Habsburgok is) formális kiadói és postai cenzúrát használtak, és különböző formákban működtettek cenzurális korlátokat az államszocializmus hatalmi elitjei is. Ezek együtt a pillanatnyilag létező tiltásoktól függetlenül is olyan monstrumként éltek az értelmiség legfontosabb ellenségei között, hogy azokat csak legalább szimbolikusan elpusztítani lehetett. A puha tiltások a belátásokra alapuló tabuk, a korábban megélt gyakorlathoz képest hiába voltak felszabadultabbak, puhábbak, szigorúan nem büntetőek, mégis a történelmileg begyakorolt rossz oldal folytatásainak tűntek. Miközben Észak-Amerikában nem voltak azok.

A magyar nyelvi környezetben mindeközben semmit sem mondott a nyelvi vita, mert itt nincsenek nyelvi nemek. Tehát a történetírás, a filozófia és a politika „feldúsítása” a női szerepek visszahelyezésével visszamenőleg is ezekbe a nagy szellemi területekbe egyszerűen a „nő” beiktatásával, mint az indoeurópai nyelvekben egyszerűen nem működött (erről, Bíró is ír). Az amerikai „píszí” legalább egyharmadát pedig éppen ez a feminista program tette ki. A magyarban ilyesmit korábban csak néhány területen alkalmaztak (orvosnő, elvtársnő, stb.). Ezek egyik része olyan helyzetekben vagy intézményekben működött, ahol a diplomás szakalkalmazott a közhiedelem szerint magasabb státuszú volt, mint ügyfelei (kórház, iskola), ezért a hétköznapi beszédben is urazták, és amikor megjelentek e hivatást gyakorló nők, akkor úrként nem lehetett őket megszólítani. Így lettek „tanárnőkké vagy doktornőkké”. A világtörténelemhez, vagy a társadalmi igazságossághoz mindehhez köze nem volt. Az „elvtársnő” (s a kapcsolódó kolleganő, stb.) sem ebből következett. Inkább abból, hogy ezekben a környezetekben és helyzetekben legalább a 19. század végéig Magyarországon a német volt a mintaadó nyelv, és a német speciálisan itt használt már akkor nyelvtani nemeket (pl. Genossin). A nők szerepét persze plasztikusan meg kell jeleníteni mindazokon a helyeken, ahol társadalmi nemként jelen volt, és ahol a hosszú ideje kialakult patriarchális intellektuális hagyományok ezt elfedték, azonban erre nem a „píszí” gyerekes technikái lettek volna alkalmasak.

Ez a nyelvi technika, a puha cenzúra, elsősorban azoknak szól, akik ezt közvetlen hatalmi szó nélkül is el kell, hogy fogadják. Tehát nem az ellenfélnek, hanem a sajátjainknak, akik ezen útmutatások alapján be kell gyakorolják a helyes szóhasználatot. Úgymond, annak ott automatikussá kell válnia. Ebből következően a budapesti gyakorlat szerint, a jobb-bal ideológiai kiszorítósdinak nincs köze a „píszíhez”. Amikor a másik felet számomra nem elfogadható szóhasználattal, vagy érvelésmóddal vádolom, akkor nem akarom őt jobbá tenni. Nem hiszek abban, hogy ő egyszerű ráolvasásra feladná eddigi világképét, és hirtelen akár annak elhallgatásával vagy részleges feladásával az én oldalamra állna. Tudom, hogy ellenfél (vannak, ugye, ennél is rosszabb, konfrontatívabb hitek). Nem tömünk be lövészárkokat, legfeljebb ilyen-amolyan vádakat kiabálunk át egymásnak azok felett. A „píszínek” mint minden cenzúrának, van egy nevelési alapcélja, bármennyire is ma hatástalannak hisszük annak érvényesülését. A mai magyar bal-jobb kultúrharcban senki sem akarja a másik oldalt nevelni.

Külön megvilágítást igényel az interetnikus civódás (s ezt a terepet igazán Bíró ismeri). De felfogásom szerint itt is kultúrharcról, és nem igazán „píszíről” van szó. Ebben a felfogásban, természetesen a „píszí” klasszikus értelemben addig volt érdekes, ameddig a 90-es évek erőszakos liberálisai a hatalom környékén voltak. Hiszen az az ő számukra volt, vagy lett volna komolyan veendő politikai eszköz. Felfogásom szerint viták is addig voltak erről, ameddig ez a politikai-értelmiségi réteg a hatalom közelében lehetett. Amint azonban pártjai leépültek, vagy a hatalomból kiszorultak, komolyan veendő politikai eszközről itt aligha lehet beszélni. E milliő megmaradt sajtója, persze próbálja ezt alkalmazni, de hát saját tábora e normákat, tabukat már jól begyakorolta, a törzsíró vagy olvasó itt alig téved. Őt különösképpen fegyelmezni nem kell. A másik oldal minderről semmit sem akar tudni, s ezt fel lehet neki róni, de ez a fentiekből következően kultúrharc, és nem normaépítés lesz.

Néhány kulcsterületen a „píszít” azonban nemzetközi hatások folyamatosan begyakoroltatják és karbantartják. Elvben, mindenekelőtt az antiszemitizmussal történik ez. A poszt-holokauszt világban az antiszemitizmus külső formáit az amerikai külpolitika különböző módon számon kéri és az ideológiai belátásoktól függetlenül tabuizálja. Ebből következően a különböző antiszemita kijelentéseket a régióban gyakran tabuizálják, kódolják a radikális jobboldalon is. Az interiorizált vélemények átépítésére a legkülönfélébb kultúrákban és miliőkben az amerikaiaknak nincsenek eszközeik, de ezek nyílt hangoztatásával bármely ország vagy politikai játékos kigolyózza magát azokról a nemzetközi fórumokról, ahol az amerikaiak egyszerűen nem tűrik el az ilyen kifejezéseket. Európában a nyilvános politikai beszédben a szélsőségeket leszámítva, mindenki igyekszik ezt a „píszít” betartani. Sőt, élesebben fogalmazva, a jobboldali radikálisok éppen abban, vagy attól lesznek szélsőségesek, hogy ezeket a tabukat tudatosan átlépik. Nyilvános tabutörőként szereznek jó pontokat a közvéleményben.

Még a 60-80-as években az amerikai feketék kapcsán indult meg egyfajta kisebbségi átnevezési kampány. Egy poszt-rabszolgatartó társadalomban nyilvánvalóan létezhetnek olyan nyelvi konnotációk, amelyek a korokon át sugároznak és részlegesen konzerválhatnak olyan hatalmi viszonyokat, amelyek a nyelv valamelyik rétegében még akkor is élnek, amikor a jövedelmi vagy hatalmi szerkezetben már rég nincsen látható formájuk. Ha ezek bizonyíthatóan léteznek, akkor mindent meg kell tenni felszámolásukra. Az amerikai közéletben e vonatkozásban nagyon sok történt (bár még sok mindent meg kell tenni), ugyanakkor azt is megfigyelhettem, hogy az „amerikai fekete utca” vélekedéseitől teljesen függetlenül, afroamerikai elit csoportok egymással küzdve vívtak új, még újabb és legújabb általuk egyedül üdvözítőnek tartott elnevezések bevezetéséért csatákat, persze a többi fekete csoport ön-elnevezéseivel szemben, azok befolyásának visszaszorításáért. Ezzel sem lett volna semmi probléma, ha ez az egyetemi-értelmiségi amerikai „píszí” nem akart volna szuperkorrekt lenni, és az öndefiníciós vitákban a különböző elnevezések között választani, s ezzel a többieket kártékonyként, rasszistaként, kiszorítandóként megbélyegezni.

S amikor a 90-es években elkezdtünk hangosabban beszélni a romák megkülönböztetéséről Kelet-Európában, akkor sokféle társadalmi technikát az amerikai antirasszista küzdelmekből vettünk át. És igen gyorsan amerikai fekete divatok (a reptől a fordítottan viselt sildes sapkáig és a tréningruháig) is átemelődtek, elsősorban a fiatal városi romacsoportok életmintái közé. Semmi csodálkoznivaló nem volt azon, hogy a roma csoportok elnevezés-vitáiban is újraképződött az amerikai fekete vita. Azzal a különbséggel, hogy ott a fekete elitnek voltak kemény politikai struktúrái, amelyek vívtak az elnevezések kapcsán is egymással. S a liberális „píszí” ott azután ezekre reagált. A magyarországi roma világban ehhez hasonló elkülönülő tagozódás az elitcsoportok között nem volt. Azok amúgy is sokkal gyengébbek voltak a megfelelő amerikai mozgalmakhoz, intézményekhez képest. De érzékelték, hogy ott van egy elnevezés-vita, amely mögé lehetett identitásokat is utólag kreálni. S hogy ebben a vitában az amerikai fehérek „píszí”-je szeretett igazságot tenni. Itthon néhányan itt is, ott is úgy gondolták, hogy egy ilyen vita erősíthetné a többségi értelmiségi rokonszenvet a roma elit valamilyen csoportjai iránt. Így aztán újramodellezték a 80-90-es évek amerikai vitáit. A vita eredményeire azután, persze, a magyarországi hétköznapi roma-elnyomás körülményei között, ha nem is a roma elitek, de valamilyen középrétegek is így vagy úgy reagáltak.

Összefoglalva, Magyarországon nagyobb kiterjedtségében a píszí igazán nem győzött, programadói a liberális csoportok meggyengülésével le is került a napirendről. Tovább működik a legkülönfélébb formákban azonban egyfajta bal-jobb kultúrharc (ahol a baloldalhoz ideiglenesen liberálisok is csatlakoztak). Az a vita a multikulturalizmusról, amely még Nyugat-Európában is a „píszí” részévé válhatott, itt abban a formában, ahogy erről angol vagy német szakírók vitatkoztak, korábban sem létezett, de a 90-es években felépült etnikai kisebbségvédő intézmények és jogi normák itt mégis kialakítottak egy olyan kisebbségi világot, amelyet szerencsére komoly politikai erő nem kérdőjelez meg. De az egésznek sok köze nincs a „píszíhez”. A nőpolitikában a „láthatatlan nem” láthatóvá tételében valami előrelépés talán volt, de ennek nincs köze a helyes szóhasználathoz, és önmagában különösebb áttöréshez nem is vezetett. A magyar nyilvánosság egyetlen ponton, az antiszemitizmus ügyében felel meg formálisan a „píszí” követelményeinek. De csak ott és addig, ameddig valamilyen nemzetközi retorziótól tarthat. Vagyis a nyilvános tabutörésnek elvben hosszabb távon valódi normatív és politikai következményei lehetnek. Vagyis úgy viselkedik, mintha „píszí” lenne, de nem azért, mert „megnevelhető” volt, vagy elfogadott, belátott valamilyen értékeket. A magyar és európai szélsőjobboldal megjelenésével azonban ez a tabu is megrepedt, lassan a politikusoknak Közép-Európában több hasznuk van ezek átlépéséből, mint betartásából.

Ebben a menetben, ebben a magyarországi környezetben a 89-es „píszí” lényegében megbukott. Azonban érdemes lenne az erdélyi állapotokat ebben a hálóban is alaposabban, kutatással is körbejárni.

 



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!