A magyar betegség

„Magyarország beteg. Gyógyulásának feltétele, hogy szembenézzen betegségével. Vállalnia kell egy kínos és keserves gyógymódot, hogy újra képes legyen egyenrangúan megjelenni az európai országok között. Sziszüphosznak újra fölfelé kell tolnia a lezúdult sziklát.” Lengyel László elemzése.

„Elkezdte: – Semmi ok az aggodalomra, sir. Komoly jelentősége nincs az intézkedésnek… – De amint fölnéz, kék szeme találkozik az idegen pillantásával, mely kissé fáradtan és szomorúan, enyhe megvetéssel szegeződött az ajkaira. Ettől elpirult az angol. – Ez a hivatalos magyarázat – folytatta csendben s kissé fölindultan –, amihez itt jónak látják ragaszkodni. Én megmondom önnek, hogy mi rejlik még mögötte. – Azután egyenes és tempós nyelvén megmondta az igazságot.”

Thomas Mann: Halál Velencében (Der Tod in Venedig)

Aschenbach fölkeresi az angol utazási irodát, és ott végre megtudja az igazságot – az indiai kolerát – Velencéről. Az igazságot tudják a portástól a pincérekig, de tartják magukat a hatóságok szavához: semmiség. A felsőbbség korrupciója szövetkezett a bizonytalansággal, a kóborgó halál okozta kivételes állapottal. A magyar betegséget is mindenki ismeri. A kihaló utcák, a gettóba zárt szegénység, az eladó és kiadó táblákkal, feliratokkal jelzett halál, a szomorú szürkeség. „Ezekről a dolgokról az angol kimondta a döntő szót. – Jó lesz elutazni, inkább ma, mint holnap.”
Magyarország 2001-ig középre és fölfelé tartott. Vezető reformországként élen járt az európai beilleszkedésben. Az 1995-1996 után kibontakozó fenntartható, regionálisan is a leggyorsabbak közé tartozó export, beruházás és külföldi tőke támogatta növekedési modellt, 2001-től felváltotta az első Orbán-kormány kezdeményezte, költségvetési kiadásokra és a fogyasztás fenntarthatatlan növekedésén alapuló, nacionalista-populista modell. Ezt követte a „jóléti rendszerváltás” szociális-populista modellje. A Medgyessy-, majd az első Gyurcsány-kormány gazdaságpolitikái hiteltelenek és fenntarthatatlanok voltak: az első betartotta betarthatatlan ígéreteit, és abba, a második nem, és abba bukott bele. Ha 1996 és 2001 között a magángazdaság növekedése kezdte meghatározni a polgárosodó életpályákat, ez után a politikai akarat járadékaitól függő állami polgárosítás vált uralkodóvá.
A 2008 őszi bizalmi válság megmutatta a gazdaság törékenységét. A kormányzatok gazdaságpolitikai hiteltelensége 2006-tól párosult az ellenzék és kormánypártok hideg polgárháborújával, az utca bevetésével, a magyar politika nyers brutalizálódásával és felelőtlenségével. A választók becsapása, megvásárlása, megfenyegetése mindennapos gyakorlattá vált. A 2009-10-es Bajnai-kormányzás átmenetileg stabilizálta a gazdaságot.
A 2010-től követett unortodox gazdaságpolitika és a jogállami rendszer korlátozása tovább lökte a magyar gazdaságot a leszakadás, a peremre szorulás pályáján. Ez a gazdaságpolitika célul tűzte ki, hogy az állami szabályozás révén büntetlenül csoportosíthasson át jövedelmeket a maga javára, és tulajdont szerezzen a stratégiai ágazatokban. Megkísérli, hogy minden ágazatban legyen egy olyan „nemzeti” – állami vagy fél-állami – vállalkozás, amely meghatározza az adott ágazat ár-, bér-, járulék-viszonyait, és monopolizálja tartós versenyelőnyét. A rendszer anyagi forrásává egyrészt a pénzügyi, kereskedelmi, energia- és telefónia-szolgáltatók jövedelmeinek és vagyonának kisajátítása, a magánnyugdíj-pénztári vagyon elkobzása, másrészt a reálbérek és jövedelmek befagyasztása, harmadrészt a szociális, egészségügyi, oktatási és kulturális rendszerek lepusztítása vált. E politika hatására a nemzetközi magánbefektetők nem fektetnek be, a hitelezők korlátozzák hiteleiket, és a fogyasztók nem fogyasztanak. A gazdaság 2010 és 14 között 1,2%-kal növekedett, és növekedési potenciálja nem haladja meg az 1%-ot.
A választások előtt a kormány jövedelmeket pumpált a gazdaságba és mesterséges növekedést produkált. Nem-termelő állami beruházásokkal és fogyasztást élénkítő rezsicsökkentéssel nem lehetséges fenntartható növekedési pályára állni. A magyar társadalom végletes megosztottságát, a súlyosbodó társadalmi egyenlőtlenség mérséklését, az életkörülmények indokolt és szükséges érzékelhető javítását 1-2%-os növekedés mentén bizonyosan nem lehet elérni. Ennél gyorsabb növekedés – legalább 3-4% hosszabb távon – csak akkor lehetséges, ha a gazdaság szereplőinek a bizalma visszatér. Jellemző, hogy az Orbán-kormány működésének kedvezményezettjei, a rendszer oligarchái se bíznak saját rendszerük jövőjében: a jövedelmeket kiveszik, majd nem Magyarországon fektetik be és fogyasztják el, hanem külföldön. Az egy főre jutó GDP 2004-ben az EU-átlag 64%-a volt, még ma is csak 67%-a. Az éves nettó keresetek az EU-átlag 2004-ben 24%-on, ma 25%-án állnak. A 2001-2010 rossz örökség, a nemzetközi válság és a 2010-14-es ámokfutó gazdaságpolitika együttes eredményeként Magyarország holtsávba került.

Az állam kiszívta a társadalomból a vért, de ettől nem lett életképesebb. Felélte a beruházás, a hitelezés, fogyasztás tartalékait – felélte a gazdasági növekedés forrásait. Gazdasági konszolidációra csak a nemzetközi szereplőkkel való kiegyezés révén kerülhet sor. Egy ilyen kiegyezés ellentmondana a Fidesz politikai természetének és rendszerének.

A magyar civilizáció megromlása A hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig kialakultak a magyar civilizáció modern elemei. A gazdaságban egymással vegyítve jelent meg az erőszakos iparosítás és az agrárpolgárosodás, a gazdasági populizmus és a racionalizmus keveréke. Az ekkor megszülető homo kadaricus megtanult pénzzel és idővel bánni, a formális rendszert megkerülni és az informális megállapodásokat betartani. Képessé vált az anyagi világ összehasonlítására, mértéke egyre inkább Ausztria, mintsem Kelet-Európa volt. A politikában Kádár és pártja minden előzetes mesterterv nélkül, a könnyebb ellenállás irányába hatolva fokról-fokra összerakta azt a rendszert, amelyben mindenki elfogadta a „mi kormányzunk fent, ti megélhettek lent” pragmatikus hatalom- és életfilozófiáját. A fegyelem a brutális megtorlások után belsővé, tabukon alapuló önfegyelemmé és öncenzúrává vált: ők az erősebbek, nekünk senki se jön segélyünkre. Az életforma-, a forint-nacionalizmus kultúrája, amelyben mindenki büszke házára, útlevelére, erős forintjára, autójára, „legvidámabb barakkjára”, kemény munkán, individuális családi gyűjtögetésen, belátható renden, nyugalmon és biztonságon alapult. Itt a szegény maga tehet arról, hogy szegény, az államtól jár minden, az államnak nem jár semmi, a kistulajdon tisztesség a nagytulajdon lopás.
1985 és 2000 között bekövetkezik a magyar civilizáció fordulata. A gazdaságban mindenki, még a benne dolgozó is megérti, hogy a szocialista nagyipar halott, hogy létezik egy fejlettebb és élhetőbb gazdasági kultúra: a nyugati. Kialakul a piac és a vállalkozás mítosza, az életforma-nacionalizmus helyét az életforma-europeanizmus kezdi átvenni. Immár nem a kelet-európaitól megkülönböztetett magyar életforma a büszkeség tárgya, hanem a minél európaibb: mi vagyunk a leginkább Nyugatra, mi vagyunk a leginkább európaiak. Visszatérünk a normalitásba: olyanok leszünk, mint mindenki más! A külső és belső fegyelmezés helyébe valamiféle önfegyelmező, türelmes versengés lép: a rendszerváltáskor és annak első évtizedében nem csattan el egyetlen pofon, nincsenek sztrájkok és tömegtüntetések. Lefojtott és bezárt indulatok, sérelmek – sokak szerint ezek robbantak ki megkésve. (A többi kelet-európai társadalomban erős indulati robbanásokkal kezdtek, majd a hullámok fokozatosan elcsitultak, a magyar társadalom fegyelmezetten viselkedett 1985 és 2000 között, majd kirobbant.) A politikában nemcsak formálisan létrejött a parlamentáris demokrácia, a jogállam intézményrendszere, de erős súlyokkal és ellensúlyokkal egy konszenzusra és biztonságra törekvő politikai szerkezet is.

Az ezredforduló után a magyar civilizáció megbetegedett. A tünetek szinte egyszerre jelentkeztek a politikai testben és a mindennapi kultúrában.

A rendszerváltás „aranykora” 1996 és 2006 közé esik a polgárosodás szempontjából. Az ezredfordulóig a növekedés motorja a magánberuházás és fogyasztás. Ez után az Orbán-kormány a szerves polgárosodást átfordította egy második koraszülött állam intervenciójával - a lakástámogatás, a szociális rendszerbe való belenyúlás, a minimálbér-emelés, a vállalkozási támogatások révén - fenntarthatatlan polgárosításba. Jött Medgyessy a „jóléti rendszerváltással”.
A feltörekvő, saját erejére támaszkodó polgárt, modernizáció és előrejutás címén állami eszközökkel kezdték támogatni és visszaszoktatni ahhoz, amiről 1980 és 2000 között harminc év alatt leszokott: mögötted áll a segítséget nyújtó állam, jár neked ingyen a szolgáltatás, te döntesz az államról, az állam pedig rólad. Az új alku: a politikai lojalitásért cserébe anyagi kompenzáció, az anyagi kompenzációért lojalitás jár. Építsd fel a panziómat, cserébe mindenkit a szavazóddá teszek – légy támogatómmá, felépítem a panziódat! Ez itt a hatalmi alku. Visszatért az életforma-nacionalizmus, megszületett a homo orbanicus, az orbáni ember.
A homo orbanicus a világot győztesekre és vesztesekre, sikeresekre és sikertelenekre osztja, és az állam dönti el, ki győz, ki veszít. A nemzetállam, sőt, Európa, köteles magánvállalkozását, erőfeszítéseit támogatni. Vannak a társadalom számára hasznosak és haszontalanok, erősek és gyengék, az utóbbiakat társadalmilag és hatalmilag féken kell tartani. A világ van miértünk és nem mi a világért. A tudásnál fontosabb a kapcsolat. Adott szónál az ügyes hazugság. A homo orbanicus védelmet kér a piaccal, a világgal szemben az államtól. A kádári kisember 1956-ból és saját élethelyzetéből racionális következtetéseket vont le, saját kisvilága berendezéséhez kicsinyesen alkudozott, realistán egyezkedett, az orbáni középosztály erősen érzelem-, hit- és konfliktus-vezérelt. Felnőtt egy nemzedék, amelynek csak az erő(szak) számít. A Kádár-korban a kisember nem törődött a hatalommal, s a hatalom se a homo kadaricus-szal. Az elmúlt évtizedben a hatalom személyesen belátogat a magánvilágba és a magánvilágból bekukucskálnak a hatalom ablakán. A kisembernek is törődnie kell Orbánnal, aki minden órában beavatkozik az életébe. Köz- és magánsérelmek, dühök, gyűlölködések és szeretetek keverednek.
Kádárt el lehetett küldeni, de a kádárizmus vírusa a magyarokban lappangott. Orbánból kigyógyulhatna, de a benne élő orbánizmusból, a 2001 óta tartó hamis, álpolgárosodásból nem tud könnyen. A homo kadaricus, a fogyasztó, életforma-nacionalista kádári ember ölelkezik az újfogyasztó, etnikai állam-nacionalista homo orbanicus-szal. 2014 a valódi kérdések ideje: ha jobb időkben kizártuk a társadalomból a szegényeket, az alul lévőket, mit teszünk most, amikor a középen lévők záródnak ki? Merre folytassa útját a középosztály, amely egy évtizede hagyta magát félrevezetni a gazdasági kockázatok vállalásától az ostoba politikai választásokig?

A homo kadaricusnak nem volt ellensége. A homo orbanicusnak mindenki az ellensége. A kádári kisembert nem üldözték. Az orbáni középosztály úgy hiszi, mindenki üldözi.

Összeesküdtek ellene Európa, a nagyvilág, a külföldi nagyvállalatok, bankok, a kommunisták, a zsidók, a cigányok. Mindig mindenki becsapja. A homo kadaricus nem hitt senkiben és semmiben. Nem volt vezetője, maga vezette magát. A homo orbanicus hisz. Vezetőre vágyik. Vezérlő eszmére. Érzelmi kielégülésre. Erkölcsi igazolásra. Megváltásra. A homo kadaricus jól eltájékozódott saját szűk világában. A homo orbanicus nincs otthon saját világában. Jelmezeket és maszkokat próbál fel. Orbán jól ismerte föl ezt az érzelmi otthontalanságot, lelki hontalanságot – kinyitotta a nemzetállam ajtaját: gyertek haza. A magyar nem olyan, mint más, különb mindenki másnál. És hideg, üres szobába mentünk, ahol mereven néznek ránk az alkotmány asztala felett.
A társadalom hozzászokott a kettős viselkedéshez, az egymásra kacsintó politikai és gazdasági becsapáshoz. Mindenki tisztában van azzal, hogyan kell politikai hűséget színlelni, hogyan kell szabályokat megkerülni, az államot becsapni. Itt nincs szerződés, szótartás, a tegnapi adott szó, ma semmit se számít. A homo orbanicus megtanulta, hogyan kötelező politikai lojalitást mutatni, ha meg akar élni, állásban, közmunkában szeretne maradni. Megértette a jövedelemeltitkolás minden csűrését csavarását, megtanulta az állami juttatások kikövetelését. Nálunk ez a normalitás.
Miként reagál a homo orbanicus a gazdasági és társadalmi válságra? Becsapással és önbecsapással. A válság bekerül a magyar élethazugságok láncolatába. Nekünk, magyaroknak, nincs közünk a holokauszthoz, a németek voltak. Mi nem tehetünk a rákosista kommunizmusról, arról a szovjetek és a zsidó bosszú tehet. Mi ellenálltunk a Kádár-rendszerben. Minket kijátszottak és elárultak a rendszerváltással a visszatérő kommunisták és a Nyugat. Mi tisztességesen dolgoztunk, de Európa válságba jutott, tönkretett minket. Mi jól tesszük, ha mást mondunk Brüsszelben, mint otthon, mást mondunk reggel és mást este, ha erényként mutatjuk be, hogy másokon élősködünk. Még a középosztály is arra biztatja gyermekét: menekülj, ebben az országban nincs jövőd! Az ország népe pedig nem fizeti be az adókat és járulékokat, nem fizeti adósságait a hitelezőknek, csak azt a közterhet fizeti háztartásában, amit le lehet kapcsolni, nem ad számlát, becsap. Ül a kávéházban és szid mindenkit, nem bízik senkiben – még magamban se bízom, mondja bizalmasan.

Pretoriánusok kora Kiépült egy új politikai, társadalmi és gazdasági rendszer. Akár a cezarizmus-bonapartizmus, akár a magyar polip, a maffia-, a klientelista, vagy a pretoriánus állam fogalmaival írjuk le ezt a rendszert, bizonyosak lehetünk benne, hogy az európai liberális demokratikus, jogállami, ellensúlyokkal ellenőrzött, tulajdont és személyi autonómiát tisztelő, felelős és hiteles vezetésű rendszerrel a magyar szemben áll. Orbán először a pártján belül épített le minden ellensúlyt, majd a többpártrendszert változtatta kvázi-egypártrendszerré, a parlamenti ellenzék teljes kizárásával a döntések ellenőrzéséből. Ezt követte az alkotmányos intézmények és a bürokratikus szakértelem ellenőrző, ellensúlyi szerepének csökkentése vagy megszüntetése. A jogi felhatalmazás nélküli megbízottakon és a parlamenti képviselők törvénytervezetein keresztüli vezérelvű kormányzás egyetlen szerződést, megállapodást nem tart magára nézve kötelezőnek.
A pretoriánus rendszer a tisztességtelen és átláthatatlan választójoggal lehetővé tette a maga számára a tartós berendezkedést. Az önkormányzatok, a gazdasági szereplők, a szellemi és a médiaelit vagy az alkalmazkodást választják, vagy tartósan kiszorulnak. A 2014-es második kétharmados győzelem arról győzte meg a nagy szereplőket, hogy a megalkuvás és megalázkodás útját keressék – ezzel stabilizálják a rendszert.
Helyreállt az úr-szolga, patrónus-kliens, egyenlők-egyenlőbbek Horthy- és Kádár-korból ismert viszonyrendszere. Ez a politikai rendszer könyörtelen, szociál-darwinista elvein alapuló társadalompolitikát folytat: a felső, „erős” 15-20%-nak jár jövedelem, vagyon, privilégium, minőségi oktatás, egészségügy, a többi, alsó, „gyenge”, maga tehet róla, hogy nem jutott a felső 15-20%-ba. A bárány és kecske arra született, hogy tigris és hiéna megegyék.
Ez a rendszer természetes módon biztosít átjárást a politikai szerkezet jobboldalán a „kemény jobboldaliság” orbáni kormánypolitikája és a „szélső jobboldaliság” ellenzéki Jobbik-politikája között. Az orbáni „centrális erőtér”, vagyis a hatalmi és pénzügyi eszközökkel kialakított tartós fölény munkamegosztást alakít ki a szélsőjobbal: levezetheti az indulatokat, a hatalomra veszélytelen szelepként működhet. Ha valaha Kádár mutathatott rá a rákosistákra – akarjátok őket helyettem?! –, most Orbán mutat rá a Jobbikra: ha én nem vagyok, őket kaphatjátok! És a korrupcióba, tehetetlenségbe süllyedt baloldal képtelen ellenzéki, majd kormányzati alternatívát nyújtani.

Hogyan veszítette el a Nyugat Magyarországot és Magyarország a Nyugatot? A 2010-es és a 2014-es parlamenti választásokon egy euroszkeptikus párt, a Fidesz szerzett kétharmados többséget, és egy Európa-ellenes párt, a Jobbik lett a harmadik erő. Az ellenzéki MSZP választóinak többsége ugyancsak euroszkeptikus. Ennek következtében, a magyar országgyűlésben alig néhány képviselő tekinthető a Nyugat, Európa, ezen belül az Európai Unió őszinte hívének. Vajon a politikai osztály növekvő Európa-ellenessége fertőzte meg a választókat, vagy a választók sérelmei, indulatai hatottak a politikai osztályra?
A rendszerváltás idején a magyarok voltak leginkább Európa, a Nyugat hívei, 80%-ot meghaladta az Európához csatlakozni kívánók aránya. Hatalmas várakozás övezte nemcsak a határok megnyílását, de az életszínvonal és minőség gyors változását. Az 1991-92-es súlyos gazdasági visszaesés, majd az 1995-ös második válság megrendítette, de nem szüntette meg az Európába vetett bizalmat. Az 1989-99-es első évtized a Nyugatba és Európába vetett hit jegyében telt el. A politikai elit többsége közös célként határozta meg az euro-atlanti intézményekbe történő belépést: Magyarország elsőként kezdte meg a csatlakozást. Minta reformország voltunk, ahová áramlott tőke és presztízs.
Nem gazdasági válság és nem az európaiakban való csalódás váltotta ki az euroszkepszist. Az 1996-2006 közötti időszak a növekedésé és a jövedelembővülésé volt, a tőke folyamatosan befelé jött és nem kifelé ment, a korábbi társadalmi egyenlőtlenség csökkenni kezdett, megindult a középosztályosodás. A nyugatellenesség és az euroszkepszis a 2000-2001-es kormányzati fordulattal ment végbe, amikor a Polgári Magyarország és a Nemzeti Magyarország kényes egyensúlyát Orbán Viktor és csapata a Nemzeti Magyarország felé tolta el. Előtérbe került a neo-machiavellista politika, a hatalom maximalizálása és a többletjövedelmek nulla-összegű újraelosztása a nemzeti kormány révén. És meghatározóvá vált a választói csoportok célzott jutalmazása és büntetése. Ezzel nemzeti alapon visszatértünk a Kádár-kor lekenyerezés/büntetés, mézesmadzag/furkósbot politikájához.
Orbán erős nemzetállamot, ennek megfelelő hatalmi centralizációt és koncentrációt, vezérelvű politikát tűzött ki célul. 2001. szeptember 11-e hatására arra a következtetésre jutott, hogy eljött a káosz kora, a Nyugatnak bealkonyult, Amerika még magát se tudja megvédeni, Európa tehetetlen. Ki kell használni a nyugati országok megosztottságát, erős és határozott nemzetállammal lehet és kell manőverezni közöttük. A válságban legjobb kormányozni, a szükségállapot teremt igazi manőverezési lehetőséget. A káosz feltételei között kizárólag konfliktusos politikával lehet eredményt elérni – a tárgyalás a gyengeség jele. A választókat elkezdte visszaterelni az állam védte karámba, a nacionalizmus és populizmus vált uralkodó politikává a jobboldalon. Orbán előre látta: politikájának igazi korlátja Európa lesz. 2000-es célja az volt, hogy minél nagyobb mozgásteret alakítson ki a maga számára, és új osztozást teremtsen a nemzeti és a nemzetközi tőke között.
A 2002-2010 közötti baloldali politika valamennyi fiaskóját a Fidesz-ellenzék, majd későbbi kormánypárt egyben Európa és a Nyugat önzéseként, képmutatásaként, a baloldali pártokat az idegen erők ügynökeként mutatta és mutatja be. A Medgyessy-, a Gyurcsány- majd a Bajnai-kormányok hivatkozása Európára, a jogállamiság és a demokrácia, a piac és a magántulajdon értékeire éppen ellentétes hatásokat váltottak ki. Érveket adtak nemcsak e kormányok politikája, de egy képzeletbeli Nyugat és Európa ellenében. Tetézte ezt, hogy a 2006-os belső, majd a 2008-as külső válságok hidegzuhanyként érték a felkészületlen polgárokat, és az ortodox liberális kormánypolitikák nem javították, hanem rontották a helyzetet. A 2008 utáni európai válságkezelés lassúsága és a megszorító politikák kiváltotta sokkok az euró-szkeptikus politikai osztály mellé, mögé sorakoztatták a rémült és reményét vesztett társadalmat.
A Nyugat elvesztette Magyarországot. A 2010 utáni magyar kormány lemondott az európai beilleszkedési versenyről. Ellentétben a 2008-ban súlyos válságba jutott baltiakkal, akik vállalták az EU és az IMF kemény programját és fölzárkóztak, Magyarország szakított az IMF-fel és elítéli az európai válságkezelő programokat. Lengyelország stratégiai szövetségre lépett Németországgal és Franciaországgal és az európai stabilizáció meghatározó országává vált. A visegrádi országok, a baltiak elérték, hogy szorosan kapcsolódjanak a fejlett északnyugati gazdasági térhez, még Románia is erősen pozícionált gazdasággá vált.

Orbán másfelé manőverez. Szemében a Nyugat, így az EU olyan érdemi befolyás nélküli tehetetlen intézmény, amely a maastrichti formai kritériumok betartása esetén fejőstehénként működik.

Ha ehhez még a Fidesz növeli az Európai Néppárt erejét, és megfogadja, hogy mindig, minden ügyben Németországgal szavaz, azt csinál Magyarországon, amit akar.
Magyarország elvesztette a Nyugatot. Az EU 2013 tavaszáig habozott, hogy mit tegyen a politikailag és gazdaságilag unortodox magyar kormánnyal. Demokráciát, jogállamot és piacot védő üzeneteket, megrovásokat küldtek – eredmény nélkül. Az európai vezetők attól tartottak, hogy a magyar populista politika fertőzővé válik Dél- és Kelet-Európában. De 2013-ra stabilizálták az euróövezetet, Európa választásain mérsékelt és Európa-párti erők győzedelmeskedtek. Orbán maradt, de immár nem jelentett fertőzésveszélyt. Magyarország érdektelenné vált. Rendszerét kiismerték. Bizalom és hitel nincs se a magyar kormány, se Magyarország irányába. Tudomásul vették, hogy formailag teljesítette a kritériumokat, és nincs alternatívája. A merkeli „kiülés (Aussitzen)” és a steinmeieri „új Ostpolitik” mindenkinek hagyja, hogy otthon tegyen, amit akar, csak kifelé ne ártson. A magyarok maguk választották sorsukat, ha nekik ez kell, hát tessék, maguknak ártanak.
Európa és a Nyugat semmiféle gyakorlati segítséget nem nyújtott a magyar Európa-barát, demokráciát és jogállamot védő független intézményeknek. Sorsukra hagyta a civil intézményeket, a független sajtót, a szellemi műhelyeket. Nemcsak az osztrák, német, francia, olasz vagy amerikai pénzintézetek, vállalatok vonultak ki minden intézményes támogatásból és tartották magukat ahhoz a rendhez, hogy egyetlen hirdetést, megbízást nem adhatnak a kormánytól független intézménynek, de nincs olyan európai vagy amerikai pénzalap, amely támogatást nyújtana a demokrácia, Európa védelmezőinek. Ha a nyolcvanas évek végén a Soros Alapítvány a szabadság kis szigetét jelentette támogatásaival, ma semmilyen szigetre nem tud a jogállamért harcoló független intézmény vagy személy kikapaszkodni. Emberek százai veszítették el állásaikat, szakmai autonómiák számolódtak fel a Nyugat rideg elfordulása mellett: védd Európát, Európa bizonyosan nem fog megvédeni! Ostobák! – mondja gúnyosan Orbán – az európai pénzt én kapom, aki Európa ellen beszélek, nem ti, akik mellette. Igaza van.

Van-e remény? A társadalomnak hét-nyolc évre volt szüksége, hogy kiábránduljon a Kádár-rendszerből, és önálló útra lépjen. Az Orbán-rendszer már csak törzsválasztói bizalmát bírja. A homo orbanicus életformáját lehetetlen megvalósítani. A gazdaság a lassú elhalás és a gyors összeomlás alternatívája között tántorog. A források kiapadtak. A politikai rendszer merev: hajolni nem tud, csak törni. Vajon nem a Jobbik, a szélsőségek irányába fog törni?

A demokratikus ellenzék 2014-ben gyengének, széthúzónak és vezetetlennek bizonyult. A Fidesznek és a Jobbiknak volt világos üzenete, a demokratikus ellenzéknek nem.

Mégis teret nyertek a modernizációs központokban. Ha a demokratikus ellenzék meg tud kapaszkodni Budapesten és néhány nagyvárosban az önkormányzati választásokon, akkor 2016-ra megjelenhetnek egy Európa-barát, kormányzóképes, megújult szocialista, liberális és zöld ellenzék csapatai. A közgazdasági, jogi, közigazgatási szakértői eliteket a Fidesz félreállította, ezek készek egy kormányképes ellenzék támogatására. Talán Európa is ráébred: áldoznia kell a független, a civil intézményekre, hogy ne veszítse el végleg Magyarországot.
Magyarország beteg. Gyógyulásának feltétele, hogy szembenézzen betegségével. Vállalnia kell egy kínos és keserves gyógymódot, hogy újra képes legyen egyenrangúan megjelenni az európai országok között. Sziszüphosznak újra fölfelé kell tolnia a lezúdult sziklát, miként történt az 1960-as években a szörnyű megtorlások, a nyolcvanas években a reformok visszacsinálása után. Lesz-e Sziszüphosz, olyan fiatal csapat, akik 2012-ben diákként az utcán tüntettek, de magukra hagyták őket? „Velünk, a / szétdobáltan is egy színre / lépőkkel: / ugyanaz / a sértetlen, / bírhatatlan / fellázadó / bánat.” Paul Celan: Velünk.

A szerző jogász, közgazdász, publicista, politológus, az ELTE docense, a Pénzügykutató Rt. elnök-vezérigazgatója.