Erős nők, győztesek nélküli játszmák

Tetemre hívás. Ezt a szókapcsolatot idézi Kincses Réka tavaly decemberben bemutatott darabja a marosvásárhelyi Ariel Gyermek- és Ifjúsági Színházban, noha a szó szigorú értelmében a Pentheszileia-program nem kísérti, hanem kerüli a halált. Parászka Boróka írása.

A Kleist-darab újraírásával épp a véres, halálig vezető motívumok maradnak el az amazon királynő és a legyőzhetetlen Akhileusz szerelméről szóló történetből. Az eredeti változat szerint a királynőnek fölébe kell kerülnie a szeretett férfinak. Szerelme azonban, Akhileusz viszontszereti őt, és ezért hagyja legyőzni magát. A csalással megszerzett győzelem a valódi uralkodásra törő nőt megalázza, dühíti. Szembesülve azzal, hogy becsapták, megöli társát, majd magával is végez.
A szerelmi játszmák hatalmi játszmák, és nincs végső győzelem, csak többszörös veszteség és vereség. Ez a történet Marosvásárhelyen látszólag kevésbé tragikus fordulatot vesz, elmarad a gyilkosság. És át is alakul, mert a szerelem több és kevesebb szerelemnél: kötődés, taszítás, magány, levetkőzhetetlen, kényelmetlen társiasság, család-, sőt törzsszövetség.
Tetemre hívás mégis ez a darab, mert olyan helyen, olyanokról és úgy szól, hogy temetetlen, rendezetlen dolgainkhoz érünk.
A marosvásárhelyi Ariel Gyermek- és Ifjúsági Színház ma az egykori zsidó kultúrházban működik. Évekig állt romosan, elhagyottan a város központjában, kísértetépületként. Az ingatlant tavaly a megyei önkormányzat támogatásával felújítva adták át. Nem egyszerű renoválásról van szó, még csak arról sem, hogy igazi színpadtechnikát kapott az épület, és ezáltal megváltoztak a terei, a funkciója, a hangulata. Közösségi térré alakult át a hely, amelynek egykori közössége, létrehozója végérvényesen, és majdhogynem nyomtalanul eltűnt. Van nézőtere, sok-sok székkel (ahol azoknak az unokái, akik valaha ide jártak, már nem foglalhatnak helyet, hiszen nincsenek), van ruhatára és kávéháza, új békeidők helyeiként, ahonnan a valamikori háborúkra, veszteségekre, eltűntekre visszagondolni nehéz. Csillogó, aranyozott felületekkel díszített, fényes, színes épület ez már, de az, aki ismeri a történetét, magában hordozza hiányt, a szürkeséget, feketeséget, azt a nehezen megfogalmazható semmit, amit egyetlen felújítás sem töröl el.
Az ingatlan átadása után a Pentheszileia-program volt az első felnőtt előadása az intézménynek. A gyermek-repertoár kiegészítésének évek óta tartó hagyománya van, az Ariel régi székhelyén is voltak hasonló produkciók. Marosvásárhelyen a Nemzeti Színház mellett (amely a színházi útkeresést, megújulást Keresztes Attila művészeti vezetésével társulati célként nevezte meg) kísérleti színházként működik a Yorick stúdió, a 74-es színház.
Az Alina Nelega, Gabi Cadariu és Barabás Olga munkájával erősített műhely versenyhelyzeftben van, és előnyt jelent a társulat számára, hogy ide, a gyermekelőadásokra kísérőként, érdeklődő szülőként, nagyszülőként, testvérként az is eljön, aki máshová nem jár színházba. A színházi élmény meghosszabbított családi tér, annak minden kedvességével, játékosságával, vagy elfojtásával, feszültségével együtt. Az tehát, hogy egy kortárs, családi drámával kezdtek az új helyen az idei színházi évadban, ésszerű és nagyon bátor vállalkozás. Hogy ez a dráma (a Kleist történet finomított, huszadik századi változata) az eltűnt családok emlékhelyén játszódik, rendkívüli felelősséget ró elsősorban az íróra-rendezőre, Kincses Rékára, másodsorban a produkció társalkotóira (színészekre, díszlet- és jelmeztervezőkre).

A zsidó kultúrházban egy örmény család többgenerációs története kap helyet, ezt pedig magyar és román színészek viszik színpadra. Felcserélhetőek-e az identitás-stratégiák, átvehetőek-e, vagy éppen megtagadhatóak-e a közösségi minták, szabályok? Mi az, ami ebben a térben zsidó-örmény-magyar-román közvetítéssel újrajátszható, felfejthető, megidézhető?
Van egy általános program, amely újraírja önmagát, amelynek részesei, inkább elszenvedői, mintsem alakítói vagyunk. Szabadságunk csökevényes, még akkor is, ha a látszat az, hogy magunk döntünk. Körülbelül így foglalható össze a Kincses-verzió. Hogyan látható be a program egésze? Ki-mi a programozó? Ezek a kérdések most nem tartalmi, nagyon is formai és dramaturgiai problémái és dilemmái az előadásnak.
Ki meséli el a családtörténetet? És az, amit családtörténetként mesélünk, kinek a története? Család (törzs, nemzetség, nemzet – az absztrakció, általánosítás különböző formái) van – ezt feltételezzük és éljük, ám általános szemszög még sincs. Nincs totális narráció.
Leegyszerűsíthetjük ezt az egész átfogó perspektívát a vagyon megtartása, a tradíció, a szexualitás perspektívájára, de ez elkerülhetetlenül elégtelen elbeszéléshez vezet. A Pentheszileia-program azzal kísérletezik, hogy térben és időben összekösse ezeket a lehetséges elbeszélő módokat, elégtelenségük, többértelműségük és kudarcuk is láthatóvá válik így. A jelenetben, amelyben az örmény nemzeti étel, az angadzsabur készítését adja át egyik generáció a másiknak, a rituális főzést rituális szexuális aktus kíséri. Míg a nők kezük között, akár egy alakítható, gyúrható péniszt úgy sodorják a tejből-petrezselyemből főzött masszát, az angadzsaburt, aközben a lakás másik helyiségében a szobalányt teszi magáévá a ház ura.
Mi következik ebből? Hogy a tradícióknak megvan a maga erotikája? Megvan. Hogy ez az erotika a tradicionális kereteket, a családi egységet bontja meg? Talán megbontja. Vagy a tradicionális családi egység nem az, amit annak mondanak. A tradíció a kettős beszéd. Amely a házassági hűséget és hűtlenséget egyaránt fenntartja, erősíti. Két igazság, két hazugság. Vagy egy igazság, és egy hazugság. „A férfiak ott könnyítenek, ahol tudnak” – így hangzik a generációkon átívelő szexuális tanács, a szexus pedig, minden hatalmi játszma alfája és omegája profánná válik, eltokásodik. Akkor hát mi végre ez az egész? Van valami, a tradíción és erotikán innen, ami megőrizhető? Végső soron, hogyan együk az angadzsabur levest? Talán nincs is tradíció – hangzik el a darab egy későbbi pontján. „Csak vitrines szekrény és térdig érő pinaszőr”.
A beszédmódok, a terek és idők összenyitása fontos léptékváltásokat, dilemmákat hoz felszínre. Hol erősebben működik ez, hol kevésbé, a színpadi térhasználat, a dramaturgiai következetesség néha gyengül, a nagytotál azonban összeáll. Nem biztos, hogy meglepetések érik a nézőt, a szokásokkal, a szexualitással, a családi és egyéb közösségi struktúrákkal való elszámolásnak immár családias tradíciói vannak, ezen a téren nehéz újat mondani.
Valódi váltás viszont az, ahogyan a hatalmi viszonyokról való beszéd szempontjait megválasztja Kincses. Ez a darab nem az erős férfiakra, hanem az erős, legalábbis birtokolni, befolyásolni akaró nőkre épít dramaturgiailag. Lehetne ebből arra a következtetésre jutni, hogy a Pentheszileia-program a gender elméleteket állítja a feje tetejére, és bizonyítja, hogy nem a nőket nyomták el generációkon át a férfiak, hanem fordítva, a nyilvános térben oly erős férfiakat a háttérből, a magántérből asszonyaik irányítják.
Ennél bonyolultabb képlettel van dolgunk.

Azzal szembesülünk, hogy a magán és nyilvános tér nem elválasztható mereven, a belső játszmák egyszerre külső játszmák is, a győzelemnek és a vereségnek megvan a maga algoritmusa.

Minden engedménynek, tiltásnak, fenyítésnek megvan az ára, következménye. Az emberi erőszak regresszióját követhetjük.
Mindezzel együtt is A Pentheszileia-program mélyen „női” darab. Nőszerepeket, női sztereotípiákat, a sztereotípiáktól való szabadulás női eszközeit sorakoztatja fel. És így valóban teljesíti azt, amit az Ariel színház követ: olyan közönséghez szól, a nőkhöz, amelynek dilemmáira, kérdéseire, sajnos a hazai kulturális kínálatnak nincsenek adekvát válaszai.
Ez a „nőiesítés” természetesen a családi dimenziók alaposabb belátását teszi lehetővé: nemcsak az nagyanya-anya-lány szerepkörök értékelődnek át, hanem az apa-férj-szerető játékterek is. A stigmák, előítéletek, sémák nem tűnnek el, mert nem tűnhetnek el (ezek tartják össze a családi-közösségi rendszereket) a kontűrök, a kontextusok változnak, és ez minden kudarccal együtt felszabadító.
Három színésznő generáció hozza egymást játékba (Monica Ristea, B. Fülöp Erzsébe, Pál Emőke): így együtt, összejátszani különböző nemzedékeket, hazai színpadon ritkán látni. Mellettük és velük inspiráltan alakít a korban egymáshoz közel álló Bartha László Zsolt és Meszesi Oszkár is. A színházi rendezőként debütáló filmrendező, Kincses Réka megkereste és megtalálta az átjárást a vetített képtől a színpadi, testközeli térig-világig. Adózott a hely szellemének ezzel a produkcióval a színház.
Marad a kérdés, mit kezdjünk a családok hiányával, akiknek tradícióit, generációs kínjait eltörölték? Akiknek unokái nem ülhetnek a nézőtéren? A Pentheszileia-program után erre a válasz, figyelmeztetés az: nincs következmény nélküli emberi bűn, vétek, felejtés.