A halál csókja

Az utóbbi időben, az etnikai magyar pártok részére, legalábbis Szlovákiában és Romániában a közvetlen pesti kormánytámogatás a választásokon maga a „halál csókja.” Akiket a jelenlegi pesti kormány teljes mellszélességgel támogat, teljes hangerővel kiáll, azokat a választó lenullázza. Tamás Pál elemzése.

A parlamentből kiesnek, vagy oda be sem kerülnek, komoly városokban polgármestereket sem tudnak adni. Ez a nemzetpolitika radikális áthangolását követelné, vagy némi mea culpát Németh Zsolt baráti körében és szakértői között. Ennek láthatóan semmi nyoma nincs az erdélyi önkormányzati elitek átrendeződése után. Az igazi kérdés, hogy akkor milyennek kellene lenni e politikai diskurzusnak, ha a jelenlegi ennyire hatástalan. Nem politikai ízlésbeli különbségekről van szó, ahol az egyik oldalnak ez nem tetszik, a másiknak más. Ha a nemzeti választásokon egy párt sorozatosan olyan rosszul szerepel, mint a pesti nemzetpolitika a kisebbségi politikai színtereken, akkor lemond a pártelnök, vagy odavetnek áldozatnak egy államtitkárt, miniszterjelöltet. Én nem ilyesmire gondolok, hanem radikálisan új hangsúlyok szisztematikus keresésére. Ezt megelőzően három kérdést kellene legalább megfogalmaznunk.
Először is, milyen közös etnikai veszélyérzetnek kell lenni ahhoz, hogy a nemzetiségi magyar közösségekben a választók egyáltalán higgyenek az egyetlen etnikai párt kikerülhetetlenségében?
Másodszor, miért rosszabban mozgósíthatóak az utolsó időkben a kisebbségi szavazók az aktuális többségekhez képest? Vagy lehet, nem is olyan rosszul mozgósíthatóak, csak közülük sokan többségi pártokra szavaznak. Amit az etnikai pártok úgy élnek meg, hogy demográfiailag leírt teljes etnikai szavazóbázisuknak csak egy meghatározott része sorakozott fel mögöttük. A többiek valahova eltűntek, s akkor már jobb, ha feltételezem, hogy otthon maradtak, minthogy beismerjem, egy részük románokra, szlovákokra, szerbekre szavazott.
Harmadszor, az utolsó néhány évben átalakul a nagy többségi pártok politikai stílusa. Míg a rendszerváltás utáni első húsz évben többé-kevésbé radikális nemzetiek és eredeti ötletekkel nem igazán kitűnő liberálisok küzdöttek egymással, most megjelent valamilyen populista szintézisük és meghatározó politikai pólussá válik, egyre több helyen át is veszi a hatalmat.
A 90-es évek közös veszélyérzete lényegében mindenütt eltűnik. Romániában, ha jól látom, egyértelműen. Ez nem azt jelenti, hogy a meghatározó etnikai pártoknak befellegzett, de azt feltétlenül, hogy az önvédelmi sportok klubjaiból hatékony lobbi-szervezetekké kell válniuk. S választóiknak nemcsak nyelvvédelmi, vagy kulturális azonossági ügyeik vannak, hanem területiek, iskolaügyiek, vasútügyiek, kórházügyiek. És míg egy tánccsoportot, vagy egyházi kórust még fenn lehet egy kis pesti támogatással tartani, ezekben az ügyekben a többségi pártokkal kell megegyezni. Egyébként romániai és szlovákiai magyar politikusok szép számmal bizonyították, hogy ez lehetséges, s van is tehetségük ilyen paktumokhoz. Hogy a dolog nem reménytelen, sőt. Vannak, persze, akik nem hisznek a szemüknek, vagy messzebb vannak a megszerezhető forrásoktól. Esetleg egyszerűen hatalomra éhes fiatalemberek, akiknek bármiféle stabilitás ellenjavallt. Õk a radikálisabbak, és ebben a helyzetben általában vesztenek.
A „bázis”, persze csak demográfiai értelemben adott. Mozgósíthatósága sokszor településenként eltér. Vannak felvételek arról, hogy különböző szociális miliőkben adott pillanatban milyen a választók hadrafoghatósága, de mert a választói névjegyzékeket az aláírók nemzetiségi összetétele alapján elemezni nem lehet, biztosan sokat nem tudunk. Így egyfelől konstatálhatjuk, hogy az utolsó megméretésnél a romániai magyar pártokra elvben a teljes magyar közösségben leadható szavazatokból mintegy félmillió hiányzott. Tehát lenne még hova nőni. Toró azt állítja, pártja fő funkciója most az volt, hogy vitára ingereljen, megmozgassa a romániai magyar szavazót. S hogy ebből az új élénkségből pártja mégsem profitált, az egyfajta igazságtalanság. De szerepüket betöltötték. Én azt látom, hogy vita volt, de ez az előző választási részvételekhez képest jobban nem mozgósította az ide szavazókat. És a 2010 utáni budapesti nemzeti oldali kormánytámogatás sem hozott sem neki, sem a másik magyar törpepártnak szavazókat. Bázisuk nagyjából megegyezik a 2008 évivel. Tehát az utolsó két évben a Fidesz „szappanreklámjával” lényegében nem sikerült új vásárlókat toborozni. A romániai magyar politikai közösség hadrafoghatósága alapos elemzést kívánó ügy. Nekem roppant tetszettek az óvszercsomagolásra nyomott toborzó jelszavak (ha jól tudom, az EMNP akciója), de azt mégsem hiszem, hogy a felhasználók az öröm pillanataiban a nemzet sorskérdésein töprengtek volna. Azt viszont látom, hogy minden romániai adat szerint a kisebbség médiahasználata elmarad a többség mögött. Ismerjük a romániai magyar minőségi lapok és folyóiratok alacsony példányszámát, terjesztési nehézségeiket. Persze, a magyar néző sokat néz magyarországi televíziót, de annak a politikai üzenetei számára nem lefordíthatóak. Azokból nem von le a saját városára, községére értelmezhető következtetéseket. Tehát a romániaihoz képest nagyobb médiavákuum a politikai kommunikáció szempontjából nem változik. S tudjuk, a modern választó egyre inkább médiavezérelt. Tehát, ha a kisebbségi magyart környezetéhez képest gyengébb impulzusok érik, akkor ahhoz képest gyengébben is reagál.
Ugyanakkor a szórványban, vagy a diaszpórában (mind a kettő rossz szó, nem szeretem) a választó a Székelyföldhöz képest sokkal inkább a többségi médiatér része. S valószínűsíthető, hogy nem kis részük, ha szavaz, akkor az abban megjelenő opciók között választ. S ha ott a magyar párt nem jelenik meg, akkor neki eszében sincs, hogy azokra is szavazni lehetne. Persze, a román többségi térben nem is gondolja, hogy azoktól sokat várhat a saját életkereteinek meghatározásánál. Innen Pestről nehezen látom, hirdetett-e, s milyen intenzíven az RMDSZ nagy román médiumokban, és a törvényben kötelező kvóták felett milyen aktívan vett részt médiavitákban? Felteszem, nem vagy csak igen kevéssé.
Az Izraelbe kivándorolt oroszajkúak (a választók egyötöde) is nézik a minden izraeli háztartásban elérhető oroszországi csatornákat. Esténként virtuálisan Oroszországban vannak, persze ők is már új környezetükben szavaznak. Az utóbbi izraeli parlamenti választás idején Oroszországban voltam, s nem kis meglepetésemre az összes fontos izraeli politikus megjelent a fontosabb moszkvai hírműsorokban. Interjút adott, álláspontját magyarázta, kerekasztalokon csillogott. Nyilván az izraeli oroszajkú választóknak beszéltek. Nem azt mondom, hogy erdélyi vagy szlovákiai magyar politikusoknak többet kellene pesti műsorokban szerepelniük. A friss nemzeti kudarcemberek megkapták ezt a lehetőséget, mégsem lett nekik ettől jobb. De talán többet kellene beszélni a román csatornákon azoknak a magyaroknak, akik amúgy azokat nézik, és elsősorban ott elérhetőek. Hátha jobban eszükbe jutna, hogy magyar pártok is vannak – az ő élethelyzeteik kontextusában. Sőt, el lehetne mozdulni magyarul nem beszélő román liberálisok, vagy a magyar tudattal még valamelyest rendelkező, de a nyelvet már csak ritkábban használó vegyes családok felé is. Ehhez kikerülhetetlen lenne egy román nyelvű RMDSZ lap, frekventált weboldal indítása.
Mindez elképzelhetetlen az új többségi politikai erők alapos ismerete nélkül. Végül is, az USL éppúgy, mint a szlovákiai SMER, sikerét nem egyetlen karizmatikus vezetőnek, hanem egy új nyelvnek köszönheti. Szlovákiában ez nem egyszerűen nacionalizmust jelentett, hanem valamilyen új nemzeti magabiztosságot, egyfajta európai-nemzeti öntudatot. Mintha Romániában is menetelnénk e felé a többségi politikai kultúrában. Ha ez így lenne, akkor ezzel az RMDSZ-nek is komolyabban kellene számolnia. Nem arról lesz szó, hogy a parlamenti számtan mit enged meg és mit nem, nem is arról, hogy kis pártok ide-oda csatlakozásait a nagy pártok hogyan élik meg, emlékezetükben hogyan rögzítik. Sokkal inkább feltűnik itt egyfajta olyan folyamatos mozgósítottság, amely egyszerre nemzeti és modern. Ilyesmivel próbálkozott annak idején Pesten a Fidesz is, csak ez a képlet náluk véletlenül sem működött. Mintha a magae helyén Fico és Victor Ponta ezt egyelőre jobban csinálná. Ha nem is személyükkel, de nyelvükkel, programjukkal, kulturális miliőjükkel együtt kell működni. Attól a kisebbségi elit sem szigetelheti el magát. S ha nem, akkor részlegesen a saját megjelenítését is át kellene értékelnie az országos színpadokon. Akkor lehetséges, hogy több olyan magyar választót is elérne, akikhez ez idáig nem tudott hozzáférni.
E kérdések megoldása nélkül nem lehet elkezdeni a nemzetpolitika újragombolását sem. Lehet, hogy annak jelenlegi mérnökei még mindig úgy gondolják, hogy a program jó, csak helyi ügynökei gyengék, politikusként tehetségtelenek. Tehát meg fogja próbálni, hogy új partnereket keressen. Szlovákiában Bugár Béláékat biztosan nem akarják megnyerni, azok köszönik, jól megvannak budapesti ösztöndíjak, kioktatás és időnként a Dunán átküldött, ezüsttálcán szervírozott selyemzsinórok nélkül is. Azt azonban inkább az idei késő ősz dönti el, hogy ez ugyanígy érvényes lesz-e az RMDSZ elit számára is. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De a probléma ennél nagyobb. Megjelent Pestről a teljes nemzeti radikális kormányzó elit a házelnöktől Budapest főpolgármesteréig, és semmire sem jutottak. Túlságosan beleillenének a „táposok” erdélyi szerepjátékaiba? Hogyan lehetséges az, hogy a magyar követ – amúgy mellesleg, de nyilvános interjúban előadja, hogy ő melyik magyar párt (egyébként román) jelöltjére szavazna Vásárhelyen? És hogy a kolozsvári magyar főkonzul egy áprilisi, nyilvános városi fórumon ugyancsak mellesleg mondja, hogy neki, mint konzervatív embernek nem tetszik a színház stílusa, politikája. Én értem a megszólalások logikáját. Ha állampolgárságot kínálunk nektek, ha valamilyen formában majd szavazhattok is a magyar parlamentre, akkor ezt megtehetitek anélkül, hogy adót fizetnétek. Ebből azonban az is következik, hogy ti Erdélyben is a mi politikai alattvalóink vagytok (legalábbis szimbolikusan). Tehát akkor nem lehetnek a kisebbségpolitikában sem „belügyeitek”, a mi állami képviselőinknek miért ne lenne joguk arra, hogy elmondják, ők kit, mit, hogyan szeretnének. Ha mi lebontottuk a határt jogilag közöttetek és közöttünk, akkor ennek a logikának fordítva is működnie kell. Kulturálisan, politikailag ti a mi vámterületünkhöz tartoztok. Ez utóbbira azonban a kisebbségi magyar társadalmak láthatóan rossz vevők. A támogatást megköszönik, elfogadják, bár egyre inkább megvannak anélkül is. A politikai szimbólumokat magától értetődőnek veszik, de a magyar politikai tótumfaktumok útmutatásaiból nagy többségben nem kérnek.
A magyar nemzetpolitika sokban hasonlít a lengyel egyházéhoz. Az emberek nagy többsége ott katolikusnak vallja magát. Ez nem hitbéli kérdés, hanem identitásvállalás. Sokan formálisan is tagjai az egyháznak, már csak azért is, mert az meghatározó támaszuk volt küzdelmükben az államszocializmussal. Ez azonban nem jelenti azt, hogy mind betartanák a böjtöket, nemi életüket az egyházi előírások szerint alakítanák, elvben is elutasítanák az abortuszt, s számos más ponton ne őriznék meg autonómiájukat. Az egyházi publicisták értetlenek, történelmi hálátlanságról beszélnek, s azt hiszik, a nemzet veszélyben van. Pedig csak olyan valamit kértek, amire már nem terjedt ki az irányukban egyébként létező bizalom.
A magyar nemzettudat a kisebbségi társadalmakban a lengyel katolicizmusra hasonlít. Amorf, de kiterjed az élet minden területére, és a különböző szférái közötti kapcsolatok nem egyenszilárdságúak. A pesti nemzetpolitika pedig minderről nem vesz tudomást, saját politikai világképét erőlteti a többiekre. Az egész nemzeti építmény a lengyel egyházénál persze gyengébb. S még ott is megjelent és egyre népszerűbb egy antiklerikális új politikai formáció (a Palikot mozgalom). Még a végén megéljük, hogy a magyar etnikai pártok új generációja a térségben nem a budapesti politikák meghosszabbítása, hanem azok harcos ellenzéke lesz. Mekkora lesz akkor a pesti megdöbbenés.