A ballib sajtó összeomlása, 2016. Analitikus vázlat

2016. 11. 11. 11:13

Tamás Pál szociológus vitairatként is értelmezhető diagnózisa a baloldali-liberális magyarországi média helyzetéről a Népszabadság megszűnése után, a rendszerváltás előtti időkig vezető okokról, s a lehetséges folytatásról, egy új, progresszív médiarendszer esélyeiről.

 

A magyarországi balliberális értelmiség harci ereje, elszántsága, politikai kommunikácios készsége negyedszázados mélypontján van. A Népszabadság hosszú szervezeti, gazdasági vergődése, majd összeomlása valószínűleg először inkább csak látható jele volt, kesőbb gerjesztőjévé vált a szerkezeti válságnak. Más lapokat talán kiadóik nem adnak teljesen fel, de leálllítjak print változataikat, az újságírói fizetéseket olyan rendszertelenül és/vagy redukálva folyósítják, hogy az jó ideje egzisztenciákat veszélyeztet, vagy semmisít meg. Minimálisra csökkentek, vagy megszűntek a honoráriumok, az azokból élő „szabadúszó” a progresszív magyar médiumokból eltűnt. A kialakult aszimmetria a kormányoldal és az ellenzék nyilvános kommunikációs lehetőségei között Európában meglehetősen egyedi és bizonyára hosszabban nem fenntartható. De e helyzet így is, persze, évekre megmarad[hat].

A leegyszerűsített gondolkodásmód a mai magyar politikai rezsimben mindent személyesen Orbánra vezet vissza. Mindenről ő döntött, vagy legalábbis indirekt megrendelő volt. S punktum. Ez az új fátum a magyar közéletben. Lehet, hogy valamilyen megrendelések gyorsították, esetleg lassították a post-1989 médiamodellek elmúlását, de sajnos a mozgási irány adott volt. Az egyes történetek kapcsán oknyomozásra nyilvánvalóan nem vállalkozhatunk, a részletek dokumentarista hűséggel most nyilvánvalóan nem tisztázhatóak, de talán nem is perdöntőek. Érdekesebbek a mozgási irányok és eredmények. S ami törtent, végül is évtizedek alatt történt. Bár az aktuális végjáték a szemünk előtt valóban nagyon gyorsra sikeredett. Abból számomra egy elem volt meglepő. Miközben első közelítésben legalábbis a Népszabadség likvidálásánál minden meglepetésnek és rögtönzésnek tűnik, kulcselemeiben nem csekély kombinatív tudásról tanúskodó, gondosan kitervelt, soklépcsős operáció zajlott. Őszintén szólva, a magyar progresszív közvélemény az ellenfeléből ilyesmit nem nézett ki, azt hagyományosan ügyetlenebbnek, tehetségtelenebbnek, pancserebbnek tartotta.

De a bennünket foglalkoztató szélesebb történet az egyedi akcióknal minden bizonnyal lenyegesen átfogóbb.

Leegyszerűsítve, a politikai kommunikáció rendszere a progresszív és a nemzeti oldalon 1989-90 óta szerkezetében eltért. Tulajdonképpen, a nyilvánosságban két egymással közönségében, médiamunkásaiban, forrásaiban eltérő rendszer létezett. Ezek vetélkedtek politikailag, az általuk támogatott politikus csoportok pozícióit és a szabad reklámbevételek kis részét illetően, de lényegében egymástól függetlenek voltak. Egymás közönségét nem befolyásolták. Másnak voltak a kliensei, vagy másmilyen klientúráktól igyekeztek megszabadulni. Gazdasági forrásaik csak a működési költségek egy részét biztosították, és szükségszerűen az egyik „győzelme” nem szerezte meg a másik olvasóit. Ebben az értelemben a győzelem nem az olvasószám növekedését, hanem az ellenfél médiarendszerének dezorganizálását, szétzilálását jelentette volna, illetve jelentette később valóságosan is. Az, hogy a nemzeti kormányzás időszakaiban 1993-94-ig igyekeztek nemzeti konzervatív politikuscsoportok az állami rádió és később a televízió tartalomgyartói posztjait megszerezni, és hogy ez újrakezdődött 1998-2002 között, majd 2010 után, radikálisan csak részben oldotta meg a nemzeti oldal a rendszerváltástól meglévő, szerkezetileg adott nyilvánossági problémáit. A számszerű, technikai sikerek ellenére a közönség egy része egyszerűen elvándorolt, a másik része nagyobbrészt érdektelen volt és nemigen memorizálta a nemzeti tartalmakat. De igazán nem is az volt ezeknek a rádiós-televíziós projekteknek a céljuk, hogy új tartalmakat közöljön a közönséggel, hanem hogy az ellenzéket, és egyáltalán a progresszív oldalt ne engedje oda a „laikus” publikumhoz, a közönséghez, amely azután a választásokon majd résztvesz. Fokozatosan ez a szigetelés, ha ugyan nem is ennyire leegyszerűsítetten, de működni kezdett. De a minőségi közönségnél mindez mégsem érvényesült, nemcsak az internet miatt, hanem a sajtó, s szélesebben a tartalomgyártók megmaradt autonómiáiból következően. A progresszív oldal pártelitjei az elmúlt évtizedekben eredeti világmagyarázatokat és mozgósító programokat igazán nem találtak ki [kivétel bizonyos mértékben csak Gyurcsány volt 2005-2007 környékén]. Ami az elmúlt negyedszázadban ilyen módon mégis a progresszív oldalon született, azt tartalomgyártók [újságírók, közértelmiségiek, társadalomkutatók, irodalmárok] rakták össze. S ehhez valamilyen platformokkal akkor is rendelkeztek, ha a klasszikus állami rádióból, televízióból ki is szorultak. A példányszámok csökkentek, az elérhetőség rosszabbodott, de a platformok léteztek [ebben az értelemben a „szabad sajtó” is jelszó, mondhatni, normatív ideológia volt]. Amíg ezek léteznek/léteztek, az önmagában ideológiailag meddő nemzeti konzervatív oldal, bár politikai reklámtechnikák bevezetésében kreatív volt, nem érezte/érezhette magát biztonságban.

Ebben az összefüggésben különösen fontosnak tartjuk a „biztonság” terminusát. A progresszív médiaértelmiség 1989-90 óta folyamatosan hirdette [s úgy is érezte], hogy a rendszerváltás mikéntje saját copyright-ja, s hogy a szövetség vele biztosítja a progresszív oldal politikusainak sikereit is [ha azok valamiben mégis sikeresek lehetnek]. A ballib politikai elitek ebben magukban általában sohasem hittek, inkább bizonytalanok voltak. Időnként kétségeiket nyíltan is megfogalmazták, de tartósan és nyíltan a szövetségesnek hitt médiaelit ellen nem lázadtak. Ám azt nem is szerették, az velük túlságosan dölyfös volt, nem akart „simán” bedolgozni. S amikor az adott időpontban épp meghatározó nemzeti konzervatív [majd populista] államhatalom azokat faragta, vagy csoportonként kiszorította, a legfeljebb kenyérszövetségesüknek tartott médiamunkásokat hatékonyan ritkán védtek. Akkor sem voltak vakok, de úgy hitték, azokból kevesebb, több lesz. A „saját” oldal pártelitjével szemben önképükből következően, még ha személyeikben mások kerülnek az aktuális posztokra, túl hangosak, okoskodók, esetenként erőszakosak. Ha egy kicsit megszorongatják őket [akárkik] az ezzel az oldallal szemben is rendre szoktathatják őket. Egyébként a Népszabadság nem is volt a legengesztelhetetlenebb. Hozzájuk képest többségükben sokkal érdesebbek voltak mondjuk egykori közrádiós újságírók.

De persze, sokkal mélyebb volt a bizonytalanság a jobboldalon e progresszív médiaelittel szemben. Utóbbi 1987-92 között kétségtelenül úgy érezte, hogy Magyarországon a politikai újsagírók csinálták a rendszerváltást [tömegmegmozdulások és erőszakos utcai akciók híján ez bizonyos fokig így is volt]. A magyar rendszerváltás arról szólt, hogy a nyolcvanas évek elején, de inkább közepén a zömükben a Kádar rendszer által teremtett és ahhoz igen hosszú ideig lojális értelmiségi médiaszereplők oldalakat váltottak és nemcsak a pártállam kritikusaiként, hanem annak kifejezett ellenségeiként jelentek meg. A „rendszerváltó” politikusok, csak később, az így keletkező nyilvánosság-hézagokat használva jelennek meg a színen. A hatalmat nem a „néptől”, hanem az előttük egy lépéssel váltó médiaelittől [meg a nyugati patrónusoktól] kapták. S mert e médiaelit akkor magát többségében liberálisnak hitte, vagy nevezte, a többi friss politikai erő naponta hallhatta, kinek is kell igazán hálásnak lennie. Folyamatosan magyarázták neki, hogy a rendszerváltásnak hol van a kreatív magja, s kik a másodlagos szereplők. Furcsa módon, ez a hang egy fokig ma is él, akkor is, amikor a csatornák megsemmisültek. Hogy naturális legyek: sok [valamikori?] liberális mediamunkás még a [szimbolikus] sírból is kioktatná [oktatja] az ellenzéki politikusokat.

Természetesen a rendszerváltás éveinek igen nagy médialétszámait [viszonylag jó fizetésekkel és nem agyonvágó munkanormákkal] még a Kádár-korszak teremtette meg. Amikor azután az Antall kormány létszámokat akart megtakarítani, elvben áramvonalasította volna a médiat, de ebből szinte azonnal politikai tisztogatások születtek. A 90-es évek elején az úgynevezett „rádióháború”, bár kétségtelenül a közrádióban költségeket kellett megtakarítani, az ország akkori magasan legjobb politikai újsagíró csapatát, a rádiósokat kezdte megtörni, osztani, faragni.

Az akkori Fideszt mindez kezdetben semmiképpen sem érintette. Orbán aztán 1992 környékén hirtelen úgy érezte, maga is a médiaelitnek van kiszolgáltatva. Egy sor liberális újságíró egy pillanatban úgy érezte, az SZDSZ túlságosan erősen a fejére ülne. Más liberális párt, a Fideszen kívül nincs, akkor még erősebben emlékeztek Orbán szereplésére is Nagy Imre újratemetésén, s hirtelen mondani kezdték, hogy itt vannak az „új tiszták” és ők lehetnének az új kormányzati elit. Orbán népszerűsége hirtelen nagyon lódult, s kezdte érezni, hogy neki valami most gyorsan összejöhetne. Azután ugyanezek a lapok, publicisták nagyon gyorsan már nem voltak beléje „annyira szerelmesek” [ma már érdektelen, hogy maguktól, vagy hogy a szabaddemokraták kezdték erősebben kézben tartani őket], és Orbán hirtelen jött népszerűsége gyorsan fogyni kezdett. Világosan emlékszem az akkori Századvég köréből és máshonnan is, hogy akkor a „saját sajtó” Orban számára a politikai biztonság alapja lett és ellenőrzése akár évtizedes stratégiai céllá vált. Egyébként egy akkor liberális pártban a „házi sajtó” koncepciója az eredeti megtanult politikai doktrínával ellenkező és kétségtelenül saját ötlet, ha akarom kreatív fejlesztés volt.

Különben saját lapot maguknak az akkori nemzetiek már korábban akartak. Antallék korábban megszerezték maguknak a Magyar Nemzetet [amely a 80-as években még általános reformer, nem nemzeti konzervatív lap volt]. Ez sem ment egyszerűen, és a lap példányszáma alacsony maradt, az odakeveredett keményebben jobboldali közírók [Lovas, mások] nagyobb közönséget nem hoztak. Nem volt igazán az egész sikersztori. De Orbánék az akkori kormánypárt kudarcából is tanultak, nem felejtették el, hogy itt akár sokéves következetes stratégiára is szükség lehet az általuk megálmodott sikerhez, az igazi sajtóellenőrzéshez.

Az állami médiához képest a progresszív médiaelit sokkal jobban állt az írott sajtóban, azonban itt strukturális bajok támadtak. Ezekről, maga az újságíró társadalom azonban nem akart még hosszú ideig tudomást venni. Már a 90-es évek végétől világos volt, hogy nincs komolyan vehető hazai médiatőke, nagyon kicsi a magyar reklámpiac és az olvasói érdeklődéshez és a vásárlóerőhöz képest viszonylag sok a politikai újságíró [mindenesetre több, mint amennyit a közönség könnyen el tudott volna tartani]. A progresszív sajtót mindez [hosszú ideig a példányszámerős Népszabadság kivételével] gyorsan sebezhetővé tette.

Hirtelen túl sok lett a lap. Áldozatkész progresszív médiamecénésok pedig különösebben nem támadtak. Nyilvánvalóan, mondjuk, egy 15-20 ezer példányos országos politikai napilapot és további három 12-15 ezer példányos értelmiségi hetilapot hosszabb távon üzleti alapon nem lehet fenntartani. Komolyabb reklámbevételek a versenyszférából nem érkeznek [ami kevés mégis létezik, elment a televízióba és az online reklámba]. Az unalmasságig ismételt progresszív panasz az állami hirdetések nyilvánvaló egyoldalúságáról egyébként elsősorban azt jelzi, „valódi” gazdasági fogyasztói reklám nincs, s hogy az egyébként normális körülmények között marginális állami hirdetések monopolistákká váltak. Az állami hirdetes egyoldalúsága működő lap-reklámpiacnál részprobléma lenne, itt azonban kiemelkedően fontossá vált. S persze, a gazdasági reklám, ha nem hihetett abban, hogy meghatározza a fogyasztást, politikai rokonszenvekben kezdett utazni. Ezért hibáztatni nem is lehet. Ha pedig a lapokat a piac [olvasó + hirdető] nem tudja eltartani, másmilyen támogatók kellenek. Ezek lehetnének politikai szövetségesek [nem feltétlenül politikai tulajdonosok], hazai rokonszenvező szponzorok és külföldi ideológiai támogatók [résztulajdonosként vagy másként]. Hazai progresszív tőke vagy nincs, vagy nem vállaja fel progresszivitását. A baloldali pártoknak nincs érdemleges tőkéjük, környékükön magántámogató alig van. Nem egyszerűen azért, mert pusztán félne Orbánéktól [pénzt sokféleképpen oda lehet adni], hanem mert a baloldali pártok nehezebben tudják egyébként mégis létező holdudvaraikat ilyen „önzetlen”, ráfizetéses támogatáshoz mozgósítani, mint a jobboldaliak a sajátjaikat.

Az ebben a helyzetben megjelenő külföldi támogatók, már amennyit erről tudunk, nem feltétlenül médiatőkések. Úgy tűnik, nem is profik. S ami stílusban, megnyilvanuló személyiségekben belőlük látszik, a kétségesnél szörnyűbb. A nekik kiszolgáltatott szerkesztőségek már rövid távon, sőt talán azonnal is életveszélyben vannak.

A hetilapoknál a legkülönfélébbek a mentőkötelek. Az ÉS saját, még a rendszerváltás környékén odakerült nyomdavállalkozása, úgy tűnik, a lapot most már évtizedek óta lényegében magában életbentartja. A Magyar Narancs egy-egy nagyobb külföldi grantból évekig megvan, azután megkapja, legalábbis eddig, a következőt. A 168 óra nemrég egy furcsa külföldi tulajdonba került. Az audiovizuális média költségesebb. Itt felekezeti, vagy magukat válságosan/álságosan felekezetközelinek nevező források a meghatározók [elég mulatságosan progresszív projektek támogatásánál], a Hit Gyülekezeten és sokkal bizonytalanabbul magát zsidó közösségeken keresztüliként reklámozó [Köves Slomó kozvetítésével] érkező támogatás, illetve tulajdonlás ad pillanatnyilag kis levegőt. Mindez nagyszerű, de azért ebben az erőtérben a progresszív média fölött az életveszély nem múlt el. Ezt a tulajdonosi szerkezetet önmagában, világnézetében nem is nevezhetjük automatikusan progresszívnek.

A legtöbb progresszív szerkesztőségben sok a fiatal. A 80-90-es évek veteránjaiból, az egykori „dölyfösökből” csak helyenként lehet nagyobb számban jól látható munkatársakat, vezetőket találni. A politikai publicisztika 90-es évekbeli, szabaddemokratákkal rokonszenvező többsége és az ebből következő konfliktusok a szocialistákkal, már csak inkább médiatörténeti emlékek [bár egyfajta hagyományos rossz viszony sok MSZP-s aktivista és a pártpolitikailag hontalan, homeless liberális médiamunkások között mindmostanáig megmaradt].

Hogyan tovabb? Az biztos, hogy a progresszív oldal eddigi médiastratégiája, amely egy nagy példányszámú minőségű napilap köré rendeződött, folytathatatlan. A Titanic elsüllyedt.

Az elmúlt hetekben a nyilvánosság előtt komoly mozgás még nem látszik. Külön kell kezelni a lapcsinálók 100 fős csapatának sorsát. Többségüknek napilap keszítésen kívüli gyakorlata nincs. Önmaga egyelőre nehezen tudná elképzelni, hogy együtt, vagy egy kisebb csapatban radikálisan másmilyen műfajokban működjön. A legszörnyűbb valószínűség, hogy egy továbbműködtetett, de most jobbról diktált szerkesztőségi munkára lenne egy részük rákényszerítve. Körülöttük tartósan csak az analfabéta olvasók egy kis része maradna meg. Egyébként is jobboldali lapból meg túl sok van, a három politikai napilap egyike sem önállóan piacképes, egy „kifordított” Népszabadságnak pedig még innen kellene olvasót vinnie. Sok száz milliós dotációval mindez elkepzelhető, de minek?

Maradnak ebben a metszetben is az alternatív, politikailag ellenzéki megoldások. Netes felületeken lehet dolgozni, de egy összecsiszolt hírgyár működtetéséhez ott is sok pénz kell. Kis kreatív hírműhelyekkel lehet próbálkozni, de kérdés, hogy ilyenekből mifélékre és hányra lenne piac. Ám ezekben is csak a mai szerkesztők kisebb hányada kaphatna feladatokat s kérdés, milyen jövedelmekkel? De ha a „felfüggesztésből” visszakapnak mozgástereket, színesedhet a kép.

Az igazi probléma azonban máshol van. A mai hírpiacok meglétéből következik, hogy egy új Népszabadság kellene, csak olcsóbban, kisebb csapattal, az inkább értelmiségibb és talán fiatalabb progresszív olvasók közösségét célozva. Elvben lehetseges, ha például 30-50 ezer és nem 5 ezer hajlandó érte folyamatosan, előfizetesszerűen fizetni. Meg lehet próbálni, de félek, ma ez inkább utópia. Morális tett, a szerkesztőség egyes tagjai egyelőre egyéni alapon próbálkoznak ilyesmivel. Lehet valameddig, valahol születő kőnyomatosokat tovább terjeszteni, de ez így legfeljebb mini lapimitáció marad. Megható, de nem tudom, mennyire hasznos.

Ami a következő másfél évben a progresszív politika működéséhez szükséges, az kétfajta kommunikációs forma. Az egyik helyi fórumok hálózata, amelyeken generálódnak országos hírek, értelmezések is, de amely alapvetően helyi, regionális, konfrontatív. Ha igaz, hogy 2018-ban a közönség igen nagy része a helyi elégedetlenségen, helyi botrányokon keresztül lesz legfeljebb megszólítható, akkor meg kellene próbálni a megfelelő híranyagot oda eljuttatni a helyi nyilvánosságon, pártaktivistákon, civil tiltakozásokon át. Ami azt jelenti, hogy körzetenként, városonként külön kampányt kell felépíteni. Az ellenzéki politikai elit még mindig azt hiszi, hogy egyetlen nagy anti-Orbán vízió forgalmazásán keresztül majd el lehet söpörni a jelenlegi rendszert. Attól félek, ahhoz nem elég rossz most a helyzet, hogy egy nagy fekete felhőnek ellenszegüléssel hatékony ellenzéket lehessen felépíteni 2018 utánra. Ráadásul ehhez nincsen sem mádiaapparátus, sem ellenhős. Az ellenhős hosszú évek óta nem látszik, a médiaapparátus utolsó átfogó kereteit most verik szét. Tehát akkor a közeljövő kampányait olyanra kell hangszerelni, hogy ezek nélkül is kivitelheztető, de legalább megkísérelhető legyen. Ha ilyesmi sikeres lenne, vissza lehetne szerezni néhány nagyvárost és hadra fogható független frakciókat lehetne felépíteni még a parlamentben is. Ehhez valószínűleg az eddig begyakorolt szerepektől nagyjából függetlenül kellene a lábon maradt médiamunkásoknak is működniük.

Mindezek mellett bele lehetne vágni még egy projektbe, a választásoktól akár függetlenül is. Az értelmiségi nyilvánosság számára bizonyos értelemben már a progressziv média leépülésének időszakában is megnehezült a hozzáférés olyan hagyományos fórumokhoz, mint amilyen volt korábban a Népszabadság hétvégi kiadása, vagy amit bizonyos értelemben az ÉS is kínált. Mindenki él valamilyen kommunikaciós térben. Az ÉS szerkesztői például egy olyan világban élnek, amelyben a papír még mindig meghatározó, új olvasók alig jelentkeznek, ha mégis, azok a sarki újsagoshoz mennek, nem a világhálóról érkeznek. Engedmény a kornak, hogy néhány éve, a papír előfizetéssel rendelkezők, kényelmi okokból az interneten is elérik az egyszer már megvett tartalmakat. De a szerkesztőség [épp az utolsó számok egyikében, már a Népszabadság szétverése után] elégedetlen azzal, hogy egyes szövegeikhez az előfizetők szabályszerűen hozzájutnak s azután azokat „illegálisan”, vagyis saját netkapcsolataikon keresztül terjesztik. Ezzel, úgymond, ellenőrzés nélkuül használják a lap szellemi tulajdonát. Az aktuális jog szerint bizonyosan, de most ezzel a lap lemond arról, hogy egy kialakult vákumban felértékelődjön, hogy eljussanak üzenetei a bejáratott, nagyjából tizenöt ezres körön túl is [ha e számok egyáltalán még a régiek]. Ez a szerkesztőség szíve joga. De a kérdés adott. Milyenek lesznek azok a véleményfórumok, esszé, vagy longread weboldalak, ahova írhat, s ahol egymást olvashatja az a néhány ezer, vagy még több progresszív, modernebb formákkal élni tudó, vagy akaró értelmiségi, aki azokat a tartalmakat megszüli, amelyeket más egyszerűen nem fog. A szlovákoknál, lengyeleknél, oroszoknál ilyen mindenki által ismert értelmiségi oldalak, s körülöttük fokozatosan mozgalmak is léteznek, nálunk nem. Az ilyeneket nem lehet amatőr módra összerakni, különösen nem, ha lennének bennük közvetítések kerekasztalokról, vendégelőadásokról. De száz ember sem kell hozzajuk. Vagyis, aki ilyesmire képes a jelenlegi Népszabadság csapatból, hasznosíthatná magát a progresszív oldalon ilyen próbálkozásoknál.

Persze, ez azért így is csak kármentés. S ezen oldalak működtetőit [nem szerkesztőit, nem is „anyagszűrőit”] valószínűleg, valamilyen szövetkezetfélékben a „tagoknak”, vagyis az értelmiségi csoportoknak kellene eltartaniuk.

Ilyen vagy hasonló formákból, ha nem is egyszerre, de együtt kinőhet egy új, progresszív médiarendszer, s talán a most egzisztenciálisan veszélyeztetett sajtómunkás csoportok nagyobb része is – ha új szerepekben is – valamilyen biztonsághoz jutna.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!