Egy élet, egyben

2010. 11. 18. 10:02
Október 16-án meghalt Búza Barna szobrászművész. Százéves volt, és az egyik legérdekesebb ember, akit látnom adatott.
Kolozsvárott élő húgán, a kedves Zsóka nénin keresztül ismertem meg – egy ízben, amikor Pestre utaztam, megkért, vigyek el a bátyjának valamit. Valahogy megtaláltam a Százados úti művésztelepet, bekopogtattam, és vagy három órán keresztül nála maradtam. Legközelebb a családomat is elvittem hozzá – ezt a jelenséget látni, hallani kellett.
Mert az volt, jelenség. Szobrairól korábban semmit nem tudtam, azóta is keveset. Bevitt a műtermébe, amit ott láttam, azok közül inkább a zsánerképek és a női mellszobrok tűntek érdekesnek, de hát a közterekre szántakat jobb lenne eredeti helyükön megnézni. De finom borral kínált, szikár és egyenes úrnak tűnt, akinek a teste sem árulta el a korát, a lelke és a gondolkodása még kevésbé. Huncut, eleven tekintete, pergő beszéde, fiatalossága rögtön magával ragadott; néztem fehér haját, kezét, amelyen látszott, hogy vésővel és kalapáccsal dolgozik, kemény anyagokkal küszködik, és úgy éreztem, bár semmit nem tudok róla, nem lehet dilettáns. Nagyokat nevetett, Olaszországról és a Balatonról mesélt, a lányáról és a feleségéről, meg az unokájáról – már csak ő volt mellette.
Mindenki meghal egyszer – mondhatnám. Vagy vigasztalhatnám magam az örök közhellyel: szép kort ért meg, neki is el kellett mennie. Az ilyesmi azonban mindig sovány és kevés. Elment egy ember, akiről minden eszembe jutott, csak a halál nem; akin csöppet sem látszott, hogy a sír felé tart.
„Verset nem szabad soronként értelmezni; szakaszonként lehet” – jelentette ki egy szavalat hallatán. Alig ismertem, így hát nem is tudom soronként értelmezni; még szakaszonként sem. De az egész nagyon érdekes volt és igazán megnyerő.
Mindenki meghal; de most elment egy ember, akinek nem kellett volna elmennie.



Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!