Rettegek az unalmas drámáktól

Sikeres fiatal író, aki szerint a kiadók rovására írandó, hogy színvonaltalan művek jelennek meg a piacon, szinte válogatás nélkül adják ki az írói tapasztalatot nélkülöző tollforgatók műveit. Idegesíti, ha irodalmi szempontok helyett politikai meggondolásból helyeznek a magyar irodalom panteonjába 20. századi írókat. Székely Csabával második drámája, a Bányavakság bemutatója előtt beszélgetett Marosvásárhelyen Simon Judit.

Marosvásárhelyen született, de Aradon járt iskolába. Hogy került Aradra?

Kétéves voltam, amikor a szüleim oda költöztek. Apám itt dolgozott a kombinátban, ami ma is ontja a füstöt, ennek Aradon volt egy megfelelője, és ha jól tudom, ott kaptak a szüleim lakást. Lényeg, hogy odaköltöztek és engem is vittek magukkal. Ott éltem 18 éves koromig. Kolozsvárra mentem egyetemre, öt évet ott éltem. Teljesen véletlen, hogy én Marosvásárhelyen lakom. Amikor befejeztem az egyetemet, indult újra A Hét című hetilap, oda mentem dolgozni. Ha más városban indul ez a lap, máshová mentem volna. A sors alakította így, hogy a szülővárosomba kerültem vissza.
Miután megszűnt A Hét, az Erdély FM rádiónál dolgoztam, utána kerültem a Manna.ro-hoz, amit élményportálként szoktak meghatározni, bármit is jelentsen ez, emellett tanársegéd vagyok az egyetemen.

Mit tanít az egyetemen?

Ókori, középkori, Erzsébet-kori, jelenkori színháztörténetet és drámát, a teatrológusoknak sajtógyakorlatot. Színész, rendező, koreográfia osztályokban tanítok, szabad kezet kaptam a tanároktól, akiknek szeminarizálok. Elvileg bármit taníthatok, ami kapcsolódik a tárgyukhoz. Elkezdem a doktori iskolát is, hogy taníthassak.

Szeret tanítani?

Igen is, meg nem is, az íráson kívül kevés dolgot szeretek. Ha az amerikai nagybácsimtól örökölnék, csak az írással foglalkoznék.

Van gazdag amerikai nagybácsija?

Nincs.

Amúgy szerencsés embernek tartja magát?

Túlságosan nem panaszkodhatok. Huszonöt és harmincéves korom között egyáltalán nem tartottam magam szerencsésnek, azt hiszem, legalább tizenöt évet öregedtem akkor. Az alatt őszültem meg, szedtem magamra kilókat, meg minden ilyesmi. Most, az utolsó egy-másfél évben kezdett elindulni a szakmai pályafutásom.

Túl nagyot nem robbant a kötete, melyben a kortársait parodizálta. Ezzel kapcsolatban egyik interjújában azt mondta, nincs jó véleménye az erdélyi magyar kortárs irodalomról. Konkrétan így fogalmazott: „sok szart írnak, de nagyon büszkék rá”. Hogy viszonyultak a hölgyek-urak a paródiakötethez és e véleményhez?

A kötetet általában jól fogadták. A könyvkiadók felelőssége, hogy én azt láthatom, sok szart írnak és nagyon büszkék rá. Rengeteg olyan művet kiadnak, amit nem kellene, olyan szerzőktől, akiktől még nem lenne fontos megjelentetni kötetet. Hagyni kellene érni az embereket, tapasztalatot gyűjteni. Megfelelő írói tapasztalat hiányában alkotott kötetek látnak napvilágot, és amiért a műveik kikerülnek a polcokra, a szerzők azt hihetik, jót írtak, színvonalasat. Remélem, hogy a válság, amely súlyosan érinti a könyvkiadást, ezen is változtat valamit, és csak olyan könyveket adnak ki a jövőben, amelyekre érdeklődés van.

Úgy véli, hogy az irodalmi érték lemérhető az olvasó érdeklődésével?

Nem feltétlenül. Az olvasóval elég sok mindent meg lehet etetni. Ha egy könyvnek jó a reklámja, PR-ja, mindenhol kiplakátozzák, van pénz rá, hogy a szerzőjét elvigyék felolvasni a városokba, akkor az olvasó azt fogja hinni, hogy az az értékes magyar irodalom. Legfeljebb úgy gondolja, nem elég vájt fülű, hogy megértse a művet, de biztos jó, és ehhez fogja mérni a többit. Az érték nem üzleti, hanem belső kérdés: nem az olvasók számával, hanem az olvasók szívével kell kapcsolatba lépni. Az értékeket kell eljuttatni az olvasókhoz. Szerencsére a színházban a rossz írás megbukik.

Sokkal hamarabb jön a visszajelzés.

Azonnal és látványosan jön a visszajelzés. A szerző beül a terembe, és látja az emberek arcát. A színházban jó darab is megbukhat, ha rossz az előadás. Sokkal veszélyesebb, ingoványosabb terület, mint az irodalom.

Azt nyilatkozta, hogy nem akar csoportokhoz, klikkekhez, vonulatokhoz tartozni. Milyen esélye van egy szerzőnek ezeken kívül érvényesülni?

Az irodalmi pályán a csoportos indulásnak ereje van, jobban odafigyelnek az írókra, ha egyszerre mutatják meg magukat. Az utóbbi években bevett szokás, hogy az induló csoportok tagjai egymást tolják előre, egymás műveiről írnak. Egyedül nem sokat tehet valaki. Szerintem mindenképen kell hogy legyen valaki a szerző mögött. Az nem szokott működni, hogy egyedül ülök a sivatag közepén és írok. Kell valaki, aki segít: csoport, vagy valamilyen tekintély – másik író, kiadó.

Ön egyből berobbant a köztudatba. Ki segített?

Az Erdélyi Híradó Kiadó vezetője, Orbán János Dénes ajánlotta fel, hogy kiadja a paródiakötetet. A dráma sikere teljesen váratlan volt. A Bányavirág műhelygyakorlatra született, soha nem reméltem, hogy ezen túl is lehet élete. Úgy gondoltam, a diákok eljátsszák, bemutatják a zsűrinek, egy szűk közönségnek, és kész. Azonban néhány dramaturg úgy gondolta, ez értékes szöveg, és elkezdte körbeküldözgetni, így eljutott számos színházi emberhez. A kedves dramaturgok nélkül – akik közül sokan most is mellettem állnak, és ezért nagyon hálás vagyok nekik – valószínű, hogy nem történt volna meg ez az úgynevezett berobbanás.

Amikor drámát kezdett írni, gyorsan beiratkozott a drámaíró iskolába. Arthur Miller azt írta az önéletrajzában, hogy a drámaíró iskolából annyi drámaíró jön ki, ahány bemegy. Más szóval: ezt nem lehet tanítani. Ön mit tapasztalt?

A mi évfolyamunkról kevesebb drámaíró jött ki, mint ahány bement. Többen abbahagyták, úgy vélték, nem ezt az utat kell követniük. Sok mindent meg lehet tanulni a drámaírásról. Azt szokták mondani, a tehetséget nem lehet tanítani, az vagy van, vagy nincs. A drámaíró szakban az volt a jó, hogy nemcsak a drámaírás technikai részét tanították, hanem segítettek kihozni magunkból a szunnyadó képességeket. Horváth Péter magyarországi drámaíróval fejeztük be a szakot, és hálás vagyok neki.

A Bányavirág valódi, kirobbanó siker. Számos helyen játsszák, egyre-másra nyeri a díjakat. Hogyan viszonyulnak ehhez a pályatársai?

Amikor az ember kezd sikeres lenni, akkor örülnek neki, amikor már nagyon sikeres, annak már nem örülnek annyira. Kezdetben egyes emberek részéről úgy éreztem, nem tartják megérdemeltnek ezt a sikert. Azóta még jobban utálják. A közönség viszont szereti, és ők vannak többen.

A siker örömet szerez önnek, boldoggá teszi egy díj, egy jó kritika, egy baráti vállveregetés. Nem attól néznek kicsit furcsán önre, mert boldog, kiegyensúlyozott ember benyomását kelti?

Azt keltem? A kiegyensúlyozottság csak addig tart, ameddig van miért megveregetni a vállam, de szeretném, hogy mindig legyen. Folyamatosan szeretnék olyanokat írni, amivel örömet szerzek a néző- és az olvasóközönségnek. Ameddig ez nem volt, rengeteg bizonytalanság volt bennem: rendben van, hogy csak írni szeretek, de vajon értek is hozzá? Felteszem erre az életem és kiderül, hogy kudarc, nem vagyok jó, nem vagyok tehetséges? Fölöslegesen teltek el az éveim, és csomó embert boldogtalanná tettem magam körül, elhanyagoltam őket, mert az írással voltam elfoglalva? Bizonytalanság még mindig van bennem, hiszen egy darab még nem csinál nyarat.

Boldog vég felé közeledik a történet.

Reméljük, hogy igen. Tudjuk, hogy a trilógia első része, a Bányavirág és a harmadik része, a Bányavíz rendben van, két oszlop, amelyre lehet valamelyest alapozni.

A harmadik rész ugyanis megnyerte a budapesti Örkény Színház drámapályázatát, és ott fogják bemutatni.

Még nem biztos, hogy ott mutatják be, mert stúdiódarab, és a színháznak nincs ilyen kicsi tere. Náluk vannak a jogok, és majd eldöntik, kinek adják oda, ha nem ők állítják színpadra.

Hogy áll a novelláskötete?

Egyelőre sehogy. Szeretnék novellákat írni, de mindig feltűnik egy drámapályázat, ami felkelti az érdeklődésemet. Most elkezdtem egy új drámán dolgozni. Ha befejezem, visszatérek a novellákhoz.

Milyen drámát ír?

Történelmi dráma lesz ezúttal, de nem unalmas.

Retteg az unalmas művektől?

Rettegek az unalmas történelmi drámáktól. Általában tanítani akarnak, és folyton kijelenteni valamit. A ma játszódó drámákban az emberek nyugodtan beszélgethetnek hétköznapi dolgokról. A történelmi drámákban mindig arról kell beszélni, hogy éppen milyen politikai, történelmi folyamatok zajlanak. Holott az emberek akkor is hétköznapi dolgokról beszélgettek. Persze minden mű elmond valamit a világról.

Kisvárdán a Bányavirág kapcsán elhangzott, hogy a darabból hiányzik a székely sors drámaisága. Mennyire fontosak önnek az elvárások?

Annyiban fontosak, hogy ellenük menjek. Olvastam, hogy mi hangzott el. Jeles András, aki a maga esztétikai szempontjai szerint látja a drámai műveket, kihasználta az alkalmat, hogy a Bányavirágon keresztül kortárs magyarországi szerzőket is letoljon, Parti Nagy Lajost és Háy Jánost. Más ízlés- és esztétikai világban vagyunk mi ketten.

Mások azt kifogásolták, hogy a darabból az derül ki, hogy a székelyek mindennap lerészegednek, tehetetlenek. Holott – vélik azon kevesek, akiknek nem tetszett az ön megközelítése – a székelyek hősiesen küzdenek.

Nem mindennap részegednek le, hanem naponta kétszer. Az egyik legjobb eszköz, amivel a színház élhet, a túlzás. Az ingerküszöbünk ott tart, hogy túlzások nélkül nehezen értünk meg, figyelünk fel fontos problémákra. A Bányavirágban számos túlzás van, hogy észrevegyük, ami ott történik.
Ez a dráma műhelygyakorlatra készült, volt egy elképzelésem, hogy én mit szeretnék mondani, milyen eszközökkel. Idő sem volt azzal foglalkozni, hogy milyen lesz a fogadtatása.

A trilógia másik két darabjában is ugyanilyen erős vonalakkal rajzolta meg a karaktereket?

A második rész komorabb, sötétebb. Amikor megírtam, úgy láttam, az első fele humorosabb, a második bedurvul. Néztem a Yorick Stúdió és a Tompa Miklós Társulat közös produkciójának a próbafolyamatát, Magyarországon pedig felolvasószínházi előadásokon hallottam a szöveget, és rájöttem: humor ugyan van benne, de kegyetlenebb. Sikeresebb nem lesz, mint a Bányavirág, ami szinte a semmiből jött. A kettőt össze lehet hasonlítani és mondani, hogy ez a második nem annyira jó. Azonban a „hogy élünk mi itt Erdélyben magyarok, románok együtt” kérdés bemutatása elég durva és nyers lesz.

Bizonyára odafigyel a politikai, társadalmi, gazdasági történésekre, folyamatokra. Milyen ez a világ egy 31 éves sikeres művészember szemszögéből?

Drámaírásra alkalmas, mert rengeteg benne a színészkedés, számtalan cselszövés, intrika, komikumba illő helyzet adódik, ami színpadra való. Történelmi drámánál is elég a mai politikai helyzetre, szereplőkre ráaggatni egy középkori köntöst. Én igyekszem távol tartani magam a napi politikától, és a helyzet nevetségességét, kiábrándító voltát, a nagyobb mozgások, viszonyok alakulását figyelem, esetleg jegyzetelem magamnak. Az embernek apokaliptikus víziói lesznek, ha folyton a hírtévéket nézi. Nem szoktam kialakítani véleményt a napi csatározásokról. Magyarországon bevett szokás, hogy amint valaki a politikában megvakarja a fülét, rögtön reagálnak rá blogokon, portálokon, médiában.

Magyarország Nyirőt akarja újratemettetni Erdélyben, itthon mindenki boldog, és simán fű alá tolják, hogy ez az úriember milyen politikai szerepet játszott, mellette pedig Wass Albert a szupersztár az irodalomban.

Már az borzasztóan idegesít, ha valakit csupán politikai szempontból, az esztétikai szempontokat mellőzve tartanak jó szerzőnek. Amikor szélsőséges közösségek azért tűznek zászlajukra szerzőket, és verik bele a magyar irodalmi kánonba, mert olyan nézeteket vallottak, amelyekkel ők rokonszenveznek, az már túl van az irritáló fogalmán, az már veszélyes. Nem mindegy, milyen szerzőket ismer meg a felnövő fiatalság. Középiskolában, a lázadó korszakban a legfogékonyabbak a fiatalok, de nem ismerik a középutat: vagy valami istenesen megrázza őket, vagy ha nem, akkor nem érdekli őket. Ilyenkor fogékonyak a szélsőséges eszmékre, nacionalizmusra, anarchizmusra. Anarchizmus, szélsőbal nincs se nálunk, se Magyarországon. A szélsőjobb viszont nagyon erős. Álságos dolog, hogy nem zsidóznak, hanem azt mondják, azt a szerzőt kell olvasni, az a jó szerző, és ő majd elmondja, hogy milyen a zsidó. Ez veszélyes, mert beépül a fiatalok agyába, és rossz irányba vezeti a gondolkodást.

A magyar nemzeti alaptantervben erdélyi irodalom címszó alatt hangsúlyosan megjelenik Nyirő és Wass, azonban nincs benne Karácsony Benő, Tamási Áron, és még sorolhatnám.

Karácsony Benő számomra fájó pont, ő tényleg jó író volt, de hát nem felel meg annak, aminek manapság meg kell felelnie azok szerint, akik Nyirőt népszerűsítik. Sajnálom, hogy ezúttal is torzított Erdély-kép jelenik meg. Az erdélyi irodalomban a világnézeteknek minden skálája megtalálható volt. Most az irodalmi értékek helyett azokat választják, akik a 21. században vállalhatatlanok. Ez tényleg fájó, és tenni kellene ellene valamit. Ha igazán erős lenne az erdélyi értelmiség, akkor azt mondaná, hogy ezt ne tegyétek, ajánlunk mi szerzőket, akik bekerüljenek a magyarországi nemzeti tantervbe.

Miért nem elég erős az erdélyi magyar értelmiség?

Nem biztos, hogy jól látom, de a magyar nyelvterületen mintha szeretnék elbagatellizálni az értelmiséget, kikezdeni a jelentőségét, tekintélyét. Erdélyben, Magyarországhoz hasonlóan, az értelmiséget azonosították a liberális vagy balliberális oldallal. Az egy olyan bagázs, akiket nem szeretünk, folyton csak aláírnak, nem csinálnak semmit. Amikor a franciáknál létrejött az értelmiség, az volt a feladata, hogy megmondja az embereknek, hogyan működik az állam, hogyan működnek a közéleti folyamatok. Ezeket elmagyarázták a polgárságnak, és tiszteletnek örvendtek. Ma már nincsenek ilyen tiszteletreméltó emberek, és ha vannak, azokat megpróbálják hitelteleníteni. Nyomorban tengődnek és időnként buta beszélgetőműsorokban kell részt venniük. Itt Erdélyben kevesen vannak, és akik még vannak, keveset hallatják a hangjukat, lehet, mert idősek, és nem akarnak már ezzel foglalkozni.

És a fiatal értelmiségiek?

Kevesen vannak, és tényleg nem tudom, mit csinálnak