Rengeteg elvarratlan szálam van

Vörös István költő, író, drámaszerző sokoldalú irodalmár. Poézist művel a haikutól a gyermekverseken át a verses regényig. Elégiái, zsoltárai, játékos parafrázisai, közéleti lírája mellett ír novellát, drámát, a cseh irodalom alapos ismerője, fordítója, egyetemi előadó. A Törzsasztal sorozat vendégével Szilágyi Aladár beszélgetett.

A kívülálló, az olvasó szemével nézve, amit művelsz, az elképesztő sokműfajúság. A bőségnek ez a zavara mennyire hat inspirálólag, vagy mennyire nehezíti a munkádat?

Az én munkámat könnyíti, nagyon inspiráló. Fura, de gyakran fölvetődik: illik-e sokat írni vagy nem illik? De hát ki mondja azt egy kovácsmesternek, hogy ne kovácsolj minden nap, mert jobb, ha egy kicsit leülepíted a tapasztalataidat? Vagy ki mondja egy festőnek, hogy ne fessél minden nap? Egy énekesnek mondják ugyan, hogy ne énekelj annyit, mert elmegy a hangod, de egy zongoraművésznek ajánlatos minden nap gyakorolnia. És az írónak mi a gyakorlás? Hogy ír. Amerikába utaztam, alkotói ösztöndíjjal. Amikor megérkeztem, miután egész nap az óceánon át repültem, majd egy belső járattal, ami késett is, hullafáradtan beestem egy szállóba, vártam, hogy jöjjenek az alkotóházból értem, és akkor eszembe jutott egy vers. Azt mondtam, francot, halasztom. És akkor rájöttem: nem tehetem meg, mert én ott ingyen lakom, valaki fizette az ösztöndíjamat, nekem ez a dolgom. Fölkeltem, és megírtam ezt a verset. Elképesztő alkotóház volt, ahol az ember el volt mindentől és mindenkitől szeparálva, minden alá volt téve. Abban a szobában laktam, ahol Sylvia Plath és Ted Hughes is lakott három hónapig. Minden erről szólt, védtek, hogy dolgozhassam, de jó beszélgetések is estek. Ott tanultam meg, hogy mindent, ami eszembe jut, el tudjam versnek indítani. Ily módon, ha több mindent csinál az ember, egyik dolog a másikat tudja inspirálni. Még nem tiltottam meg magamnak, hogy ha eszembe jut valami, azt megírjam. Legfeljebb azért nem történik meg mindig, mert túl sok minden jut az eszembe.

Egyszer azt mondtad, hogy volt olyan motívumod, ami versből novellába „mászott át”. De ez fordítva is igaz, mert a te Bakonymérődet tudtommal először prózában írtad meg, aztán került versbe, nem?

Igen, úgy van. Bakonymérőnek a megfelelője valóságban Mór. Az nekem nagyon fontos, a család, a nagyszülők, gyermekkorom színtere. Kitaláltam prózában, s aztán gyorsan elloptam magamtól versbe – az a legkevesebb, hogy az ember önmagától lop… Jól jött ez a Bakonymérő-motívum, amikor a saját létre irányuló kérdéseimet fogalmaztam meg, akkor adódott, hogy legyenek Bakonymérői elégiák.

Különben az ottani színterű novelláid közül, amit nagyon szerettem, az A tej. Vannak verseid, amelyekben Bakonymérőt lírai-szociográfiai pontossággal térképezed fel, a legapróbb dolgokat is beleszövöd, a pincesortól kezdve a nem tudom, miig…

Nekem azok nagyon fontosak. A Vörös István gép vándoréveiben van egy vers, a világ legfontosabb útvonaláról, leírom benne, hogy az egyik nagymamámtól hogyan megyek el a másikig, majd visszafelé. Amikor mindig mást látsz ugyanazon az úton visszafelé. A szüleim már Pesten éltek, én ott is születtem. Nem akarom túlmagyarázni a gyerekkori érzékenységemet, individualizmusomat, de ahányszor bevittek a bölcsődébe, rögtön belázasodtam, tüdőgyulladást kaptam. És akkor följött a nagyapám, megnézett, hazautazott, azt mondta nagyanyámnak: hozd el ezt a gyereket, mert ott meghal. Két- és négyéves korom között ott éltem a nagyszüleimnél. Anyai nagyanyám és nagyapám bizonyos értelemben – fiatal anyám és apám mellett – a másik szüleim voltak. Feltétlenebb volt a szeretetem irántuk, talán az övék is.

Egyik tipikus Vörös István-i vershelyzet számomra az úgynevezett Vízvezeték-építés a Vécsey utcában. Ez egy ilyen ötlet: folyik a munkálat, előkerül egy mamut, nem a csontváza, nem a maradványai, hanem egy eleven mamut. A megjelenített költői ötlet mögött, az ember elkerülhetetlenül tovább kezd töprengeni. Bizony, megdolgoztatod az olvasót, hiszen annyi mindenre lehet asszociálni. Ezek a dolgok nálad így, hirtelen kattannak be, vagy fokozatosan építed ki az egészet, továbbépíted, gyúrod, újraírod?

A verseim általában egy lendületből születnek, persze szükséges kisebb-nagyobb javításokat véghezvinni. Nyilván, van előzménye és van következménye. A legújabb könyvem látszólag gyerekkönyv. Egy újabb verses regény, ahol egy másik bolygóról három lény fénylovakon megérkezik a földre, de nem az emberek, hanem a dinoszauruszok közé. Viszont magukkal hozzák a művészetet meg a szeretetet, énekelni tanítják az egyik dinoszauruszt, a másikat vegetarianizmusra. De most, hogy rákérdeztél, mintha már abban a versben is ezt az egészet készítettem volna elő. Persze, ez nem tudatos, a Vécsey utcás versre nem gondoltam akkor. Természettudományokkal is foglalkoztam, gyerek- meg kamasz koromban sokáig intenzívebben. Érdekelt a csillagászat, az őslények világa. Mindezt komolyan vettem, az irodalmat meg nem. Az iskolában szolgáltatott irodalom nem mondott nekem semmit. Nem volt az olyan rossz irodalom, de ideológiailag szelektált, azért nem tetszett. Kamasz koromban történt meg a változás, de azt vettem észre, fokozatosan fölgöngyölítem a régi, látszólagos zsákutcákat, azokba most visszamegyek, és összekapcsolom őket. És ezért is jobb a többműfajúság, mert azt látja az ember, hogy záródnak össze a szálak, azok, amiket te pontosan leírtál: rengeteg elvarratlan szálam van. Az is az egyik tervezett könyvem, hogy ételekhez kapcsolt novellákat írok, néhány már meg is jelent.

Foglalkoztatod az olvasót, és közvetve sokat foglalkozol magával az olvasóval. Egy helyütt, egy négyrészes ciklusban fölteszed magadnak, nekünk a kérdést, hogy mitől „jó” egy vers, mitől „közepes”, mitől „rossz”, és egyáltalán: mitől „vers” a vers. Sokszor előfordul, hogy látszólag beszélsz valamiről, mondod, mondod, és a végén van egy tekerés, ami az egészet más irányba tereli. Újra kell olvasnom a verset ahhoz, hogy rádöbbenjek: valóban milyen költői szándék van mögötte. Ilyesmiről kaptál-e olvasói visszajelzéseket?

Olyan is volt, hogy egy festőművésznő csinált hozzá egy rézkarcot, s föltette az internetre. Különböző visszajelzések voltak, a „nem értem”-től a „zseniális”-ig mindenfélék. A versben az embernek okosabbnak kell lennie saját magánál, ott mindig ellenpontoznia kell. Ezeket én, lehet, néha túl is hajtom. Például a drámáimban nem tudják eldönteni, hogy ez most fehér vagy fekete. Mondom, a rendező eldönti, ha akarja. Állandóan ellenpontozni kell, a versben nem is baj, ott annál jobb. Bár szerintem a dráma is csupa ellenpontozás. Ezek szerint zene.

Ha már megfogalmaztad, mi a jó vers, mi a rossz, rákérdezek: lehet-e a versírást tanítani? Hiszen a kreatív írás oktatását te vezetted be Lackfi Jánossal együtt Magyarországon.

Most is az elsők vagyunk. Egyetemi stúdiumként, most már összefogva az esztétikai tanszékkel, egyre jobban működik. Nálunk nem csak írásgyakorlat van, hogy a hallgatók elhozzák az írásaikat, és azokról beszélgetünk, vagy eljönnek jelentős írók, egy-egy alkalommal elmondják a saját ars poeticájukat. Mi kifejezetten egy tanmenet szerint, amit egy egész éven át előkészítettünk, előadásokon, gyakorlatokon vezetjük őket végig, bizony, eredményesen. Akik nálunk végeztek, azokból költők, írók, szerkesztők lettek, jó néhány elsőkötetesünk is van. S ha kinyitom a Szép verseket, vagy Az év verseit, már majdhogynem a kötetek felét kitöltik. Büszkék lehetünk a tanítványainkra, de ettől még a kérdésedre nem válaszoltam, hogy lehet-e a versírást tanítani. Az első válaszom az, hogy lehet-e a színészetet tanítani, mert tanítják; lehet-e a zeneművészetet tanítani, mert tanítják; lehet-e a festészetet tanítani, mert tanítják. Akkor miért ne lehetne az irodalmat is tanítani? Az a kérdés, hogyan tanítunk, és mit tanítunk. Mi más utat választottunk, a nevet ironikusan átvettük az amerikai kreatív írásból, de abban nem követjük őket, hogy ott recepteket tanítanak: így szerkesztesz meg egy novellát, így írsz meg egy darabot, egy verset.

Nálatok sokkal interdiszciplinárisabb az egész, nem?

Egészen biztosan. Egyrészt sok mindenről beszélünk, másrészt nem módszereket tanítunk. Az a módszer, hogy nincs módszer. Az a módszer, hogy sok módszer van, és ki kell választani, hogy melyiket használom, és melyiket vetem el. Sokkal inkább abban próbálok segíteni nekik, hogy a saját eredendő tehetségükhöz visszataláljanak, amitől egyébként még nincsenek nagyon messze.

Ahhoz, hogy érzékeltethessem költői sokoldalúságodat, megemlítem, hogy annak idején írtál egy egész kötetre való haikut is. Ehhez kötődik egy frappáns mondatod, ami az Élet és Irodalomban jelent meg: „Avagy mi lett volna, ha a magyarok nem nyugatnak, hanem keletnek indulnak, és verseiknek haikuba kell beleférniük?” A haikukra hogyan találtál rá?

A haiku izgalmas dolog, mindig is érdekelt. Az a döbbenetes, hogy ilyen rövid, és mégis nagy vershatása van. Rájöttem, hogy a haiku az európai kultúrában egy kicsit blöff. Jól hangzik, versnek hangzik szinte minden, bármi, hogyha úgy tördelem. A kreatív írásoktatásban van egy olyan feladat, hogy a diákjaimmal kiválasztatok egy-egy jó hosszú regényt, na ebből írjatok haikut. De a japán versnél azért úgy van, hogy egy csomó nagyon erős jelentésű szót vagy motívumot használnak, amit ha beletesznek, olyan, mintha egy versszaknyi gondolkodás lenne az európai kultúrában. Ahogy az európai gondolkodásnak a szonett az alapegysége, a maga tizennégy sorában ki tud fejezni egy teljes világot, még az antitézist is meg tudja hozni a négy-négy-három-hármas váltással. Mindenképpen váltani kell a költőnek, nem tudja ugyanazt a hangot folytatni. A japánok a haikuba beleteszik ugyanezt, ott kell egy természeti képnek meg egy gondolati egységnek lennie. Nincs az a természeti kép, amelyik a gondolati egységgel valamilyen módon ne szikrázna össze. Miután kitaláltam ezt a hét évszázad verseit, pont arra gondoltam, hogy lehet hiteles magyar haikut írni, amit már sokan nagyon ügyesen és meggyőzően csináltak. Talán Bertók László és Kányádi a legjelentősebb számomra ezen a téren.

Szorgalmas drámaíró vagy. Ennek ellenére kőszínház nem nagyon vállalja fel, hogy színpadra vigye a munkáidat. Színműveid egyik leglelkesebb előadója az értelmi sérült színészeket foglalkoztató Baltazár színház, azon kívül jószerivel, kevés kivétellel, csak off-off színpadok vállalták fel a darabjaidat. Miért van ez? Gondolom, a Baltazár színház, illetve azok a kísérleti színpadok, amelyek fölvállalják a kortárs magyar drámát, nyújtanak valami mást, valami pluszt a kőszínházakhoz képest, és nem csak fölvállalják, hanem jól is csinálják.

Ó, nagyon jól. Ami a Baltazárt illeti, ott nem azok a darabok futnak, amiket én már megírtam, hanem jön a rendező, megmondja, hogy mit szeretne. Például a hitről szeretne egy darabot. És akkor én már a beszélgetésen mondom, mi lenne, ha egy határhoz valamilyen mutatványosfélék érkeznének, kiderülne, hogy ez az evilág és a túlvilág határa, és egy angyalt próbálnának átcsempészni ott. Ebből lett az első közös munkánk, a Repülési engedély angyaloknak. Tehát itt „megrendelésre” írok darabot. Ráadásul még van egy dolog: az ő színészetükhöz is kell alkalmazkodni, és az ő színészi érzékenységükhöz. A Hamlet például csodálatos dráma, iszonyúan katartikus, amikor mindenkit lemészárolnak, de a mi színészeink ezt nem bírnák elviselni. Úgy kell igaz dolgot mondanunk, hogy az nem lehet brutális. Lehetőleg egyáltalán ne legyen az. Õk annyira fölzaklatódnak, hogy a jelenetek között gyakran a színfalak mögött zokognak. Az utolsó közös munkánk, az Arany lépés, amelyben arról van szó, hogy egy utcalakót, akit megtalálnak az égi küldöttek, hogyan raknak fokozatosan össze, és csinálnak belőle újra embert. Csodálatos történet, nem túl reális. Õk ebben is az összeomlás szélén vannak. Ha arról lenne szó, hogy egy nagyon derék ember hogyan megy tönkre, és hogyan hal meg, azt nem bírnák ki. Ugyanakkor olyan darabot kell írni a számukra, ami mégse hazug, mégse giccses, mégse szocreál, mégse katreál. Persze, mindig a gúzsba kötve táncolás a legizgalmasabb írói kihívás, úgy megcsinálni ezt, hogy itt is jó legyen, magam is tudjam vállalni a darabot.

Most akadt meg a szemem egy mondaton, tőled jegyeztem fel: „A színdarabírást is nagyon szeretem. Kis túlzással a színházban tanultam meg csehül, és Csehországban tanultam meg, mi a színház.” Mennyi ideig voltál ott, hogy ennyire töményen volt részed az ottani színházi világban?

1988 és 1992 között jártam a pesti bölcsészkar magyar–cseh szakjára. Ez tudatos elhatározás volt. Tanultam már angolul, németül, oroszul, finnül, valahogy mindegyiket elrontottam. Rájöttem, nulláról kell kezdenem egy nyelvet, aztán szépen, becsületesen fölépíteni. Hosszas hezitálás után a csehet választottam, mert egy olyan kis nyelvet akartam megtanulni, amelyik ugyanolyan nagy kultúrnyelv, mint a magyar. Öt év alatt háromszor voltam kint részképzésen, három félévet. 91-ben, amikor másodszor voltam, akkor jöttem rá, mennyire jó a cseh színház. Gyakorlatilag minden este színházba mentem. A száz nap alatt biztos, hogy legalább száz előadást láttam, de volt olyan nap, amikor háromszor voltam színházban. Ez segített abban is, hogy jól megtanuljak csehül, hiszen a színház erősen szuggerálja, amit mondani akar. Prágában aztán bekerültem a nagyon inspiratív, izgalmas színházi életbe, ami szinte csak off-ból állt. Azok a színházak, amelyek világhírűek, a Cinoherní klub vagy a Divadlo na Zábradlí, úgy néznek ki, mint mondjuk, a Stúdió K Budapesten. Az egyik lent van a föld alatt, a másik egy prágai belvárosi házacskában van kialakítva, százfős nézőtér, pici színpad, ahol elképesztő nagy rendezők és színészek játszottak zseniálisan, kevésbé hagyományos, realisztikus, ócskaszínház-szerű eszközökkel.