Progresszív kultúraépítés JazzEndre módra

Sepsiszentgyörgyön az utóbbi években már nem telik el hétvége úgy, hogy ne találnánk több vonzó kulturális rendezvényt is. Lázár-Prezsmer Endre művelődésszervező egyike azoknak, akik a város kulturális képét alakítják. Hogy milyen elvek mentén, arról Kustán Magyari Attila kérdezte.

A kultúra szeretetét nem húsz-harminc éves korunkban örököljük, hanem sokkal korábban. Ez a te esetedben hogyan történt?

A szüleim rengeteget olvastak, én is megszerettem a könyveket mellettük, s mivel állítólag jó hangom és hallásom is van, zongorázni tanultam. Később szakmát kellett keresnem, végül az állategészségügyben egyeztünk ki. Elvégeztem a kézdivásárhelyi szaklíceumot, de 1991-ben már le is építettek az állami gazdaságból. Akkor eldöntöttem, pár évre Budapestre költözök, mégiscsak pezsgőbb kulturális életet találhatok ott: 1992 és 1997 között könyvárulásból meg plakátragasztásból éltem, a pénzemet könyvek vásárlására és koncertekre, színházba, moziba járásra költöttem el. Még nem pontosan tudtam, hogy mi érdekel, de a színházi élet vonzott leginkább.

Öt év után hazaköltöztél. Mihez kezdtél Sepsiszentgyörgyön, a magyar fővároshoz képest sivárabb környezetben?

Itthon a Tamási Áron Színháznál díszletezőmunkásként kezdtem el dolgozni, rendezőasszisztens, ügyelő lettem később, ami az alkotói munkához kicsivel közelebb állt. Időközben kétszer is felvételiztem a marosvásárhelyi egyetemre, rendezői szakra, de mindig sikertelenül; az első alkalomra viszont szívesen emlékszem vissza, mert Székely Gábor magyarországi rendező vizsgáztatott, és hosszasan elbeszélgettünk. Visszatérve a mindennapokra: a színházat 2002-ben hagytam el, mert a pozícióim nem állandósultak, így a Szent György Napok szervezésébe kerültem be, ahol most is vannak részprogramjaim, 2007–2008-ban pedig főszervező voltam.

Visszaemlékezve az akkori városnapokra, kimondhatjuk, hogy más elképzeléssel dolgoztatok, mint amit az utóbbi években tapasztalhatunk.

Mi akkoriban egy progresszív, értékteremtő programsorozatot hoztunk be a városnapokba, amire persze kevesebben voltak vevők. Arra vagyok büszke, hogy olyan együtteseket hívtunk el Erdélybe elsőként, mint a Quimby, a ColorStar, Szalóky Ági, a Makám, és mindig figyeltük, hogy mi az aktuális, ami megfizethető is. Szűkebb kerettel dolgoztunk akkoriban, mint ami ma a szervezők rendelkezésére áll, alaposan meggondoltuk, kit választunk ki, de általában megjártuk a nagy nevekkel, mert késtek, ittak, és sok pénzünkbe kerültek. Kiszűrtük a tátogó művészeket, a városnapokra összeálló haknizókat, ebből aztán rendszeresen nézeteltéréseink voltak. Aki vállalja, hogy értéket teremt, az bizony szembemegy az árral.

Maradva a városnapoknál: mi a szerepe egy ilyen rendezvénynek? Az általatok képviselt „népnevelés”, vagy a szórakoztatás, lehetőleg minél nagyobb nevek elhívásával, parádéval?

Már mi is igyekeztünk kompromisszumokat kötni, elhívtuk például a Sztárcsinálók énekeseit, de akkor is mi kaptunk a fejünkre, amikor egyikük ordenáré módon viselkedett a színpadon. A közönség viszont akkor sem vette észre, hogy egy hazug képet imádott a tévén keresztül, amikor élőben látta, tréningruhában, sörösüveggel a kezében, cigarettázva állt előttük, és arról beszélt, milyen fáradt. Én annak a híve vagyok, hogy ha városnap is, sőt éppen azért, mert ilyen alkalmak adódnak, értéket kell felmutatnunk, fel kell vállalnunk a nevelést.

Jelenleg a Kónya Ádám Művelődési Ház és a MUKKK Kulturális és Ifjúsági Egyesület ad keretet a rendezvényeidnek. Milyen kínálatot nyújtotok a szentgyörgyieknek?

Az egyesületünk neve mozaikszó, ami magyarázatot ad arra, mivel is foglalkozunk: muzsikások, krónikások, képírók és kézművesek munkáját támogatjuk. A művelődési ház helyszínnel, technikával, sok esetben anyagiakkal járul hozzá a rendezvényeinkhez, az egyesülettel pedig pályázni tudunk olyan helyeken is, ahol önkormányzatoknak nem lehetne. Hetente megszervezzük a Huszárik Filmklubot, ezt tavaly szabadtéri filmvetítés-sorozattal bővítettük ki, nyáron nem lévén olyan, aki a művelődési ház pincéjébe lejárt volna. Mivel bárki megállhatott belekóstolni a rendezvényünkbe, olyan műveket is beválogattunk, amelyek a közönség számára „barátságosabbak”, élvezhetőbbek. A pincében több rendszeres programunk zajlik, néhány viszont megszűnt idővel. Régen dzsesszkoncerteket vetítettünk, ma erre nincs kereslet, de újra szeretnénk indítani a Holló Ernő Sajtópincét és a Terefere klubot – ezek Matekovics János betegsége, később halála miatt már nem működtek. Beindult viszont a Selye János Pszichoklub, de helyet kaptak a Fürge Ujjak Kézimunkakör tagjai, működik a Cserebere hobbiklub, továbbá táncegyüttesünk, amatőr színjátszó körünk is.

JazzEndrének szoktak becézni. Mivel érdemelted ki ezt a nevet?

Egyebek mellett azzal, hogy a Jazz- és Improvizációs Zenei Tábor az én nevemhez fűződik, ami az egész országban hézagpótló lehetőség. Minőségi könnyűzenei oktatás csak elszigetelten van nálunk: régen Temesváron működött egy amerikaiak által fenntartott dzsesszképzés, meg Bukarestben van egy tanfolyam, mindössze öt emberrel, tehát szükség volt egy ilyen táborra. 2007 óta Magyarország legjobb dzsesszzenészeit hívom el tanítani egy intenzív hétre, tavaly az ötvenes diáklétszámot budapesti, svájci fiatalok is erősítették. Emellett rendszeresen működik a dzsesszkocsma, ahol a legkülönfélébb zenészek lépnek fel, a populárisabb vonaltól a szelektívebb közönséget vonzókig. Kialakult egy társaság, száz-százötven ember eljár ezekre a rendezvényekre.

Működik tehát az a rendszer, amelyikben az igény még nem él az emberekben, de kialakul később, ha belekóstolnak a jóba?

Igen, előfordult, hogy egy nehezebb együttesnél is megjelentek új arcok, akik aztán élvezték a zenét, s nem is osontak ki a teremből. Ez a közönség is egyre bővül, szerintem emelni kell az igényt, és utána fenntartani. Én szervezem a programokat, amikben hiszek, az elején tízen-húszan vesznek részt, aztán egyre többen. A rendszeres dzsesszkoncertek hajnalán is egyre gyakrabban megállítottak az utcán, érdeklődve a következő estről, tehát azt hiszem, van eredménye a munkánknak. Ugyanez érvényes más igényekre is, például a közös filmnézésre, amit egy működő mozi tovább generálhatna. Az utóbbi időben több intézmény keres meg, hogy kísérőprogramokat rendezzünk, ez szintén fontos adalék a város kulturális életéhez.

Összehasonlítva a kilencvenes évek közepén uralkodó állapotokat a mai kulturális kínálattal, hogyan értékeled az elmúlt másfél évtizedet?

Amikor 1997-ben visszajöttem Sepsiszentgyörgyre, a Tamási Áron Színház és a Háromszék Táncegyüttes mellett kevés név létezett. Időközben sok minden változott, új intézmények, intézményfiókok létesültek, és neves rendezvények, mint a Háromszéki Diáknapok, a Magyar Dal Napja. A városnapok is sokat fejlődtek, habár mára talán megarendezvény lett, ami részben jó – például nálunk lép fel az Omega –, részben rossz is, hiszen a rengeteg program miatt, amelyek sokszor párhuzamosan zajlanak, sokan nem tudnak maguknak megfelelően választani. Nagyobb gondot kell fordítanunk a helyi értékeinkre, hisz rengeteg értékes ember dolgozik itt is: az egyik legnagyobb élményem az, hogy néhány éve a városnapokon Hobó nem a saját embereivel koncertezett, hanem helyi zenészekkel. Erre büszke vagyok, s úgy érzem, kicsit az én érdemem is ez, talán besegítettem ebbe a progresszióba magam is a táborokkal, koncertekkel. Sokan fel akarják támasztani a Petőfi Sándorokat, de körülöttünk halnak éhen a József Attilák – a velünk élő, értéket képviselő, mégis filléres gondokkal küszködő emberekre jobban oda kellene figyelnünk.