Nyissuk kétfelé az érzékeinket

Érdekesen alakul az életed: színész, majd médiahatóság, aztán rektor, ettől az évadtól pedig a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatója vagy. Miért lesz egy rektorból színidirektor?

Ez egy szabványos erdélyi pálya. Az elmúlt kilencven év azt bizonyította, hogy Erdélyben a túlélés egyik formája, hogy az emberek időnként radikálisan változnak. Könnyű egy megállapodott társadalomban: Németországban a mérnök az mérnök, a síoktató az síoktató. Volt egy műhelytanárom, aki szegecselni tanított, aztán rágcsálókat irtott, majd főszerkesztő és könyvkiadó lett, ő alapította az összes valamirevaló napilapot, utána rádióval kezdett foglalkozni. Nem akarom magamat hozzájuk hasonlítani, de Kós Károly is foglalkozott építészettel, politikával, rajzzal, írással, színházzal. Valahogy a természet és hely predesztinálja az embereket, hogy néha olyasmivel foglalkozzanak, ami váratlannak tűnik, de ez Erdélyben teljesen természetes állapot.

Nekem színészek mondták, hogy mindnyájuk álma a direktorság, hiszen akkor olyan színházat csinálhatnának, amilyet elképzelnek. Te is olyan színházat csinálsz, amilyet szeretnél?

Olyat nem csinálhatok, mert van egy adott helyzet, és ezen belül csinálhatom azt, amit elképzelek. Racionális embernek gondolom magam – sokak szerint nem vagyok az –, elvégeztem pár menedzserképző iskolát is annak idején, tehát nem vagyok teljesen zöld. Az igazság az, hogy szeretek vezetni. Ezt kevesen szokták beismerni.

Színházat szeretsz vezetni vagy autót?

Autót nagyon későn kezdtem el vezetni, szinte harmincéves voltam, amikor levizsgáztam.

Fiatalon kerültél viszont vezető beosztásba.

Amikor Bukarestben vezető helyekre választgattak, éreztem, hogy szeretem összefogni az embereket, motiválni őket, önmaguk felfedezésére bátorítani. Ez nagyobb elégtételt nyújt, mint egy szerepet eljátszani. Minden színész életében eljön az a pillanat, amikor azt mondja, kiégtem, nem vagyok jó semmire, nekem innen el kell mennem. Ilyenkor kell egy jó igazgató. Én az ilyen periódusomban nem találtam egy jó színházigazgatót, aki visszatartott volna, hát elmentem. Nézem Rappert Gábor kollégámat és Nagy Csongor barátomat, volt tanítványomat Szatmáron, ők is olyan pillanatokat élnek meg, amikor támogatásra szorulnak. Gyabronka József egykor kiváló magyarországi színész Kanadában zöldséget árul. Én is ilyen időszakban kerültem máshová, mint a színház. Most úgy gondoltam, áldozok néhány évet az életemből arra, hogy próbáljam megvalósítani azt a színházat, amiről álmodtam, és ha lejár a mandátumom és igény lesz rá, szívesen eljátszanék pár szerepet ebben a színházban.

Csak akkor akarsz játszani?

Most nem, mert tudom, milyen kínos, amikor az igazgató úrnak a kellékes beteszi a teáját, amikor az igazgató úrnak nem jut eszébe a szöveg, vagy épp elkésik egy jelenetből. Számos igazgatóval voltam már életemben színpadon, ezeket nem szabad megtanulni tőlük.

Milyen színházat szeretnél?

Próbálom keresni annak az értelmét, mit jelent ma az, hogy nemzeti színház. Továbbá ennek a nemzeti színháznak két társulata van, egy román és a magyar. Azt hiszem, én vagyok Románia leghíresebb színházigazgatója, mert egyszerre két nemzeti színházat vezetek. Hiába egy fizetési listán szerepelnek az alkalmazottak, különálló a műsorpolitika, két társulat van, két művészeti igazgatóval. Ezt kell valamilyen közös nevezőre hozni. Barátaimmal, kollégáimmal azon gondolkodunk, mit jelent ma nemzeti színháznak lenni. Arra a következtetésre jutottunk, hogy ez a legkorszerűbb színház kell legyen, amely mellé a nemzetit oda tudjuk tenni. Új szövegek felfedezése, a régiek újragondolása, fiatal vagy fiatalnak mondott művészek pártolása, új irányzatok kigondolása lehet meghatározója a nemzeti színháznak. Ugyanakkor erőfeszítéseket teszünk az interkulturalitás érdekében. Készülnek a román társulat bemutatói, melyek magyar feliratozással mennek majd. A magyar előadások pedig román feliratokkal lesznek.

Nem ütközöl ellenállásba?

A nemzeti színház anyagilag is megengedheti magának, hogy korszerű legyen. A magyar fővárosban minden este telt házzal játszik a Nemzeti. Ahányszor a környékére megyek, nehezen jutok szakmai jegyekhez, amiket én is pénzért vásárolok meg Alföldi Róbert barátomtól. Ez így kell működjön, hogy szakmai jegyek vannak, senki nem nézheti meg ingyen az előadásokat.

Persze, vannak szakmai ellenállások. Részint azt mondják, miért akarom, hogy a magyarok román színházba járjanak, de ha már elmennek, tudnak annyit románul, hogy ne kelljen a felirat. Bizonyos nacionalista körök megalázónak tartják a magyar feliratozást a román színházban, illetve egyeseket az zavar, ha magyar előadáson van román feliratozás. Régi beidegződések ellen hirdettem harcot. Lehet, hogy el fogom veszíteni, nincs semmi gond.

A színházon belül nem találkozol ellenállással?

Dehogynem, mindkét társulat részéről. Egyesek nem értik, miért kellene bizonyos programokat közös erőfeszítéssel megvalósítani. Ez nem eltántorít, éppen ellenkezőleg: ambicionál, hogy próbáljuk meg valamit, amit eddig még senki nem tett. Az is felvetődött, hogy kérjük a színház nevének megváltoztatását, legyen ez Románia egyetlen interkulturális színháza. Én az identitás megerősödését látom ebben, nem az elvesztését. Az, hogy megismerem a másikat és tudom, mire gondol, ha egy fehér folyadékot lát, amire én azt mondom, hogy tej, az engem megerősít a magyarságomban. Sokan bevallották, őket románságukban erősíti a megismerés. Azóta meg-megállnak egy tévécsatornán, megnézik a híreket vagy a filmeket, előadásokat, mert az annyira érdekes, ha valami másba is bele tudsz kukkantani. Mi ebbe a projektbe próbáljuk beleölni az energiáinkat, egyelőre úgy látom, hogy sikerrel. A nézettséget és a szakmai elismerést tekintve jó dobásaink voltak: a magyar tagozat előadása, a Platonov Bukarestben nagy sikert aratott, visszahívtak a fővárosba. A rendezőjét a román tagozat meghívta egy román kortárs darabot rendezni. Beindul ez, kérdés, hogy a politikum mennyire fogja szétverni, esetleg ellenünk felhasználni.

Miért gondolod, hogy a politikum szétverné, ha jó működik?

Nézem a kolozsvári polgármester esetét. Mi annyit tudtunk róla, hogy radikálisan elutasít minden magyar kezdeményezést. Ezzel sokaknak tett a kedvére, és kiderült, hogy az ilyen árnyékában lehet mást csinálni. Sokszor, amikor román vagy netán magyar részről nekiugranak a nemzeti érzéseknek, mögötte lehet, valami más van. Nálunk gyakori az, hogy beszélünk valamiről, de lényegében másról van szó és nem arról, amiről valóban beszélni kellene. Ez jellemző a székelyföldi körökre, vagy Nagyváradra, amikor egyesek olyasmire ragadtatják magukat, hogy politikai, közéleti véleménynyilvánítás a másik leköpésével párosul. Ez engem elszomorít.

A verbális agresszió már létezik Magyarországon, és szivárog Erdélybe is. Mit tehet ilyenkor a színház?

Tartja az irányt és a mércét, elutasítja még a csíráját is ilyenfajta reakciónak, valamint alternatívát nyújt. Foglalkozni kell a kérdéssel, a román társulat mutatja be jövőre Az auschwitzi patikus című előadást – erős irodalmi alapanyag, egy német író munkája, és valós történet. A patikus segesvári ember volt, ott volt patikája, ahol kiszolgálta a románokat, szászokat, magyarokat, zsidókat. A háború idején elküldik Auschwitzba, ahol részt vesz volt kuncsaftjainak a szortírozásában, elfogadva, hogy ez a valóság. Érdekes mű, fontosnak tartjuk bevinni a román közéletbe. A magyar közéletben is szükségesek ilyen előadások. Azt kell hirdetnünk, hogy mi nem félünk, a művészeknek foglalkozniuk kell az ilyen kérdésekkel.

Arról mit gondolsz, hogy Budapesten pár hét múlva a Dörner–Csurka páros veszi át az Új Színház vezetését…

Örülök, hogy minden erdélyi magyar színház hallatta a szavát, pillanatnyi hezitálás sem volt a kérdéssel kapcsolatosan. Nem tudom, mivel játszik a regnáló magyar kormány, de aggasztónak tartom, hogy ilyesmi megtörténhet. A szakmaiatlanságot is, nem csak az ideológiát. Nem hiszem, hogy az a rajongótábor, amely ezzel a két emberrel rokonszenvezik, megtölti majd a színházat. Szakmailag kell ezt elsősorban elutasítani.

Ha a színházat mint tükröt az erdélyi magyar társadalom elé tartod, mit látsz benne?

Nem jobb, nem rosszabb, mint évek óta. Azt látom, hogy a független sajtó múlt el egy kicsit, és elég sok yesmen megrendelésre gyártott írással próbálja alakítani a hangulatot. Szerintem sokkal normálisabb az élet, mint ahogy a média egy részéből látszik. Nagyon aktív szélsőjobbos gondolatoknak vannak fórumaik, az interneten egy pillanat alatt elszabadul a pokol. A normális ember nem nagyon aktív, nem áll neki mindenféle harcnak. Hiányzik viszont egy valós tükör, hogy a természetnek minden kis ráncát észrevegyük. Szakítanunk kellene azzal, hogy minden magyar jó ember és tévedhetetlen. Egy éve olvastam, a budapesti román kulturális központ aligazgatója azt nyilatkozta, hogy szekus múltja miatt – ami kiderült, húsz év alatt nem volt elég ideje, hogy elmondja – lemond. Játszásiból rákattintottam a kulturális központ honlapjára és látom, még mindig ő az aligazgató. Akkor hatalmas sajtóbotrány volt belőle, ma már nem érdekli a sajtót. Elfelejtette. Ha valós világot akarunk, akkor ezt a problémát addig nem hagyjuk elaludni, ameddig nem tudjuk meg a részleteket. Lehet, nem is volt az, lehet, kitalálták, lehet, mégis az volt. Mit kell csinálni? Le kell mondjon? Vagy mégsem? Érzek egyfajta erkölcsi hiányt a közéletben.

Láttam a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház műsortervét. Szerepel rajta Bocsárdi László, Ascher Tamás, Rusznyák Gábor. Hogy sikerült megnyerni őket? Mennyire változik meg a magyar társulat a te igazgatásod alatt?

Annyira fog megváltozni, amennyire hagyja magát, hogy változzon. Tény, hogy szeretnék rövidesen új csapatot összehozni – művészeti vezető és egyéb beosztásokba. Akárhogy vesszük, mindenki kopik, nem hiszek az újratöltött emberekben, hogy ugyanott jobb lesz, mert más a főigazgató. A váltás az váltás. Nálunk befészkelik magukat az emberek egy helyre harminc-negyven évre, és szórják az igazságot. Én új csapattal szeretnék dolgozni, ezért kicsit felemás az idei évad. Egy része az én szerzeményem, egy részét örököltem. A művészek, akiket felsoroltál, eljönnek Vásárhelyre előadásaikat bemutatni és dolgozni, mert az eddigi tevékenységem hitele meggyőzni látszik őket. A budapesti Operettszínházzal is készülünk együttműködni, jó a kapcsolatunk a kolozsvári román Nemzeti Színházzal is. Éppen állítjuk össze a jövő évad tervét, és nagyon szeretném, ha Alföldi Róbert rendezné a román társulatnál Az ember tragédiáját. A román társulat az 50. születésnapját ünnepli, úgy gondoltam, szép volna, ha a budapesti Nemzeti igazgatója Goga fordításában állítaná színpadra Madách művét. Ugyanúgy elkötelezett vagyok amellett, hogy a magyar társulat minden évadban bemutassa magyar fordításban egy román szerző darabját. Két kultúra összeérési pontján miért ne fordíthatnánk kétfelé a szemünket, miért ne nyithatnánk kétfelé az érzékeinket?

Amikor bementél a politikába, azt mondták: á, csak egy színész. Amikor visszatértél a színházba, mindenki legyintett: á, csak egy politikus. Hogy érzed magad?

Úgy érzem, soha nem voltam politikus. A CNA olyan kulturális grémium volt, amely leckét adhatna a magyarországi médiahatóságnak. Olyan emberek voltak tagtársaim, mint Mircea Diaconu színművész, Dan Grigore zongoraművész, írók, költők. Még a Nagy-Románia Párt jelöltje is világhírű balettművész, igaz, túlzott nemzeti érzéssel ellátva. Politikus nem volt közöttünk. Persze, csak egy színész, ismerjük, Hendrik Höfgen mondja Klaus Mann könyvében, Szabó István Oscar-díjas filméjében, a Mephistóban, hogy én csak egy színész vagyok. Nem értek egyet ezzel a magatartással, az embernek van szakmája. Kevesen tudják, hogy Románia egyik legjobb parlamenti képviselője, Márton Árpád is színész. A Román Rádió elnök-vezérigazgatója, aki története során először gazdaságossá tette a társaságot, Demeter András, szintén színész. A színészben sokszor az a jó, hogy a kommunikációja erősebb, mint más mesterségbelieknek: ha nem mindig van is igaza, ha butább is a többieknél, olyan elegánsan tudja elmagyarázni, hogy mindenki megérti. Európában a társadalom úgy alakult ki, hogy a hatalmasokat szidni kell. Ha kicsivel is fölém emelkedsz, akkor á, csak egy politikus, á, csak egy színész, á, csak egy költőcske, rögtön jön a szakmai része. Nagyon nehéz ezeket szétválasztani. Ha ezzel törődnék, még mindig a bejáratnál vitáznék, hogy bejöjjek vagy se ebbe az intézménybe. Hihetetlen váradi lokálpatrióta vagyok. Én 25 éve ideiglenesen tartózkodom Marosvásárhelyen. Ez múló állapot, én váradi vagyok. Az egyetlen színház, amely soha, semmilyen szinten nem akart velem dolgozni, az a váradi volt. Mert á, ő csak Gáspárik, ismerjük. Ezért nem akartam annak idején hazakerülni, mert az lesz, á, ezt a fiút ismerjük. Tompa Gábor, aki vásárhelyi, több mint húsz éve nem rendezett Marosvásárhelyen, és nincs is szándékában. Többen megéljük ezt az á, csak egy… érzést. Ettől szép az élet, és el kell menni az érzés mellett, különben belebolondul az ember.

Névjegy

Nagyváradon született 1965-ben. Egyetemi tanulmányait 1988-ban végezte a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézetben, majd marosvásárhelyi színész lett. 2000-től a Nemzeti Audiovizuális Tanács tagja, 2002-től alelnöke. 2008-tól a Marosvásárhelyi Színházművészeti Egyetem rektora, az új évadtól a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház főigazgatója.