Nem vagyok sem hős, sem áldozat, sem forradalmár

Kezdjük talán egy Heiner Müller-idézettel, amiről sejtésem szerint kész gondolatok vannak az agyadban: „Bűnözői energiáimat a művészetben élem ki, az életben harmóniára törekszem.”

Ja igen, ez a szokásos mondat, ami elhangzott több interjúban is. Pontosan azért szoktam ezt idézni, mert nagyon sűrű, és nagyon pontos, ezért nem is tudok róla beszélni.

Én azért választottam, mert találtam az interneten egy interjút, ahol mégis kicsit részletesebben beszélsz róla, és ott valami olyasmit mondtál, hogy kifejezi számodra, mekkora szabadságot jelent a színház…

Hát igen. Amellett, hogy az ember normális életet él, olyan szakmája van, ami éppen arról szól, hogy az egyébként működő társadalmi és egyéb kötöttségek, gátakat jelentő szabályok között minél szabadabban működjön. Ha tágabban fogalmazunk, a művészetnek az a dolga, hogy szabad legyen. Ezért nevetek mindig, amikor az, hogy liberális – nem politikailag – szitokszó egy művészre, miközben el nem tudom képzelni, hogy egy művész mi más is lehetne.

Ehhez a totális szabadsághoz járulnia kell egy magas fokú tudatosságnak is. Hiszen – jó esetben – minden pillanatban pontosan tudnod kell, hogy mi történik a színpadon. Ez nem jelent semmiféle korlátot?

A szabadságba miért ne férne bele az elme? A szabadság mélyén mindig ott van az értelem, az, hogy tudod, mit csinálsz. Látjuk, mi történik, amikor értelem nélkül vagyunk szabadok… (nevet) A szanaszét meg az összevissza nem szabadság.

Fordítsuk át a tudatosság kérdését a te pályádra: sokszor elmondtad, hogy nem építesz karriert, sőt még a szó ellen is többször ágáltál, de ha visszatekintünk, látható egy szépen felépített ív, ahogy még a főiskola alatt felfigyelnek rád a Raszkolnyikov alakítás miatt, bekerülsz a Vígszínházba, közben/utána a médiajelenlét miatt megismer az ország, majd ezt a „bulvárismertséget” visszacsatornázod egy színvonalas művészi pályába.

Visszacsatornázom? Fel tudom használni. Ha én tartom kézben a médiát, és nem az engem, akkor ez remekül működik. Nem pusztulok bele, hogy nem vagyok képernyőn, van egy rendes, normális foglalkozásom. A média nagy szerencse volt az életemben, amitől az ismertség, pró és kontra, megszületett, ezt lehet használni a színházban.

A 2007-es pályázatodban azt írod, hogy szeretnél – ahogy ott fogalmazol – a plázagenerációhoz is szólni. Ezek a médiaszereplések, a nem feltétlenül általad gerjesztett botrányok ezt a célt is szolgálják? Mondok egy példát, a horvátországi Lüzisztraté-előadás elhíresült plakátja (a plakáton egy falloszt formázó rózsaszín torta van).

Bocsánat, az Horvátországban nem volt botrány. Az itt volt botrány, mert nem tudják, hogy miről szól a darab.

Arra akartam kilukadni, hogy ennek a plakátnak például van egy úgynevezett „bulvár-esztétikája”, amit ez a generáció talán jobban ért.

Ha megnézed a Nemzeti Színház plakátjait az elmúlt három évben, akkor láthatod, nincs bennük semmi finomkodás. Arra vannak használva, amire valók: felkeltsék a figyelmet, kiugorjanak abból a vizuális áradatból, ami körülvesz minket. Én mindig azt mondom, hogy behozni nehéz a nézőt, aztán hogy tetszik-e neki, amit lát, mit gondol róla, és hogyan lép tovább, az már tőle függ. Az ő érdeklődése vagy kíváncsisága az, ami nagyon fontos. Erre tudom használni az előbb emlegetett szörnyűséges médiát is, meg amit kapni szoktam a képembe, hogy bejöjjenek az emberek.

Talán a fentiekben taglalt, kifele beszélő, határtalan szabadságát megélő magatartásformából adódik, hogy megosztó személyiség lettél. Kicsit átfogalmazva Jászay Tamásnak a legutóbbi rendezésedről írt kritikáját, annak a Szent Johanna karakterével kapcsolatban megfogalmazott zárómondatát: amire nincs magyarázat, annak természetesen pusztulnia kell…

Állj, állj, állj, ez nagyon rossz irány! Én semmilyen módon nem vagyok sem hős, sem áldozat, sem forradalmár. Én egy teljesen normális, konzervatív hétköznapi életet élő állampolgár vagyok, akinek speciális foglalkozása van. Erre az országra nagyon jellemző, hogy ami valamilyen, ami egyértelműen fogalmaz mellébeszélés nélkül, az mindig zavarba hoz. Azért hoz zavarba, mert sok tisztázatlan ügyünk van egymással és önmagunkkal. Amiről nem tudok úgy csinálni, hogy nincs, azt nem tudom berakni semmilyen fiókba, azt nem tudom általánosítani, az arra kényszerít, hogy én is megnyilvánuljak bizonyos ügyekben. Ezt nem én generáltam, én csak teszem a dolgomat, próbálok olyasmikről beszélni, amiket fontosnak vagy problematikusnak tartok.

Akkor maradjunk annyiban, hogy nem belőled fakad, csak úgy felvállalod.

Nézd, itt akkora zűrzavar van, hogy abszolút nem lehet kiszámítani, miből van balhé, és miből nincs. Most mindenki megpróbál kussban maradni, és vélt, valós nem-tudom-mikhez alkalmazkodni, hogy kevésbé legyen zaj körülötte. Én meg azt gondolom, olyan súlyos bajok, fájdalmak, kibeszéletlen ügyek vannak, hogy most üvölteni kell. És azokat soha nem szeretik, akik kiabálnak. A színháznak, amiben én hiszek, az a dolga, hogy arról beszéljen, amiben él. És a Nemzeti ezt csinálja idestova három éve. Ez biztosan nagyon dühítő, mert nem mondunk szép dolgokat, de ettől még nem vagyok ilyen, olyan, amolyan, amiket az utóbbi időben itt rám akasztottak. Azt gondolom, én úgy szeretem a hazámat, hogy azzal együtt is elfogadom, ami nem a legszebb benne, ami fáj. Nem egy idealizált világban élek, mert az hamis.

Akkor maradjunk is a Nemzetinél. Az biztos, hogy nyújt egy sok munkát adó, hatalmas monstrum infrastruktúrát, aminek a tetejéről hangosan lehet kiabálni…

Igen, hangosabb lett a Nemzeti, és nem próbál megfelelni valami álságos és általános képnek, ami arról szól, hogy játszani kell a Bánk bánt, Az ember tragédiáját, a Csongor és Tündét, de aztán nincs tovább. Mellesleg játszottuk, játsszuk mind a hármat. Nem értem, mit jelent, hogy ápolni kell a hagyományokat. Az összes magyar nyelven játszott előadás ápolja a magyar színházi hagyományokat. A színház az a művészeti ág, ami abban a pillanatban létezik, amikor létrejön, aztán annyi. Milyen hagyománya van? Hogyan kell ápolni? Itt a legdurvább előadásban is benne van a magyar színházi hagyomány, de ha nem élő színházat csinálsz, akkor az múzeum. A Comédie Francaise is, amit ezerhatszázakárhányban alapítottak, legalább egy évtizede azzal kínlódik, hogy kortárs előadásokat csináljon.

Az ismert premisszákkal viszont mégis felmerül a kérdés, hogy neked nem lenne könnyebb egy Szputnyik-, Maladype-, Krétakör- vagy Pintér Béla és Társulata-szerű képződményben alkotni, ahol Románia sokkal inkább jelenti Andrei ªerbant, mint Trianont?

Nézd, én hagyományos színházi struktúrában nőttem fel, nem tudnék úgy működni, mint az általad említett társulatok. Másrészről biztos, hogy könnyebb lenne, de nincs olyan, hogy mi való vagy nem való a Nemzetibe. A ªerban Három nővérén 650 ember ül, és tele van a lépcső, a Tragédián tele van a lépcső, és még sorolhatnám, a nézőinknek most már majdnem fele a már emlegetett pláza-generáció, és nem gagyit, nem „magyartalant”, nem „hazaárulót” kapnak. Csak azt tudom mondani, hogy csinálják utánam. Ahhoz viszont, hogy vitatkozni lehessen azokkal, akik ellenzik, ami itt folyik, nem ártana, ha legalább megnéznének egy-egy előadást.

Akkor menjünk vissza az alapokhoz, amit 2007-ben leírtál. Kezdjük talán a kiindulással: valahol az első bekezdésben írod, „a 19. századi szellemiségnek már nyoma sincs, demokratikus, szabad, európai országban élünk”. Ez az alapkoncepció változott most 2011-re?

(Nevet.) Nem fogok belesétálni a csapdádba. Figyelj ide! Mindenféle balhé történt körülöttem, többek között a magyar–román barátságot sikerült jól megerősítenem, de abba, hogy itt milyen előadások vannak, milyen művészi munka folyik, soha, senki, semmilyen módon nem próbált beleszólni. Én itt szabadon dolgozom. Ha valaki megnézi az elmúlt két évét a színháznak, az egy rendes sikertörténet. Mind díjakban, mind meghívásokban, és ami sokkal fontosabb, a közönség reakciójában. Olyan ritkán fordult elő az elmúlt 30 évben, hogy az emberek állva tapsoljanak egy előadásnak, vagy állva próbálják kifejezni azon véleményüket, hogy hagyjanak valakiket békében dolgozni. Ide az emberek maguktól jönnek, nem buszokon szállítva, mint olvasom egy frissen kinevezett igazgató pályázatában…

A pályázatban a fentebb citáltak után felteszed és meg is válaszolod a kérdést: „Vajon ebben a demokratikus, szabad, európai országban mit jelenthet ma a Nemzeti Színház? Semmi mást, mint azt, ami: színházat. Olyat, amelynek az a dolga, hogy a maga eszközeivel hozzájáruljon ahhoz a változáshoz, ami csakis akkor lesz valóságos és működő, ha a fejekben is megtörténik a változás. Mert ahhoz, hogy felnőjünk a lehetőségeinkhez, az első és legnehezebb lépés a gondolkodás megváltoztatása; ennek legjobb terepe a kultúra, a művészet, a színház. A Nemzeti Színház legfontosabb feladata, hogy nyitottságra, toleranciára és kíváncsiságra nevelje nézőit.” Mik ennek az eszközei? Gondolok itt a később a pályázatban is említett közönségnevelésre.

Értékítéletet vársz a munkámról?

Nem. Nemrég láttam a tévében Csákányi Eszterrel egy interjút, amiben a kaposvári színház hőskoráról mesélt, ahogy előadásról előadásra haladtak valamerre a közönséggel. Módszertanra gondolok.

Minden mindennel összefügg. Összefügg a plakáttal, azzal, hogy a Bánk bánt vagy a Tragédiát fiatalok játsszák, a sokszínű repertoárral, hogy miként szólítjuk meg az embereket, de a legfontosabb, hogy hiteles legyél és konzekvens, akkor is, ha az adott nézőnek az adott előadás nem tetszik. Senki se gondolhassa, hogy átverik vagy bármit is megpróbálnak ráerőltetni. Sok kérdést vetünk fel, kortárs eszközökkel. Biztos a közönségnevelés része volt az is, hogy az első időben bemutattuk Botho Strauss A parkját, mivel az egy nagyon más esztétikájú és szabadságfokú előadás volt. Az kinyitott egy kaput, amihez kellett ilyen beszélgetés, meg olyan elemzés, meg amolyan nyílt próba. De nem tudok módszertant, ez szándék, meg jó munkatársak.

Most kezdtétek a negyedik évadot. A szándékot, azt hiszem, elég tisztán sikerült körülírni. Hogy érzed, meddig jutottál az elmúlt évek alatt, elértél már oda, ahova szerettél volna?

Egy ilyen munka durván tízéves periódus, és abban van három jó év, amikor összeérnek a dolgok. A pályázat megírásának az időszakában Kolozsváron jártunk, és megkérdeztem Tompa Gábort, mennyi idő kell ahhoz, hogy ez felépüljön, hogy ez is egy olyan nemzetközi hírű színház lehessen, mint most a kolozsvári. Õ is ezt a tíz évet mondta. Mi még nem tartunk ott, mint ők, de a három év alatt sok mindent sikerült elérni. Elkezdtünk utazni, itthon tényezővé váltunk, s messze nem csak a balhék miatt. Sokat mondom ezt mostanában, de fedi a valóságot: trendi hely lett a Nemzeti Budapesten… Egyébként nem tudom, hogy mit értünk el, majd ha befejezem, akkor visszanézek. Azt szokták mondani, hogy egy társadalmi zűrzavar mindig segít a művészeteknek, a színháznak főleg. Most a színháznak nem kell keresnie a helyét, mint a rendszerváltás után, most az a kérdés, hogy a magyar kultúrával mi lesz. Hol lesz az a pont, amikor egyik pillanatról a másikra csak úgy eltűnik. A kultúrát megszüntetni az egy mozdulat. De visszaépíteni? Ez nem egy bank, tőkeinjekcióval ez nem megy, évtizedek kellenek hozzá. Én nagyon szeretem a romániai színházat, a romániai román színházat, és a romániai magyar színházat. Innen nézve úgy tűnik – bár tudom, hogy ott sincs kolbászból a kerítés –, hogy az egész ország büszke a színházi kultúrájára.

Az idei évaddal kapcsolatban felfedezni vélek egy irányvonalat: Hamlet, Szent Johanna, Egy lócsiszár virágvasárnapja. Mindegyikben környezetükkel szemben álló, hangosan, halkan kiabáló emberek vannak a középpontban, akik mennek a rendszer ellen.

Nem a rendszer ellen mennek, hanem a rendszerért, az nem ugyanaz. Az országban van egy ilyen irány, hogy aki nem áll be a sorba, és nem azt fújja, amit kell, annak problémái lehetnek. A Szent Johanna szerintem a belső, igazi hitről szól, az intézményesített hittel szemben, a Hamlet meg arról, hogy valaki észreveszi, hogy valami elpusztult, mert elpusztították; A lócsiszár meg valóban arról, hogyan áll ki az igazáért tűzön-vízen keresztül. Nagy történetek, mert most ilyenekre van szükség. És ez nem azt jelenti, hogy valaki utálja azt, amiben van, hanem azt szeretné, hogy jobb legyen, és nem baj, ha valaki mást gondol, ez inkább érdekes. Ha megnézed a magyar történelmet, ebbe mindig beletenyerelünk, és az istenért nem tudunk belőle kijönni.

Beszéltünk sok mindenről, amiből felsejlik az általad több helyütt is emlegetett világmegváltó színház képe. Az ember tragédiája kapcsán nem túl pozitív utópiákat kellett végiggondolnod. Most induljunk el a másik irányba, milyen lenne az a társadalom, amivel Alföldi Róbert annyira elégedett lenne, hogy nem akarna színházat csinálni?

Azt el sem tudom képzelni. Az emberben lehet bízni, hogy generál problémákat. Magának a létezésnek vannak olyan kérdései, amikről mindig kell beszélni, és lehet, jobb is lenne csak ezekkel foglalkozni. Bár a történelmi ügyeink is fontosak, mert csak azokat átbeszélve tudjuk megtanulni magunkat. Azzal nincsen baj, hogy hibázunk, a bűnökkel van. Az meg még nagyobb baj, hogy úgy csinálunk, mintha nem is lennének. A gyerekeinket szembesítjük a hibáikkal, hogy ne kövessék el őket újra. Akkor magunkat miért nem? A nagyságát jelenti egy társadalomnak, ha szembe mer nézni a bűneivel és hibáival. Az felnőttebb és tiszteletreméltóbb, mint a sunnyogás.