Nincs közös erkölcsi tradíció
2012. 10. 19. 10:19Úgy véli, az identitáskeresés időszakát éljük. A kommunista diktatúra rendetlenséget hagyott maga után, az emberek keresik az egyensúlyt hagyomány és modernitás között. Édeshármas címmel megjelent új regényében, túl az izgalmas cselekményen, e kettősség összeegyeztetésének lehetőségeit taglalja. SZÁNTÓ T. GÁBOR írót, költőt Simon Judit kérdezte.
Minek tartja magát?
Elsősorban írónak. A Szombat folyóiratot azonban, mely a rendszerváltással együtt született, több mint két évtizede szerkesztem. Huszonöt évesen én voltam a legfiatalabb főszerkesztő a magyar sajtóban. Akkorra, két év alatt, a folyóirat megevett öt fő- és felelős szerkesztőt, és úgy gondolták, egy ambiciózus fiatalember számára kihívást jelent e munka.
A Szombat nyomtatott formában folyóirat, internetes oldala, a szombat.org naponta frissül cikkekkel, hírekkel, fotókkal. A folyóirat a kultúrára, hagyományokra, a zsidó szellemiségre fókuszál. Hiányzik belőle a közélet, a politika.
Zsidó politikai és kulturális lap vagyunk, de figyelünk arra, hogy a nyomtatott kiadás majd minden számában legyen írás a tradíció világából is. Napi politikával általában akkor foglalkozunk, ha olyasmi történik, ami közvetlenül zsidó vonatkozású. Például az abszurd tiszaeszlári vérvád felmelegítése a szélsőjobb részéről, az Új Színház botrányos vezetőváltása, melyet Csurka István neve is fémjelzett, majd antiszemita darabja bemutatásának terve. Vagy például, amikor kimaradt a héber nyelv a választható érettségi tantárgyak közül, akkor szóltunk, hogy ez nem helyes, hiszen ez közvetlen kapcsolat az európai kultúra egyik forrásához, a Bibliához. Aktuálpolitikai eseményekre inkább internetes kiadásunkban reagálunk, talán ez okozza az érzékcsalódást. De közéleti vitacikkek, tanulmányok, irodalmi, színházi, filmes közlemények éppúgy szerepelnek a lapban, mint sztárinterjúk.
Említette az antiszemitizmust. Ez mennyire erős valójában Magyarországon? A sajtóban, az interneten – nem a szélsőséges megjelenítésekre gondolok – az jelenik meg, hogy állandóan erősödő folyamat volna. Ön hogyan vélekedik erről?
Több-kevesebb rendszerességgel készülnek felmérések, csakhogy nem mindig azonos mérőszámok, azonos módszer, azonos minták alapján, így a kutatási eredmények sem mindig felelnek meg egymásnak. Tény, hogy amióta a Jobbik megerősödött, illetve bekerült a parlamentbe, az antiszemitizmus is erősödött, illetve jobban láthatóvá és elfogadottabbá vált a közbeszédben. Azáltal, hogy parlamenti pártról van szó, amely ott sem átall zsidózni és akár a hazug tiszaeszlári vérvádat felmelegíteni, ez benne van a közéletben. A szélsőjobboldali politikai erő mellett uszító sajtótermékek, internetes oldalak is működnek, és az antiszemitizmus egyes jobboldali lapokban is meg-megjelenik. Az antiszemitizmusnak semmi keresnivalója nincs a civilizált közéletben, hiszen azok az erők, amelyek zsidók ellen uszítanak, hamis tényeket közölnek, hamis összefüggéseket próbálnak teremteni. Tudjuk, hova vezethet, ha az előítéletek, a kirekesztés állami szintre emelkedik, ezért kell a mértékadó politikai erőknek karanténba zárni az uszítókat. Az erdélyiek a saját bőrükön is ismerhetik, milyen az, amikor egy kisebbséggel szemben valótlan állításokat fogalmaznak meg, és hangulatot keltenek ellenük.
Egy interjúban azt mondta, Magyarország még mindig nem nézett szembe saját múltjával, ami nemcsak a szélsőséges megnyilvánulásokban mutatkozik meg, de abban is, hogy a zsidó szó szinte tabu kategóriába került. Mi kell ahhoz, hogy az összmagyarság végre feldolgozza múltjának árnyoldalait is?
A múlt mindig velünk marad. Vannak olyan élménycsomópontok, amelyek mindmáig meghatározzák az ország tudatalattiját: Trianon, a zsidótörvények, a vészkorszak, a kommunista diktatúra. Ezek mind olyan élmények, amelyek ha akarjuk, ha nem, hatnak, és foglalkozni kell velük. Akasztott ember házában nehéz kötélről beszélni, tartja a mondás. Ezért a zsidó szó kimondása több oknál fogva nehézséget okoz. Sajnos a legtöbb ember fejében a zsidóság nem kulturális, nem is vallási fogalom, mert nincs ilyen tájékozottságuk: csekély a bibliaismeret, nincs héber tudás, nem ismerik a pontos összefüggést a kereszténység és a zsidóság között, sem a modern zsidó történelmet és irodalmat. Ezért a zsidó szóhoz szinte kizárólag negatív élmények tapadnak: kirekesztés, üldöztetés, fájdalom, hiány, tömeggyilkosság. Fellép a természetes tapintat: sokan ki sem merik ejteni a szót, mert érzékelik: fájdalmat okoz, s mert tapasztalják, hogy az antiszemiták felelőtlenül dobálóznak vele. Ebből a helyzetből kellene kimozdulni. Tudni kellene a kirekesztésről, a vészkorszakról, de tudni arról is, hogy a zsidóság vallási, társadalmi és kulturális jelenség: hogy nincs Biblia az első fele: a zsidó biblia – Mózes öt könyve, a próféták és a szent iratok – nélkül, s hogy a mai zsidóság és Izrael Állam elődje a bibliai zsidóság és az ókori Izrael. Fontos, hogyan kerül be az oktatásba a zsidóság ismerete, és lényeges volna, hogy bekerüljön. Szót kellene ejteni az ókori zsidóságról, az európai zsidóság történetéről, a zsidótörvényekről, a vészkorszakról. És arról is, hogy az antiszemitizmus új és új formában bukkan fel: a keresztény antijudaizmus után a 19. században modern politikai antiszemitizmusként, a 20. században, a sztálinizmus jóvoltából baloldali érvkészlettel, anticionista, Izrael-ellenes hangvétellel, melyet a mai magyar szélsőjobboldal is átvett, és bizonyos nyugati balos körök is alkalmaznak. Rá kellene döbbenni, hogy a nyugati (keresztény) világ gondolkodásában, akár egy matematikai konstans, folyamatosan jelen van a zsidóellenes előítélet. Meg kellene próbálni az oktatásban, a médiában szembenézni a jelenséggel és leszámolni vele. Az előítéletekkel szemben nem a nyelv cenzúrája a válasz, hanem a világos beszéd. Ha nem beszélünk erről a kérdésről, nem működhet egészségesen a kultúránk. Vissza kell adni a zsidó szó méltóságát, jelentőségét. Nincs mese: tárgyilagos tudást kell szerezni.
Idén jelent meg Édeshármas című regénye, amelyről azt olvastam, hogy szerelmeskönyv.
Névjegy Szántó T. Gábor Budapesten született 1966. július 10-én. 1990-ben diplomázott az ELTE Állam- és Jogtudományi Karán, a Bölcsészettudományi Karon esztétikát és judaisztikát hallgatott. 1991-től főszerkesztője a Szombat című zsidó politikai és kulturális folyóiratnak. Legutóbbi kötetei: A szabadulás íze (versek, 2010), Édeshármas (regény, 2012). Novelláit, esszéit számos nyelvre lefordították, önálló kötete németül és oroszul látott napvilágot. Egy elbeszélését beválogatták az amerikai kiadású Contemporary Jewish Writing in Hungary antológiába (2003). |
Mindnyájunknak vannak belső konfliktusaink. Magyarország egésze is küzd az identitásával: tradíció és modernitás, konzervativizmus és szabadelvűség, közösségi értékek és az individuális szabadság értékei ütköznek. Ezek erős konfliktusok, de a valóságban, az emberi lélekben korántsem válik el ennyire a kétféle vonzalom, ahogy az átpolitizált társadalomban látjuk. Az Édeshármas – túl azon, hogy szenvedélyes szerelmes história – bizonyos értelemben azzal kísérletezik, hogyan lehet a kettősségeket összeegyeztetni, vagy legalábbis tudatosítja a kihívást. A regényben a főszereplők valamiféle pótcsaládot is jelentenek egymásnak. Amikor két ember közösen tanul és megidézik a megnevezhetetlen szellemét, szintén hárman vannak. És a könyvben kissé frivol módon is felmerül az édeshármas gondolata, amikor a fiatal szereplők Amszterdam vöröslámpás negyedében járnak.
Engem mindig izgatott, hogy a magyar és más nyelvű zsidó irodalomban, a gondolkodásban megvan a ragaszkodás a hagyományokhoz, de a tettekben már nem lelhető fel.
Ez az ellentmondás a regényben is megjelenik. A fiatalember tanulni szeretne, de a hagyományos tanulás az öreg mesterrel sosem jön össze. Ugyanakkor mindenféle kalandokba, történetekbe keverednek, és Miklós, miközben mégiscsak tanul, önmagát is megismeri. Mintha csak azt mondaná a regény: ha a tanulásnak mint életformának lőttek, még mindig ott az élet mint tanulási forma. Ha nem működik is úgy a hagyomány, mint száz vagy akár ötven éve, tapasztaljuk a hiányérzetet az ünnepekkel, a jótékonysággal, a mindennapi életnek keretet adó formákkal kapcsolatban. A fiatalember csak Pesten van otthon, az országról, különösen a történelmi Magyarországról keveset tud. Korholja is eleget reb Slojme, aki nemcsak a kis falvakat ismeri Kismartontól Sepsiszentgyörgyig, hanem egykori rabbijaikat, még tán a vasúti menetrendet is. A mester Szatmáron tanult, a városról és kivándorlóiról is szó van a könyvben, de a regény főként Pesten, a mai Újlipótvárosban és a zsidónegyedben, a romkocsmák környékén játszódik.
A 20. századi magyar irodalomban számos zsidó író van, akik – hasonlóan a közemberek zöméhez – magyarnak érzik és vallják magukat, a zsidóság csak mint vallás van jelen az életükben, vagy úgy sem.
A zsidó származású magyar írók többsége nem szereti, ha zsidóként emlegetik. Ez az asszimiláció és a szekularizáció hagyománya. A 20. század eleji beolvadás volt az ára a belépésnek a magyar kultúrába. A modernizáció során elszakadtak a gyökerek. De a zsidó identitás elvesztése után meg kellett tapasztalni a kirekesztést, a tömeggyilkosságot, majd meg kellett tapasztalni a baloldali identitás eltorzult, diktatórikus rendszerbe torkolló csődjét, és sokak lelkében ma az azonosságtudat helyén űr tátong. Ismerek korombeli írókat, akik magyarként, keresztényként hasonlóan az identitás elbizonytalanodására és a hiányérzetre reflektálnak írásaikban. Nem szólva megannyi világirodalmi műről.
Jól értem, hogy elkezdődött egyfajta visszatérés a hagyományokhoz, a valláshoz?
Az identitásvesztés az egyik nagy témája a 20. és a 21. századi irodalomnak, minthogy életünk egyik nagy kihívása is. Tapasztalni Magyarországon a nemzeti, vallási reneszánsz jeleit, és elsősorban az előbbi szélsőséges formáit. A magyar társadalom meglehetősen szekularizált, lehet, épp ezt kompenzálja a helyenként vallást pótló nacionalizmus. Az identitásbizonytalanság is torkollhat ellenségkeresésbe, akihez képest meghatározhatja magát egy azonosságtudatában meggyengült közösség. A helyes válasz a kihívásokra biztosan nem ez.
A diktatúra alatt lepusztított egyházi, vallási intézmények az utóbbi két évtizedben megerősödtek, de minden embernek magának kell dönteni, milyen utat választ. Nem feltétlenül a hithez térnek vissza az emberek, hanem intézményes társadalmi létformákhoz, szokásokhoz, hagyományos közösségekhez. Nem egyszerű folyamat beépíteni a mai életünkbe mindazt, amit a nagyszüleink tudtak, de a szüleink már nemigen. A negyvenévi kommunista diktatúra felelős azért, hogy megszakadtak bizonyos tradíciók. Felszámolódtak vagy meggyengültek életformák: a paraszti, a polgári, a vallásos. A diktatúra morális rendetlenséget hagyott maga mögött, melyre a rendszerváltás gazdasági és egyéb hatalmi visszaélései csak ráerősítettek. Nincs közös erkölcsi tradíció. Bár hivatkoznak a zsidó-keresztény hagyományra, ami az egész európai civilizáció alapja, mégis úgy érezzük, ez a hétköznapokban nem jelent korlátot. A hatalomban lévők, és általában az emberek, rendre áthágják a szabályokat. A modern szabadságeszmények igen helyesen óvják az individuumot a kollektívumtól, ki is kell állnunk jogainkért, de a közösségi együttélés szabályait betartani legalább ilyen fontos volna. Nem árt tudomásul vennünk, amit a mester sugall a regényben: sosincs egyensúly, csak az egyensúly keresése az állandó.
Ebben az értékkeresésben mintha átesnénk a ló túloldalára, és a visszatérés a hagyományokhoz, a valláshoz lassan már nem a 20., hanem a 19. századot idézi.
Ahogy a patriotizmus nem azonos a nacionalizmussal, és biztos, hogy nem azonos a sovinizmussal, a vallásosság sem azonos a klerikalizmussal, nem azonos azzal, hogy beszűkítjük az emberek mozgásterét, nem hagyunk nekik választási szabadságot, és nem bízzuk rá az egyénre, hogy milyen utat választ. Modern emberek, modern individuumok – mindannyian azok vagyunk – nem úgy élünk már, mint a felvilágosodás előtt, hogy mindenre kész válaszaink lennének. Aki ma szabadon választja a vallásos életet, az már nem lehet úgy vallásos, mint akár egy évszázada. A vallásos érzelmeket is össze kell egyeztetni, amennyire lehet, a rációval, a mindennapi élettel, a modern szexuális kultúrával. A 21. században nem lehet a freudizmus tapasztalatát, az ösztönökről szerzett tudást nemlétezőnek tekinteni. A regény egyik témája is a testhez és a valláshoz való egyidejű viszony. A mai kor emberének azonban fel kellene ismernie azt a hiányt is, amit a tradicionális világfelfogások száműzése okozott az életében. Bármiféle világnézet fundamentalista felfogása akadályozza a párbeszédet.
A diktatúra nyomán összeomlottak az értékrendek. Az internet, a média szűretlenül ontja az információkat. A fiatalok nem könyveket olvasnak, hanem a világhálón lógnak. Ilyen körülmények között nem hiszem, hogy a visszafordulás lenne a megoldás. Mi volna az előre vezető út?
Mint a kályhához, visszatérnék az Édeshármas szellemiségéhez: integrálni a különböző értékrendeket. Permanens identitásválság van, mindenki, Magyarország is keresi identitását. A könyv szereplőit is ez jellemzi. Csak a nagyobb tudatosság segíthet saját késztetéseinkkel kapcsolatban, a megértés és a kompromisszumkészség, amire a napi politika nem szolgál példával. Kiindulópontként mindenkinek azt javasolnám: egyszerre élje meg a saját individuális, népi vagy nemzeti és egyetemes emberi identitását. Ez sokat segíthet.
Mennyire tud hatni az irodalom a társadalomra?
Ha betekintést nyerünk más hátterű vagy világnézetű emberek gondolkodásába, elolvassuk a róluk szóló könyveket, belehelyezkedünk az ő perspektívájukba, nagyobb együttérzési képességre tehetünk szert. Aki hajlandó belehelyezkedni egy másik ember nézőpontjába – nő a férfiéba, férfi a nőébe, zsidó a nem-zsidóéba, nem-zsidó a zsidóéba – és elolvas róla két-háromszáz oldalt, az gazdagabb lesz, úgy tud szembenézni a másik emberrel, hogy jobban érti a gondolkodásmódját, mi több, talán önmagát is jobban érti majd. Akkor némileg nehezebb brutálisnak lenni a másikkal, lesöpörni a szempontjait, netán megsemmisíteni. Ezért az irodalomnak lenne lehetősége alakítani a társadalmat. Fontos lenne a diákokkal megkedveltetni az olvasást olyan művek révén, melyek közel állnak az ő világukhoz, problémáikhoz. Nem kellene elriasztani őket esetleg régies nyelvezetű, kötelező klasszikusokkal. Azt is tudomásul kell vennünk, hogy az idő előrehaladásával, a művek szaporodásával változhat a kánon. Egyébként az internet, mint annyi minden a világon, egyszerre pozitív és negatív hatású. Az irodalom tárgykörében is hihetetlen mennyiségű információ vált ingyen és gyorsan hozzáférhetővé a neten olvasók számára. Az internet kapcsán a kultúra demokratizálódási folyamatát is nyomon követhetjük. Igaz, néhol felszínessé válhat a műveltség, de nőhet a tájékozottság. Fennáll a félretájékozódás veszélye is, hiszen az internet számos ostobaság, félinformáció, a rasszizmus és a gyűlöletkeltés forrása is. Meg kell tanulni szűrni az információkat. Nem mindegy, milyen könyvet veszünk a kezünkbe, az sem, milyen honlapokat nézünk, de persze a legfontosabb, milyen a tanár, de leginkább a szülő, aki előzetesen orientál, értékeket közvetít. Mindenesetre kritikai olvasói, befogadói attitűdöt kellene kialakítani, megszerezni azt a képességet, hogy tudjunk értelmezni más információink birtokában egy szöveget, egy másik ember beszédét, mérlegelni az interneten olvasott információk hitelességét. Igaz, annak megítéléséhez is kell kritikai attitűd, hogy jó vagy kevésbé jó könyvet olvasunk, vagy hogy felnőve szembenézzünk azzal, milyen értékeket közvetítettek felénk a szüleink.
Ossza meg másokkal is!
Tweet
Szóljon hozzá!
