Egy londoni magyar úr Erdélyben

2012. 01. 10. 13:22Nem csupán szellemileg, testileg-lelkileg friss-fiatalos lendülettel toppan be hallgatósága körébe a 77 esztendőt betöltött férfiú, párja oldalán. Õ volna tehát az a múzsa, első olvasója, aki előtt néhány esztendeje magyar–angol verskötetben fejezte ki hódolatát. Asszonya láttán hiszünk a költőnek: „minden »szép«-nél és »örök«-nél többet ér / egyetlen mosolyod, gesztusod, biztatásod”…
Redakciónk részéről alulírott tiszte volna faggatózni, de a londoni magyar úr minden kérdést megelőzve mesél fordulatokban gazdag pályájáról, egy-egy versével illusztrálva mondandóját.

A forradalomra predesztinált diák „1953-ban kezdtem egyetemi tanulmányaimat, egy évvel később kétszakosítottak, magyar–történelemre. Elmentem a kádereshez azzal, hogy én a történelem helyett a lengyel szakot választanám, mert már tudok valamennyire lengyelül. Rám nézett, és azt mondta: »De hát nincs lengyel lektorunk!« »Akkor hozassanak!« – mondtam, ami akkora szemtelenség volt egy másodévestől, hogy a pasas lélegzete elállt, majd némi habozás után közölte: »Jó, majd értesítjük az elvtársat!« Értesítettek… Két éven keresztül egyetlen diákja voltam a lengyel lektornak, aki amúgy szankszkritológus volt.”
1956-ban Lengyelország is robbanással fenyegető politikai válságot élt át. A lengyel események a magyar belpolitikára is befolyással voltak, az október 23-i tüntetés is a lengyel változások melletti szolidaritás jegyében indult. Gömöri Györgyöt magyar–lengyel szakos diák volta valósággal predesztinálta arra, hogy egyik kezdeményezőjévé váljon a szolidaritási mozgalomként megindult történelmi lavinának.
„1956. október 22-én rám hárult az a feladat, hogy harmadmagammal megszervezzem a bölcsészkaron a következő napi tüntetést. Feleségem néha azt mondja viccesen, hogy én indítottam el az egész forradalmat. Ez így nem egészen igaz, de az igaz, hogy amikor gyülekeztünk a bölcsészkar előtt, akkor én intettem be, hogy »induljunk!« A forradalom alatt szerkesztettem többedmagammal az Egyetemi Ifjúság című, napilappá vált kiadványunkat.”
Mivel nyakig benne volt a szervezésben, őt is bizonyára halálra vagy életfogytiglani börtönre ítélték volna. „Novemberben jobbnak láttam külföldre távozni. Már beszéltem angolul, mivel egy évet Sárospatakon jártam iskolába, ahol még akkor tanították az angolt. Ahogy kimentem Bécsbe, jött egy bizottság, harmincöten voltunk magyar diákok, akik azonnal ösztöndíjat kaptunk Oxfordba. Pedig csak hárman beszéltünk angolul.”

1956 hiteles tanúi Gömöri György ott folyatta tanulmányait, ahol Budapesten abbahagyta. Negyedéves volt, amikor egy disszertációt írt a lengyel és magyar költészet 1945 és 1956 közötti időszakáról. Főleg az érdekelte, hogy a politika és az irodalom hogyan függ össze. Miután sorstársaival kiment Nyugatra, az egyik legsürgősebb dolguk az volt, hogy 56-ról tájékoztassák a nyugati közvéleményt: „Mi voltunk a hiteles tanúk. Mi az angol sajtót is próbáltuk megnyerni. Már a retorziók kezdetén fellendült a szolidaritási mozgalom, Déry Tibor bebörtönzése ellen is tiltakoztak az angolok. A toryk feszengtek, mert közbejött a szuezi konfliktus, s ők nyakig benne voltak. Megismerkedtem egy érdekes figurával, úgy hívták, hogy Peter Fryer, a kommunista Daily Worker tudósítója volt. Azért jött Magyarországra, hogy megírja: milyen a magyar »ellenforradalom«… Megérkezett Mosonmagyaróvárra, és látta a kiterített halottakat, a sortűz áldozatait. És megírta, hogy mit látott. A Daily Worker egy sorát sem közölte. Õ ennek ellenére tovább írta a riportjait, ezeket majd a Hungarian Tragedy című kötetében foglalta össze. A könyv megjelenése után a Daily Workerben többet nem publikálhatott. Az 56 és a Brit Kommunista Párt című füzetének egy dedikált példányát a mai napig őrzöm. Oxfordban volt egy kommunista klub, 56 októberében feloszlatta magát a magyarországi események hatására. Tiltakozást kezdeményeztünk Gáli József és Obersovszky Gyula írók halálos ítélete ellen. Az összes magyar egyetemista Párizsban, Rómában, Londonban részt vett a tüntetéseken. Én elmentem több ismert baloldali oxfordi tanárhoz, mind aláírták a tiltakozást.”
„Be kell vallanom, én ahhoz a ritka állatfajtához tartozom, aki ír politikai verset. Nincs sok, de ezek nem úgy »politikaiak«, mintha egy pártpolitikának kötelezném el magam. Borbély Szilárd azt írta rólam az Élet és Irodalomban, hogy »Gömöri György kötetének egyik fő témája: csalódott abban, hogy 1956-ot hogyan kezelte a magyar politika a rendszerváltás óta«. Egyetértek vele. Mindegyik párt a saját képére próbálta formálni 56-ot. Ebben semmi különbség nincs az úgynevezett nemzeti és nem nemzeti pártok között. Mindegyik azt akarja kihozni a forradalomból, ami neki fontos, én olyankor mindig közbeszólok. Ezért nem vagyok népszerű a magyar politika köreiben.”

Dsida Jenő nyomdokain „Gyerekkoromban jártam egyszer Váradon, 1942-ben kiscserkészként átutaztam. Beszterce megyében táboroztunk, egy református faluban, Cegőtelkének hívták. Később gyakorlott Erdély-járó lettem, de kutatásaim Kolozsvárra, Gyulafehérvárra és Marosvásárhelyre vittek. Nem kis büszkeséggel mondom, hogy Dsida-kutató is vagyok. Egyik költőm, aki rám nagyon hatott fiatal koromban – Kosztolányi mellett –, éppen Dsida volt. Az első nemzedék egyik legjobb erdélyi költőjének tartom. 1956-ban megnyertem egy tanulmányi versenyt, le tudtam menni Kolozsvárra. Ott Létay Lajos jóvoltából hozzájutottam az úgynevezett Létay-kofferhez, amibe Szabó Melinda, Dsida özvegye belehányta az összes Dsida-kéziratot. Közöttük találtam néhány publikálatlan verset. Az Utunk 1956-os Dsida-vitáját az váltotta ki, hogy Panek Zoltánnak odaadtam ezt a három verset közlésre. Akkor jöttek a proletkultosok, nekimentek szegény Dsidának. Hat hét volt ez az erdélyi utam, utána akartam egy könyvet is írni Dsidáról, már volt szerződésem, de közbejött a forradalom.”

Magyar peregrinusok Angliában Alulírott a találkozó vége felé megpendíti: az már elhangzott, hogy Gömöri György kora ifjúságától „érzékeny” volt Erdélyre, sokat foglalkozott Erdéllyel. Arról viszont eddig nem esett szó, hogy mire bukkant a magyar–angol, azon belül az erdélyi–ánglius kapcsolatok kultúrtörténeti búvárlása közben…
„Orrom van a filológiához. Ha egy könyvtárba bemegyek, rendszerint találok is valamit. Néhány éve szerkesztettem egy adattárat, Magyarországi és erdélyi diákok az angol és skót egyetemeken címmel. Az Egyetemi Könyvtár adta ki sorozatban. Kiderítettem például, hogy Angliában Erzsébet királynő korától kezdve 1789-ig 113 magyar diák fordult meg úgy, hogy több hónapot töltött Oxfordban és Cambridge-ben. És ha hozzáadjuk az összes másfelé forgolódó magyart is, kiderül: 330-340 magyarországi és erdélyi magyar tanult ott akkoriban. Nem feltétlenül Oxfordban és Cambridge-ben, hiszen ott a tandíj nagyon magas volt, ráadásul le kellett tenni az esküt az anglikán egyház hittételeire. A lutheránusoknak ez eleve tilos volt, tehát a skandinávok messzire elkerülték. A magyar kálvinisták azért jártak oda, mert sokáig az anglikán egyházon belül nem tisztázódott, hogy mennyire kálvinista. 1662-ben vált el egymástól a hivatalos egyház, az úgynevezett high church és a low church, ami egy nonkonformista irányzat volt. Azok a magyarok, akik le is telepedtek Londonban – az 1660–1700-as időszakban öt-hat ember –, karriert is csináltak, majdnem mind nonkonformista armeniánusok voltak.”

Megtűrt látogatóként, odahaza A beszélgetés során az is felvetődik, hogy az odahaza nem kívánt emigráns irodalmárnak mikor sikerült először szülőföldjére visszatérnie: „Történelmi pillanatban, 1968-ban, méghozzá Prágán keresztül. Egy szlavista kongresszuson voltam. Akkor még csak tüntettek, szabad választásokat követelve. A magyarországi résztvevők mondogatták, hogy ebből nagy baj lesz. Lett is… Augusztus 17-én érkeztünk meg Budapestre. Ez azért érdekes, mert ott voltunk, amikor a csapataink bevonultak Prágába. 1969 decemberében Varsóból akartam ismét hazamenni karácsonyra, de akkor már nem kaptam vízumot, mert írtam egy cikket arról, hogy mit miért nem adnak ki Magyarországon… Aradon megjelent könyvemben van egy esszém, az Összjáték, abban azt írom meg, hogy 1968-tól kezdve milyen összjátékot próbáltak kezdeményezni azon kevesek, akik az emigrációból nemcsak Magyarországra figyeltek, hanem arra is, ami a Felvidéken, Erdélyben, a Vajdaságban történik. Erdélyben is volt három-négy év, amikor bátrabban lehetett cselekedni. Akkor üzentek a Korunktól, hogy írjak nekik. 1976-ban a magyar Politikai Bizottság hozott egy határozatot: a demokratikus emigrációra – amelyik nagyon nyomta az erdélyi ügyeket, főleg Ceauºescu ellen próbált valamit tenni – oda kell figyelni!”

Névjegy

Gömöri György (Budapest, 1934) 1953–1956 között az ELTE magyar–lengyel szakos hallgatója volt. 1956-ban részt vett a forradalomban. 1957–1962 között az Oxfordi Egyetemen tanult. 1969–2001 között Cambridge-ben tanított lengyel és magyar irodalmat. Számos kötetben jelentek meg versei, műfordításai, tanulmányai, publicisztikái. 1995-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével tüntették ki. Fontosabb irodalmi díjai: Salvatore Quasimodo-díj (1993), Ada Negri-díj (1995), Pro Cultura Hungarica (1999).

Ossza meg másokkal is!



Szóljon hozzá!