Az úton, amelyen még lépegetek

Bár nehezülő járása miatt ritkábban mozdul ki otthonról, lehetetlen nem észrevenni, ha megjelenik valahol. A hajdani erdélyi nagyasszonyokra emlékeztető jelenség. Sudár lénye 92 esztendős korára is megőrzött valamit fiatalságának energiáiból, szelleme friss és fáradhatatlan. Szilágyi Aladár portréja CSERNÁK EMÍLIA nagyváradi tanárnőről.

A Bunyitay liget melletti girbegurba fertály régente Lakatos, ma Berthelot tábornok nevét viselő utcájában Csernák Emília könyvekkel, családi és egyháztörténeti dokumentumokkal, képekkel, szép tárgyakkal kibélelt lakása nem csupán hajdani találkozások, eszmecserék jó ízét őrzi. Emi néni manapság is fogadja régi tanítványait, barátait vagy azok leszármazottait. Némi egyeztetés után habozás nélkül kötélnek áll ugyan, beszélgetésünk során szemérmes szerénységből mégis visszakozik olykor, „ezt talán nem kellett volna elmesélnem”, „ezt mégsem kellene megírnia”, „ezzel a történettel nem szeretnék kérkedni” – mondogatja, hol több, hol kevesebb meggyőződéssel. Rá is kérdezek: „Nem gondolt-e arra, hogy megírja a memoárjait?” „Nem – mondja határozottan –, bár a fiaim is győzködtek, de egyéb foglalatosságaim miatt időm se volna rá, másrészt oly sokan megírták a magukét, hogy mára inflálódott az emlékírás.”

Azok a régi karácsonyesték Megjelenésünkhöz időzítve arra kérem, idézze fel a régi családi szentesték hangulatát a várad-olaszi parókián. „Csodálatos karácsonyestéink voltak. A két bátyám sokkal idősebb volt, mint én, az egyik tizenhét, a másik tizenegy évvel volt nagyobb nálam. Különösen ők tették nagyon széppé az ünnepet, mert sokáig bemagyarázták nekem, hogy az valami különleges dolog. Amikor megszólalt a csengő, akkor volt csak szabad bemennem a szobába, ahol már csillogtak a díszek, égtek a gyertyák a karácsonyfán. A két fiú díszítette fel. Túl sok ajándékom nem volt, de attól kezdve, amikor olvasni tudtam – márpedig korán megtanultam, még az iskola előtt –, mindig meséskönyveket kaptam, a meséskönyvek volt a világom, meg a babák. Borzasztó szerettem babázni.
Nálunk az volt a hagyomány, hogy a karácsony a család ünnepe. Olyankor az ember nem hív vendéget. A karácsonyestének a hangulatát az adta meg, hogy mikor jön a Jézuska, akkor megszólal a csengő, a kisebbik bátyám kinyitja az ajtót, és bemegyünk a szobába. Nekem jó volt, hogy hiszem: a csengővel érkezik meg a Jézuska, és a bátyáim szeretete egész életemen keresztül velem volt, és velem maradt.
Eleim tisztes szegénységben élő egyházi szolgák voltak, főleg apai ágon századokra visszamenően lelkészek vagy tanítók, azaz »rektorok«. Apai nagyanyámnak, Derczeni Emíliának az egyik nagyapja úgy van bejegyezve, hogy Derczeni András »iskolai és egyházi rektor«. Sok családi iratunk megmaradt, és sok utalás a dolgainkra. Édesapám is utánuk nézett, főleg a nagyobbik bátyámat érdekelte, akit ugyancsak Csernák Bélának hívtak, ő volt a junior, édesapám volt a szenior, a fiam lett az ifjabb Béla, és van egy negyedik, az egyik unokám, a legifjabb, azt a másik unokám elnevezte IV. Bélának… Reánk tekeredett ez a név végérvényesen.”

Tizenkét irodalomtörténeti pohár Kutakodásaim során bukkantam egy érdekes adatra, mely szerint Emi néni édesanyja Lévay József költőnek – a Mikes című vers („Egyedül hallgatom tenger mormolását, / Tenger habja felett futó szél zúgását”) szerzőjének – az unokahúga volt…
„Igen, édesanyámnak a nagybátyja volt Lévay József. Rajta keresztül ismerkedett meg édesapámmal. A Lévayak fő fészke, mióta a világ világ, Sajószentpéter volt. Kisnemesi család, kevés földjük volt. Nagyon szép férfi volt – ahogy én rekonstruálom –, kicsit hiú is. Soha nem nősült meg, de rettentő szerette a nőket, élete végéig mindig volt körülötte egy drága Lilike, egy drága Tündike, de oly finoman, hogy nem botránkoztatott meg senkit. Élete nagy barátnéja, akihez mély szeretet kötötte, Csernák Judit, özvegy Tóth Lászlóné miskolci özvegyasszony, a háza valósággal irodalmi központ volt. Mutatok majd magának egy üveget két pohárral, az Juci néninek és Gyulai Pálnak a délutáni borozgatását szolgálta. Oda járt mindenki, Lévay, Tompa, Gyulai, a társaságnak eredetileg 12 pohara volt, ma is megvan a miskolci múzeumban.” A poharakra Tóth László rávésette a baráti társaság nevét, hogy mindig ki-ki a sajátját használja. Tóth László és neje, Csernák Judit mellett még egy Csernáknak, riportalanyom nagyapjának, Csernák István református lelkésznek is volt vésett pohara.
„Lévay jogi egyetemet végzett, Miskolcra került, a társaság imádta, gyakorta járt a »pógáregyletbe« – fűzi tovább Emi néni. – Nem volt nagy költő, de népszerű volt, a Mikes versét mindenki ismeri. A református énekeskönyvünkben a Gondviselő jó Atyám vagy kezdetű dicséret szövegét ő szerezte. Egyik húga férjhez ment Vadászy Pál sajószentpéteri lelkészhez. Édesanyám, Vadászy Emilia, Vadászy Pál és Borbála lánya, Borbála volt Lévay lány. A költő lett a családunk mentora. A leszármazottak nélkül elhalálozott Lévay József nem véletlenül bízta a hagyatékát édesapámra, szerette őt. Bárhol paposkodott, az öreg Lévay mindig elment meglátogatni őket. És én, amint lehetett, a naplóját, a levelezését, a kéziratait, mindent átvittem Pestre, az MTA kézirattárába, hiszen tagja volt az akadémiának.”

A megszállott iskolaalapító Mielőtt rátérnénk a nagyváradi Leánynevelő Intézet ügyére, mondom, hogy tudomásomra jutott: Csernák Béla lelkipásztornak akkor már volt gyakorlata az iskolák szervezése, istápolása terén. „Édesapám, amikor elvégezte a teológiát, egy évig Svájcban tanult, a bázeli egyetemen. A debreceni püspök meghívta a dogmatika tanárának, de inkább elment Szirákra a Dégenfeld grófokhoz nevelőnek. Azután került a Bihar megyei Furtára papnak. Ott szolgált tizenkét évig, ott nősült, s született három gyereke. 1914-től 1918-ig Berettyóújfaluban fungált, ahol polgári lányiskolát alapított Király Ilona tanárnővel. Ha apámon múlt volna, megelégedett volna a falusi parókiával, de anyánk ösztönözte: három gyerekkel mihez kezdünk falun? Megmutatom, van egy boroskancsónk, azt a berettyóújfalui iskola alapításakor kapta. Az iskolaalapítás mindig is szenvedélye volt. Már Furtán is beindította az 1–4. osztályt. 1918-ban meghalt Csák Máté nagyvárad-olaszi lelkész. Aput ismerték az olasziak, káplánkodott ott. Meghívták, 32 évig volt olaszi lelkipásztor.”
Javasolom Emi néninek, hadd mondjuk el olvasóinknak, hogy Csernák Bélának nagy érdemei voltak abban, hogy Trianon után tovább működhetett a magyar református lányoktatás…
„Apunak a legnagyobb érdeme, hogy 1920 után a képző gyakorlóiskoláját beindította. Vasadi, a volt tanfelügyelő és édesapám – menteni a süllyedő hajóról, ami menthető – felkeresték jóindulatú román kollégáját, és aláíratták vele az engedélyt: a képző gyakorlóiskolája megmarad református eleminek, lánygimnáziumnak. A Lorántffy nevet csak 1940 után kapta. Addig Református Leánynevelő Intézet volt a neve. Voltak ilyen kis ügyeskedések, amik sokszor többet értek, mint a populista ömlengések, amik most vannak.”

Egy tragikus fordulat „Az iskola tőszomszédja volt a templomnak és a parókiának. Hatéves koromtól az iskola államosításáig nekem az az épület jelentette a második otthonomat. Reggel gyorsan imádkozom egyet a templomban, olyan jóban voltam az Úristennel, hogy egykettőre elmondtam, aznap mit szeretnék. Az elsőtől a negyedik gimnáziumig, 14 éves koromig tanultam ott. Utána átmentem két évre az Orsolyákhoz, onnan Udvarhelyre, a református képzőbe, ott fejeztem be középiskolai tanulmányaimat. Francia szakra akartam menni, de először meg kellett tanulnom alaposan franciául. 1938-ban evégett indultam Svájcba, édesapám lelevelezte egy református pappal, akinek volt három gyereke. Azt mondta, elvállal, ha én elszegődök a három gyereket gondozni. Ott egy évig cselédkedtem, de a háború beleszólt a sorsomba. A két bátyám borzasztóan féltett, és az év végén hazaparancsoltak. 1940 őszén már Szegeden voltam az egyetemen. Nemcsak a bölcsészetre, hanem a pedagógia szakra is beiratkoztam, mert nagyon szerettem volna tanítani.”
Ahogy beszélgetésünk során eljutunk a világháború utolsó évéig, Emi néni hangja egyre halkabbá, egyre bizonytalanabbá válik. Szemlátomást habozik, meg-megremeg, miközben lánykora legtragikusabb napjait idézi.
„Igen, jött a háború, és a szerelem is közbeszólt. Szegeden tanult életemnek a nagy szerelme, s nem tudtuk eldönteni, hogy mitévők legyünk. Õ budapesti volt, tanársegéd akart lenni. Bizonygattam, Váradra nem jöhetünk, ne is álmodozzunk erről, hiszen itt ismét Románia lesz. 44 őszén úgy döntöttünk, hogy megyek én vele Pestre, majd kialakul valami. Aminek az lett a vége, hogy… eljött az ostrom ideje. A vőlegényemet a nyilas anarchia idején behívták katonának. Esztergomba kellett volna bevonulnia, de nem engedtem, az egyik kollégámnál bújtattam el. Én a Kálvin téren laktam, a Református Vendégházban. És megmondtam: én itt próbálom átvészelni az ostromot, amíg én nem jövök hozzád, nehogy kimozdulj. Addig maradj veszteg, amíg nem jelentkezem. Körülöttem mindenkit legéppuskáztak, lebombáztak. Hogy én miért maradtam életben??? Nem tudom… nagyon szerettük egymást… nem várta ki a jelentkezésemet, amíg átvonulnak az oroszok. Õ elindult, a Szapáry utcából jött felfelé a Baross utcán, hogy megkeressen a Kálvin téren, nem lett-e valami bajom. Mert ahol ő bujkált, a kollégájának az édesanyját megerőszakolták az oroszok. Ettől önkívületi állapotba került. Eljutott a Baross utca 8. kapujáig, s ott a gerincében egy picike lyuk keletkezett hirtelen. Abban a pillanatban meghalt, így, leborulva találtam meg. Mindegyikünknek a zsebében volt egy cédula arról, hogy kik vagyunk, kit hol kell értesíteni, ha bajunk támad. Pár óra múlva jelentkeztek a Kálvin téren: van-e itt valaki, akit így meg így hívnak, mert a Baross utcában találtak egy halott fiatalember, aki… Aztán caplattam a nagy hóban, először a Múzeumkertben próbáltam elhantolni, de csonttá volt fagyva a föld. Pár napig ott tartottam, aztán elmentem a Vásárcsarnokba egy koporsóért, egymagam elhúztam a Múzeumkertig, ott beletettük Tibort. Elkértem egy kétkerekű taligát a ferencesektől. Előkerült Tibornak egy kollégája, a taligán kihúztuk a Kerepesi temetőig. Útközben mellettünk haladt el volt tanárom, Sík Sándor költő-szerzetes, aki nagyon szeretett engem, vizsgáztam is nála Szegeden. Megismert és megemelte a kalapját. És eszembe jutottak a szegedi évek – őrület, mire képes az emberi agy –, akkor, amikor valósággal nem voltam magamnál. Mindezt végigcsináltam, és ott maradtam, egyedül. Úgy szerettem Tibort, hogy azt maga el sem tudja képzelni. Hát így lett vége… Aztán 45 márciusában hazajöttem Váradra. Mit keressek én magányosan Budapesten?”
Csend támad körülöttünk, a fájdalmas múltidézés csendje. Amikor Emi néni újból megszólal, már vissza szeretné vonni az elhangzottakat. „Nem tudom, miért mondtam el mindezt magának, miért osztottam meg magával legfájóbb emlékeimet, hiszen nem szoktam kitárulkozni. Talán jobb lenne, ha be sem írná a riportjába…” Bár nehezen találom meg a módját, arról győzködöm: egy ilyen tragikusan szép, sorsfordító történetnek nem szabad a kettőnk beszélgetéséből kimaradnia. S hogy könnyítsek valamit a lelkünk terhén, Csernák Emília pedagóguséveire terelem a szót.

A Loránffyban, majd tovább Abból, hogy riportalanyom pedagógus korszakáról beszélgetünk, már sejthető, hogy nem csupán ennyire tellett vargabetűket sem nélkülöző pályafutásából. Pedig kezdetben úgy tűnt, idehaza minden rendben lesz, a kedves elvesztésének sebeit a hivatás jótékony írral borítja be. Hiszen itthon várták a szülei, s várta a háborút átvészelt, az újbóli impériumváltást is túlélő Lorántffy Gimnázium.
„Valóban érdekes kor volt ez a négy év. Itt, Biharban 47 elejéig reményteli korszak volt. Akkorára esett Barcs Sándornak a főispánsága, aki a kereskedelmi iskola igazgatója volt, őt tették meg az oroszok főispánnak. Akkor egy kvázi bihari köztársaság volt itt. A tanárhiány miatt, ha valakinek egyetemi diplomája volt, és értett valamihez, fel kellett venni. Így került oda a volt főügyész, Bartsai Károly, egy nagyon művelt zsidó tanítónő, Róth Margit és Varga Éva, aki egy külön szám lett a Lorántffy történetében. Megmutatom, van egy gyönyörű festményem róla, egyébként ő lett az én gyerekeimnek a keresztanyja. Belényesből került ide tanárnak, még román világban. Cigányprímás volt az édesapja, Éva jól tanult a román gimnáziumban. A belényesi református pap, Bottyán János fedezte fel, ő küldte az egyetemre, a Magyar Párt fedezte a költségeit. Román–latin szakot végzett. Zseniális volt, úgy nyelvet tanítani, ahogy Éva, senki nem tudott… Eleinte három párhuzamos osztályra is tellett, viszont rohamosan apadt a létszám. 1948-ra már csak egy-egy osztály maradt. Az államosításkor aztán összekeverték a református meg a katolikus kollégákat, annak a reményében, hogy mi majd egymást fogjuk furkálni…”
Emi néni előbb a volt orsolyita, majd a volt premontrei líceumban oktatott. „Főleg a fiúk annyira fogékonyak voltak a történelemre, hogy évtizedek múlva is emlegették az óráimat. Igyekeztem versekkel is illusztrálni a tanításomat. Be-becsempésztem, amit lehetett, felhasználva az adott kort, és ennek ittam meg a levét…
Pontosan emlékszem rá, a 16. század volt napirenden, szóba került Erdély is. Még a térképen is megmutattam Erdély részeit. Arra is emlékszem, jöttem ki az osztályból, amikor az egyik fiú utánam szólt: »Emi néni, Erdély tulajdonképpen a kié?« Visszanéztem: »Erdély? Hát… az erdélyieké.« Eltelt annyi idő, amennyi, hívattak az igazgatónőhöz, hogy Szántó elvtárs és Crãciun elvtársnő vannak itt. Nekem szegezték a kérdést: tényleg megkérdezték a tanítványaim, hogy kié Erdély, és tényleg azt válaszoltam, hogy az erdélyieké? »Igen – ismertem be –, hát mit mondjak? Erdély nem az erdélyieké, Várad nem a váradiaké?« Dühösen felugrottak, majdnem rám borították az asztalt, és elrobogtak. Jött 1961, elkezdődtek a tanár-diák perek. Én arról a szervezkedésről, ami a Premontreiben volt, semmit nem tudtam, abba a perbe engem tanúként sem hívtak. A tárgyalás után, 1961 szeptemberében megtörtént a mi kirúgásunk. Akkor a tartományban hatvan-hetven diplomás tanárt rúgtak ki, 90 százalékban magyarokat, ideológiai alapon.
A tanügynél volt egy artista múltú káderes, ő annyira szégyellte, hogy kirúgtak, addig járt utána, míg elintézte, hogy a Kossuth utcai ruhagyárban alkalmazzanak. Miért éppen ott? Mert a ruhagyár igazgatónője jelen volt azon a tárgyaláson, ahol a mieink politikai pere zajlott. Úgy tűnik, felborította a lelkivilágát, amit ott hallott. Odakerültem a ruhagyárba, nagy barátság lett a kettőnk kapcsolatából. Papíron munkásnak vettek fel, de statisztikusként dolgoztam, munkásnői fizetéssel. A végén mint vezető közgazdász vonultam nyugalomba, de sajnos, ilyen minősítést csak az utolsó három évben kaptam.”

Egy nyugdíjas mindennapjai Amikor a rendszerváltozás után újraszerveződött a Lorántffy, Emi néni bábáskodott ugyan a beindításánál, de már nem vállalta a tanítást. „Nem tudtam elvállalni, mert hol a lelkész, hol a képzőművész fiamhoz kellett mennem. A sors csodálatos ajándéka, hogy amikor Svájcban cselédkedtem, az egyik gyerek megszeretett. Halvány emlékei megmaradtak rólam. Hosszú nyomozás után megtalált, és 1992-től kezdve minden évben meghívott, jobbára a telet töltöttem velük. Lausanne-ban laknak, a világ egyik legszebb helyén. Õ is már túl van a hetvenen, most volt itt, két napja. Én már nem mehetek ki, mert látja, alig tudok járni. Itthon még elvagyok, nem vagyok a terhére senkinek. Bécsbe is gyakran jártam István fiamhoz, most volt az első év, hogy nem mentem ki hozzá. Nem tudom, eljutok-e még egyszer, pedig szeretek ott tartózkodni. Nagyon megbecsülik a fiamat, rajztanár Bécs legszínvonalasabb gimnáziumában. Bármerre jár a nagyvilágban, minden élményéről részletesen beszámol, egyik-másik úti levele valóságos remeklés. Rézmetszeteit világszerte nagy elismerés fogadja.
Borzasztóan érdekel minden, a napi politika is. Érdekel és hergel. Béla fiam gyakran átmegy Biharkeresztesre, elhozza az engem érdeklő legfrissebb lapokat. Az egyik volt tanítványom, aki a barátság megszemélyesítője számomra, egyre-másra ontja magából még most is a könyveket, egyetemi tanár volt Bukarestben, szinte naponta hív telefonon. Munkám legfontosabb része most, hogy Béla fiam segítségére legyek a családi írott hagyaték feldolgozásában. Nagy erkölcsi feladat ez számomra, hiszem, hogy Istennek tetsző munkát végez. És most az úton, amelyen még lépegetek, fiaim ölelő, védő szeretete segít, hogy mindennek ellenére ne feledjem az Élet nagyszerűségét…”