Angéla

Nemcsak leírom, de meg is ismétlem: a tacskó és semmi más! Angéla, én tacskó lennék kegyedért. Így módosult, így lankadt, így zuhant a sárba egykori szerelmem, s nem hazudnék nagyot, ha azt mondanám, hogy a „kegyed” is igencsak megváltozott volna, ha nem óvom lelkem minden erejével! Demény Péter tárcája.

Angéla, én szentbernáthegyi lennék kegyedért.
Ezzel a mondattal kértem meg a feleségem kezét, s azt hittem, ezzel a mondattal mindent elintézhetek, bármit elérhetek, boldog lehetek általa, a boldogságom legfőbb záloga ez a mondat.
S nem is hittem, úgy értem mármint, nem is gondolkodtam én ezen, hogy ez egy reflektírozott valami lenne, az az én fejemben meg se fordult. Nagyon is hittem tehát.
De zöld az élet aranyfája, mondanám rögtön ezt a goethei alapigazságot, ha nem lenne túlságosan távol minden aranytól az, amit mondanék, illetve fogok is mondani.
Észre se vettem, és valahogy megromlott bennem ez a vállalás. Nem akarok túlozni, de négy vagy esetleg öt évig valóban szentbernáthegyi lettem volna érte. Nőm gyönyörű volt, szőkesége úgy ragyogott le rám, mint Nap a szénakazalra, midőn a kaszások egy-egy fa alatt elnyúlva hűsölnek vagy a forrás vizét isszák mohó szomjúsággal, lecsorog az ajkukon, zöldbe mélyülő kék szeme minden boldogságot és fájdalmat megígért, azt a fájdalmat, mely nélkül mit sem ér a boldogság.
Ahogy azonban telt az idő, valami elromlott. Nem szeretnék a meg-nem-értett férfi szerepében tetszelegni, mert valóban fogalmam sincs, mi is romlott meg pontosan.
Nem tudom, valóban nem tudom. Talán csak annyi történt, hogy véget ért a szerelem? Rosszulesnék, hiszen azt hittem, én magam is azt hittem, örökre szól, nem kevésbé nőm, ki bizonyára még jobban hitt bennem és nekem, mint én magamban, s pontosan emlékszem a napra, midőn minden kétségen túl rá kellett jönnie, hogy már nem hihet, s szemének rejtélye örökre megszűnt.
Addig ellenben csak a lelki jelek tünedeztek fel, igaz, azok félreérthetetlenül és elnyomhatatlanul. Bár azok is olyan különös burkoltságban vagy fedettségben, hirtelen nem is tudom, hogyan fogalmazhatnék. Fátyolozottságban? Szinte szégyellem is elárulni, de csak a mondatom romlott fokozatosan. Egy napon éppen szólni akartam a sofőrnek, ma nem megyek a hivatalba, amikor kongani kezdett a fejem, s a kongásból ez hasadt ki: miért éppen szentbernáthegyi? Jóformán utána se kaphattam, rögtön követte egy másik: miért ne lennél te inkább magyar vizsla? Megijedtem, elfelejtettem, hogy mit akartam, és mégis bementem a hivatalba, ami az adott körülmények között valóban a lehető legjobb megoldásnak tűnt föl.
Ez a magyar vizsla aztán nem hagyott aludni. Remélni merem, hogy megértik, miért nem. Feltehetőleg nem kell bizonygatnom e helyen, mennyire büszke vagyok magyarságomra éppen úgy, mint mindarra, ami magyar, többek között, de semmiképpen sem utolsósorban a magyar vizslára is.
Ám egy szentbernáthegyi mégiscsak más. Valószínűnek tartom, hogy nem véletlenül tolult ajkamra akkor. Az a biztonság, mely sugárzik belőle, az a megbízhatóság, melyet maga körül áraszt, az a mozdíthatatlanság vagy inkább csöndes, de világos deklaráció: csak akkor mozdulok, ha muszáj, akkor azonban feltétlenül! Semmi el nem téríthet utamból! Nyilván a szenvedélynek ez a határozottsága, ez a sziklányi szeretet lökte ajkamra őt.
A magyar vizsla maga volt a bukás, többet mondok: a lecsúszás, a fertő! S ha legalább itt vége szakadt volna mindennek! Inkább a halált ittam volna boldogan.
Mert a magyar vizsla után jött a beagle (talán önök előtt is ismert, angol vadászkopó), aztán a puli, aztán pedig (leírni is szégyellem) a tacskó.
Nemcsak leírom, de meg is ismétlem: a tacskó és semmi más! Angéla, én tacskó lennék kegyedért. Így módosult, így lankadt, így zuhant a sárba egykori szerelmem, s nem hazudnék nagyot, ha azt mondanám, hogy a „kegyed” is igencsak megváltozott volna, ha nem óvom lelkem minden erejével!
Hála legyen az Istennek, gyermekeink sohse születtek, nem volt hát, aki elszoruló szívvel végignézze hosszú agóniánkat. A barátok és ismerősök, gondolom, önmagukat látták, önnön ígéreteiket és kudarcaikat, ezért nem éreztek együtt senkivel, csak önmagukkal.
Ma, hogy izmaim már lazulnak, s Angélám sincs többé, tudom, valamiképpen mégiscsak szentbernáthegyi voltam akkor is, amikor könnyek között vergődtem s hűtlennek éreztem magam. Élete utolsó pillanatáig becsapottnak vélhette magát, akinek végtelen boldogságot ígértek, és megfosztották tőle, s keserű tekintettel bár, de mindennap nézhette, hogyan bűnhődik az, aki nem tudta betartani az ígéretét. Ugyan mondják meg igaz lelkükre, hány asszonynak adatik meg egy ilyen élet?