Árpi bácsi volt gőgös úriemberek között

Bár a harmadik magyar köztársaság első elnökének a születésnapja egyben a köztársaság „halála” miatti tiltakozássá vált, a gyűlölködés egy pillanatig feloldódni látszott abban a kisugárzásban, ami Göncz Árpád lényéből mindmáig árad. Gál Mária írása az Erdélyi Riport 2012/6. számából.

Szervezett születésnapi köszöntés a Szabó Ervin Könyvtárban, párhuzamosan zajló konferenciák, meglepetés-szerenádok adták meg az ünnep hangulatát. Sokan próbálták megfejteni, mi is tette annyira közkedveltté Göncz Árpádot, minek köszönhetően maradt tízéves elnöki mandátuma alatt mindvégig a 70-80 százalékos magasságban a népszerűsége (szemben a maiak 35-40-es maximumaival) annak ellenére, hogy időközben a magyar politika és közélet kettészakadása elindult, annak ellenére, hogy ő is követett el hibákat, őt is kifütyülték, és második elnöki mandátumát már egyértelműen a balliberális oldal jelöltjeként nyerte el a jobboldal jelöltjével szemben. A különböző rendezvények között szaladgáló újságíró végül leszűrhette azt, amit úgyis tudott: Árpi bácsit a lénye tette Árpi bácsivá, a habitusának köszönhetően lett erkölcsi mérce, politikusi mintakép, az együttműködés lehetőségének szimbóluma. „Ha lesz valamikor öt perc, politikai öt perc Magyarországon, amikor egy formálódó időszakban szükség lesz olyan emberre, aki kommunistával és népivel egyaránt szót tud érteni, és akinek a lapja tiszta, ha kellek, én ott leszek, ha nem kellek, akkor nem” – mondta még 1985-ben az ötvenhatosok emlékeit gyűjtő, később az 56-os Intézet vezetőjévé váló Hegedűs B. Andrásnak.

Eszünkbe sem jutott jelölni Öt évvel később bekövetkezett az a bizonyos öt perc, és kellett az ember, aki mindenkivel szót tud érteni. Rá esett a választás, igaz, kissé másképp, mint ahogy azt eddig tudtuk. Mindeddig makacsul tartotta magát a hiedelem, hogy a Tölgyessy–Antall-paktum, azaz az SZDSZ–MDF-megállapodás révén, mindkét politikai oldal, a korabeli kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki formáció támogatásával elnöki mandátumot szerző Göncz, az SZDSZ országgyűlési listavezetője, pártjának ajánlatára, talán zsarolási potenciáljának köszönhetően lett az ország első közméltósága 1990. augusztus 3-án. Pető Iván, az egykori SZDSZ egykori elnöke rombolta le ezt a politológiai tankönyvekben is már helyet kapott teóriát a Republikon Intézet konferenciáján. Ha úgy fogtak volna neki a tárgyalásoknak, hogy kipontozva marad az elnök nevének helye, és majd nekik, SZDSZ-es politikusoknak kell kitölteniük a rést, nem biztos, hogy Göncz Árpád jutott volna eszükbe, mert „már az akkori politikai élethez is nagyon civil volt”. Sőt, „eszünkbe sem jutott volna elnöknek jelölni” – mondta Pető a hallgatóság nagy megdöbbenésére. Antall József javasolta, hogy Göncz viselje a legfőbb közjogi méltóságot. Sosem akart politikusnak látszani, értettek egyet a politikai paletta különböző oldalairól érkezett szereplők. Merthogy Árpi bácsi még ma is, a végletekig kettéosztott Magyarországon is képes arra, ami eddig senkinek sem sikerült: egy asztalhoz ültetni a feleket, egyetértésre késztetni őket, ha a jelent illetően nem is, legalább a múlt tekintetében. A liberális műhely jelzőt nyíltan vállaló Republikon Intézetben Kósa Lajos Fidesz-alelnök mosolyogva értett egyet azzal a Pető Ivánnal, aki pártelnökként megkötötte az MSZP–SZDSZ-koalíciót, és Katona Tamás volt MDF-es politikus, aki vezető szónoka volt az alaptörvénynek nevezett, a balliberális oldal által a demokratikus jogállam, a köztársaság megszüntetését hozó új magyar alkotmány ünnepének, készségesen elismerte egykori ellenfeléről, hogy mérce volt. „Akkor nem értettem Antall döntését, ma már értem – mondta Kósa, aki beszélgetőtársaihoz hasonlóan a volt államfő civil, laikus, értelmiségi szerepfelfogását emelte ki népszerűségének okaként. – Nem tudatosan felvett köztársasági elnöki szerep része volt, ezért is volt szerethető – mondta. – Egy kedves, igazi civil valaki, aki abszolút laikus, értelmiségi attitűddel állt bele a politikai munkába, és nem volt hajlandó olyan szükségszerűségeket tudomásul venni, melyeket a politika világában tudomásul kell venni. Nem tudott meghozni néhány döntést a kedvessége miatt, de ez nem baj” – állította, megjegyezve, hogy Göncz annak idején meg sem próbálta, sőt megakadályozta a kommunista rendszer kulcsszereplőinek felelősségre vonását, ő, az 56-os elítélt olyan „figurákat” emelt át a titkárságára, akik a kommunista vezetők mellett is dolgoztak. „Igen, mert tényleg nem volt benne harag” –állította Pető, és ezt ma már mindenki tudja, bár sokan nem értik, hogyan tudott ilyen könnyen megbocsátani. Abban sincs vita, hogy többek között ez a különleges képesség, ez a megbocsátani tudás és már-már bosszantó civilség tette annyira szerethetővé. Kilencvenévesen sem változott semmit, nevető, kíváncsi civil maradt. „Nagyon meg vagyok lepve, eszembe nem jutott, hogy érdekes vagyok még” – mondta nevetve a konferenciára küldött egyperces videóüzenetében. Elmesélte azt is, hogy nem volt olyan rossz a börtön, mert sok barátja volt bent vele együtt. E szavakat hallgatva már nem azon csodálkozott senki, hogy elnökként „nem volt benne harag”, inkább azon, hogyan várták el ettől a mosolygós bácsitól, hogy kezdeményezze, engedélyezze a sokak által igényelt el-leszámolást. Az MDF-es parlamenti többség akkor is kezdeményezte a felelősségre vonást, de Árpi bácsi élve elnöki jogkörével, megvétózta azt, s az Alkotmánybíróság megsemmisítette a törvényt. Ma mégis megszületett a jogszabály, olyanok által kezdeményezve és jóváhagyva, akik már szinte csak szüleik elbeszéléséből ismerték az egykori bűnöket.

Nem megkülönböztet, egyenlővé tesz A Közép-európai Egyetem (CEU) OSA Archívuma által szervezett másik konferencián egymásnak adták a szót a társadalomtudósok. Árpi bácsit ünnepelve arra keresték a választ, hogyan jutottunk ilyen mélyre, két évtized elteltével mi vezetett a köztársaság felszámolásához, a megosztottság, a megbocsátani nem tudás és nem akarás, az intolerancia elhatalmasodásához. Göncz elnöksége idején Magyarország fel tudta küzdeni magát a feltörekvő demokráciák sorába, ahol tisztelték a személyiség- és szabadságjogokat, ahol érvényt szereztek a jogállamnak – értettek egyet a megszólalók, ahogy abban is, hogy az egykori államelnök azon kevesek közé tartozott, akik úgy vettek részt a magyar történelem alakításában, hogy mindig a jó oldalon álltak.

Kiss János filozófus, a rendszerváltó értelmiség emblematikus figurája, aki maga is annyira civil volt, hogy a politikai élet „professzionalizálódása” gyorsan vissza is terelte a tudomány fellegvárába, újságírói érdeklődésemre kezembe adta előadásának írott anyagát, hiszen annál pontosabban külön interjúban sem lehet felidézni mindazt, amit a harmadik köztársaság első elnökének személye képviselt. „Magyarországon a vezető állami tisztségek betöltőit közjogi méltóságokként emlegetik. Göncz Árpádhoz minden titulus illet, csak ez nem. Mélyről jövő meggyőződése szerint a méltóság nem az előkelők kiváltsága, hanem az emberi létezés minősége. Nem megkülönböztet, hanem egyenlővé tesz. Demokratikus politikai közösségben nincs közjogi méltóság, csak egyenlő emberi méltóság van. (…) Az egyenlőség Göncz Árpád számára nem csupán erkölcsi és politikai eszme volt, hanem mindenekelőtt személyes habitus. Író volt, államférfi, már helyzeténél fogva is tekintély övezte. Személyisége azonban sem hivatali, sem más tekintélyt nem követelt magának. Valami megfoghatatlan és ugyanakkor magától értetődő egyszerűség és kedvesség áradt belőle. Árpi bácsi volt, gőgös úriemberek között.”