A Pece-partról az OSZK-ba

Amikor végigsétál a Főutcán, bizony rátapadnak a leányszemek. Úgy 28 évesnek néz ki, pedig lassan a negyvenet tölti, tudományos karrier van mögötte és előtte, de ha ezt mondják neki, csak mosolyog. Az Országos Széchényi Könyvtár tudományos igazgatója, egyetemi oktató, irodalomtörténész, komparatisztikával, 20. századi irodalmi kultuszkutatással és kánonelmélettel foglalkozik. Dr. BOKA LÁSZLÓ portréját Nagyváradon igyekezett megrajzolni Simon Judit.

Az irodalomkutatás nem túl látványos foglalkozás – mondom –, mire elmosolyodik. Amúgy Boka László mindig mosolyog és zavarba ejtően szerény, most sem kérkedik, csak mesél. „Dutka Ákos a nagymamám nagybátyja. A családban folyamatosan beszédtéma volt A Holnap és Ákos bácsi. Ebben a miliőben nőttem föl. Ez egyfajta indítás is volt, az irodalomszociológiai megközelítéshez, hogy olyanok életútjával is foglalkozzam, akik kimaradtak a képletes kánonból. Nem akarom túldimenzionálni Dutka életművét, de annál jóval elfeledettebb, mint amennyire a korban játszott szerepe alapján a figyelmet megérdemelné, főként az első három kötete kapcsán. Némi analógia is van közöttünk Ákos bácsival. Budapesttel és a szekértáboroktól való távolságtartással…” Az analógia első fele nyilvánvaló: a váradiak Boka Lacija is Budapesten él, és folyamatosan tartja a kapcsolatot szülővárosával, de erről majd később. A történetet az elejéről illik indítani.
Érettségi után beiratkozik Kolozsvárra, magyar-angol szakra. „A mesterit is ott végeztem Cs. Gyimesi Éve irányítása mellett.” A nagyszerű pedagógus, a Láthatatlan Kollégium mentora maga köré gyűjtötte a tehetséges fiatalokat, és nem csak tantárgyat tanított, hanem az értékekre hívta fel a figyelmet. Boka irodalomtörténészhez méltóan elhelyezi magát a generációban: „Fölöttem végzett egy évfolyammal Demény Péter, alattam Balázs Imre József, Vallasek Júlia, Dánél Móna, Milián Orsolya s mások. Amikor én elvégeztem az alapképzést, élménynek nem az maradt meg, amit tanultunk, hanem ez a kisközösség, ami Éva körül alakult. Ehhez tartoztak például Orbán János Dénes, Pál Zita, Sántha Attila, Csobán Attila, Margitházi Beja is, akik közül többen a ’90-es évekbeli új generáció emblematikus figurái lettek, akár a transzközép irodalomra gondolunk, akár a Helikon fiatal irodalomnak szánt mellékletére, a Serény Múmiára, akár az Éneklő Borz performanszaira. Láng Zsolt kritika szemináriumot szervezett nekünk a Látóban, kéthetente, Selyem Zsuzsa pedig akkortájt került szerkesztőnek a Korunkhoz. Nekünk hétről hétre egy penzumot kellett így teljesíteni. Pozitív élményem volt, hogy a Korunkban és a Látóban lehetett szövegeket elhelyezni.” Azt mondja, nehéz lenne összefoglalni, mit jelentett a Láthatatlan Kollégium. „Cs. Gyimesi Éva kisugárzásán és megkérdőjelezhetetlen szakmai tudtásán túl a kritikai attitűdöt erősítette, fejlesztette bennem.” Tudta, hogy Boka tehetséges, egyike volt a kilenc kiválasztott hallgatónak, abból a mintegy száztíz főből, akik akkortájt egyszerre végeztek két évfolyamból, s akik bejutottak mesterire. Azt is tudta, hogy alapösztöndíjak nélkül képtelenek a diákok Kolozsvárt maradni. Szerzett hát pénzt, ösztöndíjra, de tanulmányi utakat is szervezett. „Az ő tanszékvezetői időszakában került vissza Láng Gusztáv is vendégtanárként Kolozsvárra. Nekem az ő ottléte is meghatározó élményem volt. Gyimesi Évát, Láng Gusztávot és Szegedy-Maszák Mihályt tekintem tanáraim közül mestereimnek.”

Az utolsó regruta Kolozsvárról ösztöndíjasként járja be Kárpát-medencét, eljut fontosabb egyetemi központokba, két hónapot tölt Szegeden Ilia Mihály mellett, aki szintén meghatározó személyiség a fiatal nemzedék számára, és aki Szigeti Lajos Sándorral hívja, doktoráljon nála. „A ’90-es évek derekán elkezdtük szervezni a Határon elnevezésű irodalmi konferenciákat, többek közt az egységes és ’kétséges’ magyar irodalom témakörében a szegediekkel: Szilasi Lászlóval, Odorics Ferenccel főként, akik akkor szegedi fiatal tanárokként szervezték az irodalomelméleti, irodalomkritikai életet és a Dekon-csoport meghatározó egyéniségei, alapemberei voltak. Mi, a kolozsvári és a szegedi magyar szakos diákok, együtt szervezkedhettünk, így találkozhattunk a kortárs próza már befutottjaival: Kukorellyvel, Garaczival, Németh Gáborral, Marno Jánossal. Mindannyian 94-95-96 környékén ezekben a táborokban ismerkedtünk meg Parajdon, Szovátán, Árkoson.”
Gyakran jár haza Váradra, de Pestről is sokat tesz a Pece-parti Párizs kulturális, szellemi létéért. „Én még érettségire készültem, amikor a Kelet-Nyugat indult, még rikkancskodtam is, hogy vegyék a lapot. Akkor kezdődött a barátságunk a nemrég elhunyt Kinde Annamáriával is, de nagyjából az egész szerkesztőséggel barátkoztam, ismerkedtem, főként később, első éves magyar szakos egyetemistaként.” Egykori tanárai reménykedtek, hogy visszatér Váradra tanítani. Jön is, versenyvizsgázik s nyer, de visszatér Kolozsvárra mesterizni. Majd elcipelik katonának – talán az utolsó regruták között. Néhány hónapig a szülővárosában tanít és érettségiztet, de már doktorandusz Budapesten. „A legnagyobbak táskacipelőjének lenni is jobb, inspiratívabb szakmailag, mintha szülővárosomban elismerten kiskirálykodnék, de nem képezhetném tovább magam.”

Menekülés a palotaforradalomból Kolozsvárt kialakul egy olyan helyzet, ami miatt fájó szívvel hagyja ott a várost és a tanszéket. „Nagyon vártam, hogy a kolozsvári tanszéken lesz valamilyen álláslehetőség számomra. Időközben Éva távozott a tanszék éléről, meg gondolom, a szűk keret sem tette ezt lehetővé. Persze minden tanszék előnyben részesíti azokat, akik náluk kezdték a doktoriskolát… Erre a hívásra még doktorandusként Pesten is vártam. Egyáltalán nem úgy mentem Budapestre ugyanis, hogy ott maradjak, el sem intéztem a papírjaimat. Akkor kértem csak letelepedési engedélyt, amikor ez feltétlen kellett egy hosszabb külföldi tanulmányúthoz.”
Nem csak azért megy a magyar fővárosba doktorandusznak, mert Kolozsvár és Szeged megtisztelő hívása után a legjobb doktoriskolába kihívásnak gondolja a bekerülést, hanem azért is, mert kisebb palotaforradalom tör ki körülötte, és nem akar ennek kereszttüzébe kerülni. A szakdolgozatát Nagyvárad szellemi életéről, A Holnapról és persze Dutkáról írja, de alapvetően a Holnap összetett mozgalmáról és jelenségéről, vagyis nem csupán az antológiában szereplőkről és irodalomtörténeti helyéről, hanem irodalomszociológiai megközelítésekről is. Ezt Láng Gusztávval és Kozma Dezsővel, utóbbit választva a tanszékről korszakhoz kijelölt kollégának, de ezt megelőzően különböző diákkonferenciákon Egyed Emesével is szerepel. Aztán irodalomelmélettel foglalkozva kezd magiszteri tanulmányokba, ám többen is rossz néven veszik ezt tőle, illetve azt, hogy nem nála folytatja... „Pedig ezt a hagyományosabb irodalomtörténeti kutatást nem adtam föl, a 20. század magyar irodalmával és a századelő Nagyváradjának szellemi életével foglalkozom azóta is, egyik kutatási területként. Erős volt bennem viszont az irodalomszociológiai, irodalomkritikai irány. Gyimesi Éva és Láng Gusztáv hatására kezdtem el foglalkozni a kánonok kérdéskörével, ezen belül erdélyi irodalom- és kritikatörténettel, Sütő András életművével, irodalomtörténeti kultuszokkal, recepciótörténettel”. A fő ok, amiért Pestet választja, „hogy a kánonelmélet, kánontörténet szintjén Szegedy-Maszák volt már akkor is az az elismert szakember, akitől a legtöbbet tanulhattam, aki fölváltva félévet az Egyesült Államokban az Indiana Egyetemen, másik félévet az ELTE-n oktatott. Az ő ajánlása révén kerülhettem ki Leidenbe, Hollandiába és az USA-ba is… Ez megerősítette elméleti tájékozódásaimat és komparatisztikai szemléletemet, kutatási területeimen belül is.”

Azok nem értik Harmadéves doktorandusként megy Hollandiába, ami a végtelen szabadságot jelenti. „Azon túl, hogy az ember bekerül egy nemzetközi vérkeringésbe, és néha látja a maga sanyarúságát, akár Magyarországot, akár Erdélyt tekintve, végtelenül nagy szabadság volt. Kötetlenül lehetett kutatni. A tanszéken egyenrangú kollégának tekintették az összes doktoranduszt is, úgy néztek rájuk, mint akik később a tanszék oktatói lesznek. Pillanatok alatt lehetett hozzájutni a könyvekhez, ami manapság már nem tűnik újdonságnak, de akkor a csodával volt határos.” Arról, hogy mit és mennyit ismer a világ a magyar irodalomból, két tapasztalatát osztja meg. Kaliforniában, ahol szintén megfordult, jóformán senki nem ismerte Márai Sándort, pedig az író ott élt és ott hunyt el. Hollandiában 2001 környékén viszont óriásplakátokon hirdették Márait. „A gyertyák csonkig égnek holland fordítását szó szerint az autósztrádán, és Amszterdam belvárosában is óriásplakátokon reklámozták. Ez felemelő élmény volt a kaliforniai után. A diákoknak is szoktam mondani, nem lehet azonos a mi elvárásunk a világirodalomival vagy a külföldiekkel. Márainak nem A gyertyák csonkig égnek című művét emelném a legelső helyre az életművén belül, de a külföldi sikernek vagy sikertelenségnek a hipotetikus elvárás-szintjein túl számos oka lehet, többek közt a jó fordítás, az eleve egy világnyelven történő alkotás – ami igen ritka mifelénk –, illetve egy sikeres adaptáció. Például a filmes. Agota Kristóf életműve és A nagy füzet jut ennek kapcsán hirtelen eszembe …” Közelebbi példát is említ. „Bánffy Miklós Erdélyi történetét több nyelvre lefordították s komoly sikereket is elért külföldön, köszönhetően a lányának, Katinkának, aki segített is ebben, s maga is koordinálta a fordításokat. Ugyanekkor zajlott a frankfurti könyvvásár, aminek akkor éppen Szegedy-Maszák volt a kormánybiztosa, neki is köszönhető, hogy e méltatlanul elfeledett trilógia bekerült egy komolyabb vérkeringésbe külföldön.”
Leidenben szembesül azzal is, hogy az értekező próza terén is mások az irodalmi elvárások. „Mi a ’90-es években, a kortárs irodalomban és irodalomtudományban legalább három tényezőt próbáltuk eltolni, hárítani magunktól. Az egyik az ideológia, nyilván az előző évtizedek terhes elvárásai kapcsán, amelyek kisajátították nemcsak a szépirodalmi szövegeket, de az ezeket értelmező szövegeket is. Megpróbáltunk hangsúlyosan az esztétikumra figyelni. A másik a referencialitás és a biográfia, amiket szintén tabuként kezeltünk: nem az a fontos ugyanis, hogy a tisztelt szerző hol, mikor és mit ír, hiszen nem csak egy bizonyos kontextusban reméltük értelmezhetőnek a művét, hanem általánosságban, korról korra megszólíthatónak. Ezt a ’90-es években induló prózaírói nemzedék is magáénak vallotta, a 2000-es évek fordulója után történt ebben némiképpen váltás, csekély önkorrekció. A kinti professzorok viszont nem értették, miért ágálok ennyire, hogy márpedig nem szabad figyelembe venni történeti referenciákat, sem a biográfiai elemeket, ha ez a listakánont ideológiailag behatároló kultuszt erősíti. Próbáltam elmagyarázni, hogy a térségünkben, miért sulykolták ezeket s milyen erővel, hogy honnét az ellenérzés, sőt azt is, hogy a közösségi eszméken túl létezett mifelénk egyfajta rejtett kollektív elvárás is a szerzők felé, és ettől, meg a többnyire skatulyaként működő, ránk aggatott jelzőktől próbál mindenki magyar nyelvterületen szabadulni. Õk ezt nem igazán értették, az irodalmi művek önértékének feltételezését sem, én viszont rácsodálkozhattam arra, hogy megelőzött minket a történelem, és a posztmodern korban helye van a művek érték- és érdekpozícióiról való beszédnek, melyekben komoly szereppel bírnak az olvasatokat is befolyásoló hatástörténeti folyamatok. Ezektől mi annak idején jogosan viszolyogtunk. Ez is egy ciklikus megkésettséget mutatott. Tőlünk nyugatabbra, szerencsésebb levegőjű területeken ugyanis érthetően nem teljesen így látták.”

A Könyvtár Már hollandiai útja előtt elkezdett dolgozni irodalmi szakreferensként az Országos Széchényi Könyvtárban. „Az ELTE-n való doktoranduszság akkoriban mást jelentett, mint manapság. Két meghatározó iskola volt: az irodalomelméleti és a komparatisztika. Egyiket Kulcsár Szabó Ernő, a másikat Szegedy-Maszák Mihály vezette. Két nagyszerű hagyományú iskola, ahová nem volt egyszerű bekerülni.” Boka ekkor már az egyetemen szeminarizál, vizsgáztat, felvételiztet, kiemelt státusban van. Kezdetben csak négy órát, de a Könyvtárban is dolgozik. Hollandiából majdnem kész disszertációval érkezik haza, de csak két év múlva tudja megvédeni, mert lefoglalja a munka és a növekvő felelősség az OSZK-ban. Közben első kötete is megjelenik, jellemzően Kolozsváron, s rögtön az EMIL irodalomtudományi díját kapja érte. Az ELTE-n viszont nem túl rózsás a helyzet, válaszút elé kerül: előrelép a ranglétrán az OSZK-ban, vagy évekig vár egy bizonytalan tanársegédi állásra. Előbbit választja, tudományos kutatói státust kap, majd 2007 végétől az intézmény tudományos igazgatója. „Összetett, szép feladat, ami gyakorlatilag a házban működő kutatásoknak, több mint hatvan fő munkájának a koordinálását és néhány, közvetlenül az Igazgatóságomhoz tartozó egységet jelent, a retrospektív bibliográfiai osztályoktól kezdve egészen az MTA-val közös kutatócsoportig. A Széchényi Könyvtár nem egy a könyvtárak közül, hanem a Könyvtár, kutatóhely és kiállítóhely, múzeum is egyben. Kevés olyan közgyűjtemény van, ahol akadémikusok, MTA doktorok is dolgoznak, 34 PhD fokozattal rendelkező kutató, rajtuk kívül van még 20 munkatárs, aki éppen a PhD elérésére törekszik, illetve munkaidejének egy részét kutatással tölti. Ennek feltételeiért manapság komolyan meg kell küzdeni. Az eredmények azonban engem igazolnak, s ez a kiadványainkban is megjelenik. Évente 25-30 könyvet jelent mindez különböző szakterülteken, az irodalomtörténettől a színház- és zenetörténetig és a történettudományig, vagy a művelődéstörténettől a nyomda- éskönyvtörténetig.” Kiállításokat rendez, konferenciákat szervez, mindennek anyagi feltételeiért küzd, de szükség esetén felbecsülhetetlen értékű könyvek, kódexek, kéziratok mentését is szervezi. „Az Apor kódexet két kezemmel hoztam el Sepsiszentgyörgyről borzasztó állapotban, és a teljes restaurált kötetet vihettem egy év múlva vissza. Felemelő volt. Mégiscsak egy 500 éves kódexről van szó, amely ráadásul a Müncheni és Bécsi kódexszel alkot egységet, és e három könyvet egymástól elszakítva, három országban őrzik, s e mentőakció és egy nagyszabású kiállítás révén együtt lehetett a három kódexet bemutatni.”

Otthonról haza Azon túl, hogy pár éve docensként a Partiumi Keresztény Egyetemen is oktat, minden meghívásnak lehetőleg eleget tesz, megjelenik az itthoni rendezvényeken. Váradiasan szólva, nem szaladt el vele a ló. Mosolyog, mikor ezt mondom, jól esik, hogy így vélekednek róla itthon. „A Várad folyóirat alapításánál én is ott bábáskodtam, (hogy Ákos bácsinak A Holnap kapcsán elhangzott szavait idézzem), azóta is gyakran jövök haza és igyekszem segíteni. Néha ez csak együttgondolkodásról szól, arról, miként lenne érdemes csinálni, kikkel lehetne kivitelezni.” Igyekszik segíteni úgy is, mint irodalomtörténész, úgy is, mint az OSZK egyik igazgatója. „Margócsy Istvántól Csorba Lászlón át Szilasi Lászlóig vagy Sipos Lajosig, Gyáni Gáborig sokan az én közbenjárásomra jöttek Váradra. Reményeim szerint az is segítség, hogy oktatok a PKE-n, diákokat mentorálok. Három éve felkértek, tartsak órákat a mesteris évfolyamon. Előbb kicsit vacilláltam, csak óraadóként jöttem, de már rendszeresen járok. 20. századi magyar (köztük erdélyi magyar) irodalmat tanítok, illetve a mesteris évfolyamoknak komparatisztikát és művelődéstudományi kérdéseket, no meg kánonelméletet adok elő. Próbálom megmutatni a fiataloknak a kortárs irodalmi folyamatokat is, ezért meghívok rangos írókat, művészeket, de friss köteteseket is.”
Szívesen jön Váradra, itt él az édesanyja és családjának egy része is. Feleséget is Váradról vitt magának Budapestre. „Itthonról megyek haza, és otthonról jövök haza. Láng Gusztávnak van egy remek tanulmánya, amiben részben az otthonról haza fogalmával írja le, hogy a kivándorlás képletes.”

Kánonháború Ha már szakemberrel beszélgetek, megkérdezem, hogyan is áll manapság a magyar, ezen belül az erdélyi magyar irodalom helyzete. Úgy tűnik, az irodalomba visszatért az, amitől a ’90-es évek elején meg akartak szabadulni: a szerzőnek, a műnek mintha megint állást kellene foglalnia, valahol, valamelyik oldalon kell lennie. „Én ettől ódzkodom, igyekszem távol tartani magam tőle. Nem könnyű persze. Azt tanítom, hogy az értelmezés esetében elsődlegesen a műalkotással kell foglalkoznunk, nem azzal, hogy mi volt a szerző célja, nyílt vagy burkolt üzenete, politikai szimpátiája vagy megítélése a korban, amelyben élt. Azzal sem, milyen rendszert szolgált ki, vagy mi ellen lázadt. Az embert és a művészt, az emberi gyengeségeket és az alkotói nagyságokat igyekszem különválasztani.” A doktori disszertációja Sütő András magyarországi recepciójáról szólt, egy erős címmel: A divattól a kultuszig. „A kultusz elfedi az életművet, kétszeresen is, hiszen aki élteti, nem a textusokról beszél immár, azok megformáltságáról, netán hiányosságairól, hanem a szerzőt és a jelenséget övező nagyságról, amihez semmilyen kritika nyilván nem társulhat. Aki viszont ilyen vagy olyan oknál fogva viszolyog a túlpolitizált olvasattól, nem fogja az alapműveket sem elolvasni. A referenciával akkor van baj, amikor már túlharsogja a műveket, szinte csak arra figyelünk. Apolitikus példa: József Attila költészete helyett azzal foglalkozunk, mit írtak róla az orvosi jelentésekben, mit mond ma róla egy genetikus. Nemrég Kölcseyről írtak badarságokat, ráadásul bizonyíthatatlanul. A mai magyarországi helyzetet szomorúnak gondolom, egyfelől a bulvárosodásért, amely remélem, csak időszakos, másfelől különböző politikai alapállásokat vár el, jó és rossz, eddig elnyomó és most revansra jogot formáló kategóriákra bont. Az irodalmi életben van kritikai vita, lehet és kell vitázni szövegösszetevőkről, dikcióról, narratív erőkről, képzelőerőről és sok minden másról, de arról nem, hogy maga a szerző mely politikai oldalnak, formációnak szimpatizánsa.”
A kortárs irodalom esetében kik kerülhetnek be a kánonokba, kik azok, akiket ez a kanonizálás tényleg tovább visz az irodalomtörténetbe, és kik a percemberek, akik csak saját korukban jelentenek valamit? – kérdezem. Boka László azt mondja, a kánon mércét, mértéket jelent, de ebből adódóan viszonyfogalom. Valójában több kánonról van mindig szó, szimultán, sőt, leginkább állandó kánonközöttiségről beszél, folyamatokról, így a látszat ellenére nem hirtelen dől el, kik, melyikbe tartozhatnak majd. „Létezik egy hipotetikus Kánon, így nagybetűvel, és egy felületibb, listakánon, ami két szemlélete ugyanannak a szónak: az egyik analóg egyfajta kulturális emlékezettel, a klasszikusok örökérvényűségét vallja magáénak, és az gondolja, ez egy zártkörű társaság, kultúránk meghatározó vonásaival, továbbhagyományozandó értékeivel, és ilyen művek közt itt csak nagyon hosszú idő után lehet biztos helyet bérelni. A másik paradigmatikusabb értelmezése mindennek, ami inkább felületibb, egy listakánonra utal, mely kortárs viszonylatokban is módosulhat, mert amúgy hajlamosak vagyunk listázni szerzőket, életműveket, sőt műnemek szerint is, ezen belül pedig úgy gondolkodni, hogy ez egy ilyenfajta szekértábor által preferált életmű, míg a másik fajta szekértábor nem ezt az életművet magasztalja, hanem egy másikat. Sokan úgy gondolják, Szabó Magdának már rég Nobel-díjat kellett volna kapnia, mások éppen az ellenkezőjét. Persze a kánon értelmezésmód maga is, nem életmű-egészeket éltet csak, azt is megszabja, hogy egy-egy szerzőnek milyen aspektusait érdemes kiemelnünk. Emlékezhetünk még a Petőfi-Ady-József Attila vonalra, melyben a forradalmárnak kikiáltott költők dicsőültek, de az istenes verseik például nem igazán kerülhettek szóba… Pont ez az egyik legjellemzőbbje a kánonnak: egyes oldalakat kiemel, másokat homályban hagy az életműveken belül is.”

Pofonok Sütő miatt Minden kánon legrosszabb fokozata a kultusz. „Ha lehetne lépcsőzetesen haladni, akkor van a divatjelenség, ami sokszor aktuálpolitikai felhangoktól is terhes, van maga a kánonság, ami már egy összetett folyamat, és van egy zárvány: a kultusz. Amikor valaki átcsap a kultuszba, akkor az egész életműről azt gondolja, az úgy értékes, ahogy van, abból elvenni és hozzátenni sem lehet semmit. Amint a vallási kánonok esetében, a világi irodalom is ugyanazokat a mércéket és kritikai attitűdöket érvényesíti. Azt gondolom, Ady Endrének is lehetnek csapnivaló versei, Sütő András életműve sem teljességében értékes, vannak erős és gyönge darabjai is, de aki profán kritikával meri illetni az életmű bizonyos szegmenseit, azzal szembesül, hogy a nagy, emblematikus figurának kijáró tisztelet ezt lehetetlenné teszi.” Azért Sütőt hozza példának, mert vele kapcsolatba ő maga is kapott „pofonokat”, érdekeket sértett, rávilágított olyan felületes sémákra, amelyek az említett recepcióban meghonosodtak. Azért is, mert az összes határon túli szerző közül Sütő volt az első, akiről monográfiát lehetett írni a ’80-as években, akadémiai (és pártpolitikai) engedéllyel. „A magyarországi Sütő-recepció meglehetősen felületes maradt, jóval kevéssé árnyalt, mint az erdélyi.”

Kényszerű zarándoklat? Ami az erdélyi magyar lehetőségeket illeti, egyszerre derű- és borúlátó. Azt tanítja, hogy a magyar irodalom nyelvében egységes, ami nem azt jelenti, hogy ne létezne erdélyi magyar irodalom, regionalitásában, de ’90 után nem tartja fontosnak ezt hangsúlyozni. „Önmagában, történetiségében a korábbi korszakokat tanítom is, amikor erdélyi és romániai magyar irodalomról beszélünk, de ennek konkrét történeti okai vannak. Önálló erdélyi irodalom viszont sosem létezett. Akiket ma emlegetni szoktunk, Bodor Ádámtól Balla Zsófián és Kovács András Ferencen át Visky Andrásig vagy Papp Sándor Zsigmondig, megpróbálták levetni magukról az erdélyi jelzőt ’89 után, jogosan. Mint terhet, amely mintegy skatulyába zár, abban a felületes recepcióban, amire utaltam, és amely Budapest felőli olvasatokban többnyire kisajátítani igyekezett a különböző régiók magyar irodalmát, miközben homogénnek tételezte azt földrajzi határok szerint”.
Szép ugyanakkor abban gondolkodni, hogy ma már újra egységes magyar irodalom létezik, a különbözőségek pedig csak a heterogenitást, a virágos rét gazdagságát mutatják. Úgy véli, addig nem lehet teljes jogú egységről beszélni, „ameddig a könyvek, a művek nem jutnak el az olvasókhoz, teszem azt Kassáról Nagyváradra vagy fordítva. A magyar irodalom mindig Budapest-központú volt, a régiók egymással csak rajta keresztül kommunikáltak,’90 óta ez csak erősödött. Az említett kortárs szerzők, de hozzávehetnénk Karácsonyi Zsolttól, Láng Zsoltig sokakat, az első két-három könyvük után kénytelenek voltak valamelyik nagy budapesti, vagy Budapesten is erős jelenléttel bíró kiadóhoz elszegődni.” Kényszernek gondolja ezt a fajta elzarándokolást, ami nem feltétlenül a nagy kiadó varázsán múlik, hanem a terjesztési lehetőségeken. „Lehet, hogy ez változni fog az internetes felületek vagy az e-könyvek kapcsán, de ameddig a nyomtatott könyvek hozzáférése néhány nagy kiadó, és főként a magyarországi terjesztői hálózatok monopóliumán múlik, addig nem vagyok optimista. Másfelől, évről-évre olvasok olyan műveket, amelyekről szordínósan az mondom, hogy témájában, szerzőjében erdélyi vagy erdélyi kötődésű, és ez némi megújulást is képes hozni az összmagyar irodalomba, akár versben, akár prózában, akár drámában. Két olyan hangsúlyos Erdély-regény jelent meg múlt év végén, Vida Gábor és Tompa Andrea révén, amelyek méltán keltettek feltűnést. Van, amelyik a harmadik kiadást is megérte már. Ez is mutatja, van olyan potenciál az erdélyi szerzőkben, ami mindig egyfajta megújulási lehetőség és erő lesz az összmagyar területen, anélkül, hogy az erdélyi jelzőt kihívóan emlegetnénk magunkról.”